Az újdonság varázsa 21. rész

21. rész

Kate döbbenten meredt a vele szemben álló, vidáman mosolygó Josh-ra, akinek tekintetéből elégedettség sugárzott, kezeiben pedig, két pohár kávét tartott. Először akaratlanul is a konyhapultnál álló íróra nézett, aki kíváncsian nyújtogatta nyakát, hogy megtudja, ki a váratlan látogató, majd azon kezdett el gondolkodni, miért kereste fel őt a férfi a lakásán.

-          Jó reggelt, nyomozó! – köszönt rá jókedvűen az újonc, miközben az egyik kávét felé nyújtotta, de ő még csak figyelemre sem méltatta.

-          Josh, mit keres maga itt? – kérdezte köszönés helyett Kate meglepetten, és rá sem kellett néznie szerelmére ahhoz, hogy tudja, szemöldökráncolva lép közelebb az ajtóhoz. Maga sem tudta, mi lenne jobb. Ha meglátná Josh, hogy Castle itt van, vagy ha inkább az írónak magától lenne annyi sütnivalója, hogy elbújjon. Szíve mélyén érezte, hogy szerelmének esze ágában sem lesz a hálóba vonulni, és elnyomva sóhajtását könyvelte el, hogy nem tévedett, amikor megérezte a férfi arcvizének összetéveszthetetlen illatát, ahogy megállt közvetlenül mögötte.

-          Mr. Castle? – hervadt le azonnal a mosoly Josh ajkáról, ahogy meglátta az írót a nyomozótól nem messze – mit keres maga itt? – kérdezte szinte számon kérőn, mire Castle kihúzta magát, Kate pedig, felkészült a legrosszabbra.

-          Itt volt dolgom a szomszédban, és… de várjunk csak! Miért én magyarázkodom? – tért ki a válasz elől Castle ügyes húzással, és fordította ismét minden figyelmüket Josh felé – elég régóta ismerem a nyomozót ahhoz, hogy ha a környéken járok, beugorjak hozzá, ellentétben magával! – mutatott a férfira, mire az, megrántotta a vállát.

-          Csak arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt – felelte látszólag ártatlanul, de Castle felöltötte magabiztos mosolyát, és mindent tudó tekintettel nézett az ifjoncra.

-          Véletlenül tudom az aktájából, hogy a Madison Avenue-tól pár száz méterre lakik. Vagyis, ahhoz, hogy eljöjjön ide, el kellett haladnia a kapitányság előtt… - hagyta nyitva a mondatot, és elégedettséggel vegyes bosszúsággal tapasztalta, hogy Josh elvörösödik zavarában. Egyfelől elégedett volt, amiért lebuktatta, hogy a kávé, és a reggeli látogatás mögött nem pusztán udvarias gesztus lapul, másfelől bosszantotta, hogy a férfi ilyen nyíltan udvarol szerelmének.

-          Ebből elég! Castle, hozd a kabátod, mert elkésünk! – szólt az írónak, aki kelletlenül sétált oda a konyhapulthoz, és emelte le az egyik székről fekete bőrdzsekijét, miközben hálát adott az égnek, hogy amikor felöltözve kilépett a hálószobából, azt is ösztönösen magával vitte. Meglehetősen nehéz lett volna megmagyarázni az újoncnak, miért a nő hálójában tartja a kabátját – Josh! Értékelem a figyelmességét… - fordult most a fiatal férfi felé Kate, ahogy Castle kellő hallótávolságba ért tőlük – de a mi szakmánkban ez nem divat, érthető? Papírpohárból az őrsön iszok kávét, nem itthon, a munkatársaim pedig, nem szoktak meglepni reggelente a lakásomon! – jelentette ki egyértelműen, igyekezve rávezetni a férfit, mennyire kellemetlen a számára ez a látogatás.

-          De Mr. Castle… - próbált volna az író jelenlétével védekezni Josh, de Kate felemelt kézzel fojtotta belé a szót.

-          Mr. Castle és én jó barátok vagyunk, és mint azt említette, a környéken volt dolga. – zárta rövidre a beszélgetést Kate, éppen időben, mert Castle megérkezett hozzájuk, a telefonja pedig, vadul zenélni kezdett – Beckett! – emelte füléhez a kagylót, miközben figyelmét nem kerülte el, hogy Josh és szerelme farkas szemet néznek egymással – máris megyek! – nyomta ki egy mozdulattal a telefont Kate, majd a két férfira pillantott – Ryan volt az! Megérkezett Moira Banks ügyvédje.

-          Had találjam ki! A főnökét hívta, igaz? – kérdezte Castle olyan hangon, mint, aki előre tudja a választ, mire Kate bólintott – egyes emberek annyira… hogy is mondjam… unalmasak, és kiszámíthatóak! – jegyezte meg, miközben célzásszerűen nézett Josh szemébe, aki csak összeszorított szájjal hallgatott, jelezve, hogy pontosan értette, kinek szólt a megjegyzés. Kate elengedte füle mellett a hallottakat, és felvéve az ajtó melletti komódról fegyverét és jelvényét, magára kapta szövetkabátját, és kilépett az ajtón, hogy mielőbb az őrsön legyenek. Útban autója felé, Castle felgyorsította lépteit, és a nyomozó mellé érve, halkan, hogy csak ő hallja, súgta a fülébe – négy! Már négy kárpótlással jössz – jegyezte meg, mire Kate először döbbenettel, vegyes bosszúsággal nézett rá, majd gonoszkodva visszasúgta.

-          Vedd úgy, hogy a tegnap éjjel kárpótolt a maiért is! – szúrt vissza, és elégedetten ült be a kormány mögé, mit sem törődve az író morcos arckifejezésével.

Kate unottan kopogtatta tollával a kihallgató szoba asztalát, mely úgy hangzott, mintha egy zeneművet komponálna éppen. A fémlap ütemesen verte vissza a hangot, miközben a vele szemben ülő Moira néma csendben, minden idegszálával arra figyelt, amit ügyvédje, a 40-es éveinek elején járó, zömök testalkatú, ritkuló hajú Zack Nashwood súgott a fülébe. Castle még mindig hitetlenkedve figyelte a gyanúsítottat és ügyvédjét, arcán pedig, látszott, hogy nem akarja elhinni, mekkorát tévedett elméletével, amikor az ügyvéd és a titkárnő közötti romantikus kapcsolatot hozta fel indítékként a gyilkosságra, és zsarolásra. Már amikor beléptek a kihallgatóba, látszott, hogy Zack csak papíron felettese Moirának. A hang, ahogy a nő beszélt vele, és a meghunyászkodó tekintet, mellyel Dr. Nashwood figyelte minden szavát, elárulta, hogy kettejük közül, ki a főnök, a tényleges főnök.

-          Abbahagyná, kérem?! Nem tudok koncentrálni az ügyfelem védelmére! – mordult most Beckett-re az ügyvéd, mire Kate ugyan nem dobolt tovább, de türelmetlenül előrébb hajolt székében.

-          Dr. Nashwood! Legalább 20 perce ülünk itt, és az ügyfele még semmi használható információt nem adott át nekünk! – közölte Kate hideg, kimért hangon – javaslom, győzze meg az együttműködésről, és abban az esetben csak a zsarolásban való bűnrészességgel vádoljuk meg – tett nagylelkű ajánlatot Kate, mire Zack az ügyfelére nézett, aki tagadólag rázta meg a fejét.

-          Nincs alku! – jelentette ki magabiztosan, büszkén kihúzva magát, miközben megigazította magán gyűrött, viseltes, vajszínű öltönyét, amin látszott, hogy már ráférne egy alapos tisztítás.

-          Értem! Ez esetben, ne raboljuk egymás idejét tovább! – állt fel a székről Kate, összecsukva a fekete mappát, Castle pedig, követte a példáját – a bíróságon találkozunk!

-          Mi a vád? – kérdezte pökhendi vigyorral a száján Nashwood, amitől zsíros nyaka szinte eltűnt az ing kivágásában, ahol kék nyakkendője elszorította a vért.

-          Gyilkosság! – világosította fel Kate, és elégedetten látta, hogy míg Moira arca meg sem rezzen, addig Nashwood elfehéredett, és levegő után kapkodva lazította meg nyakkendőjét, ő pedig, folytatta – bizonyítékunk van rá, hogy a védence felbérelt egy férfit, hogy zsarolja meg az áldozatot, ezen kívül… - sorolta volna tovább, de az ügyvéd közbe vágott.

-          Moira! Kezdj el beszélni, az istenit! – csapott az asztalra, vörösre vált képpel, mialatt egy kövér izzadságcsepp gördült végig halántékától az ing nyakrészéig.

-          Nincs semmi a kezükben, te félnótás! Nem mondok semmit! – fonta karba elutasítón kezeit az idős asszony, mire Zack benyúlt zakója belső zsebébe, és elővéve egy méretes, fehér ruhazsebkendőt, törölgetni kezdte magát.

-          Nénikém, az ég áldjon meg! – fogta könyörgőre, és észre sem vette, hogy mind a nyomozónő, mind az író ledöbbentek a rokoni kapcsolat említésére – nem tudhatjuk, mi van a kezükben, és ha bíróságra kerül az ügy… te is jól tudod, hogy milyen eredménnyel végeztem! Még egy nyavalyás válópert sem tudok megnyerni, mit kezdenék egy gyilkossági tárgyaláson!? – vált egyre kétségbeesettebbé a hangja, mire Moira dühösen fújtatni kezdett.

-          Semmirekellő, mihaszna vagy, Zachary Nashwood! Már akkor megmondtam apádnak, hogy üssön agyon, amikor megbuktál testnevelésből! Mégis, milyen hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki testnevelésből bukjon meg?! – támadt rá az asszony az ügyvédre, aki szégyenkezve hajtotta le a fejét, majd úgy suttogta, miközben Castle alig bírta visszatartani a kuncogását, mit sem törődve Kate rendreutasító tekintetével, akin azonban szintén látszott, hogy nehezen tartja kontroll alatt arcizmait.

-          Kérlek, nénikém! Mondd el, amit tudsz, és menjünk haza! – zárta húsos ujjai közé a nő törékeny kezét, mire az, nagyot sóhajtott, és a nyomozónőre nézett.

-          Beszélek! Sikerült beszaratnia ezt a szerencsétlent, remélem, most boldog! – húzta el a száját megvetően, de Kate csak magabiztosan állta a tekintetét.

-          Tény, hogy nem volt nagy kihívás! – rántotta meg a vállát, és egy pillanatra úgy érezte, mintha elismerés csillant volna az öregasszony szemében, ahogy ismét helyet foglalt vele szemben. – hallgatom!

-          Ahogy maga is látta, az unokaöcsém teljesen életképtelen – intett fejével a homlokát törölgető rokon felé, aki kissé nyugodtabban üldögélt mellette, Castle pedig, egyetértőn bólintott – gyakorlatilag, amihez hozzányúl, szarrá válik a kezében, egy szóval, elcseszi. Az apja kérésére, titkárnőnek szegődtem mellé, és igyekeztem olyan ügyeket elvállalni neki, amit még egy csimpánz is meg tudott volna nyerni. Ekkor derült ki számomra, hogy Zachary-nál még egy majomnak is több esélye van karriert építeni. Végül a véletlen játszott a kezünkre, amikor belebotlottunk a Harper ügybe. Egyértelmű volt, hogy nyerhetünk, főleg, mivel volt egy beépített ember, aki a kezünkre játszott volna. Ennek az ostoba baromnak csak annyi lett volna a dolga, hogy felolvassa a tárgyaláson, amit gépelek. Meg is tette, ezért lepődtem meg, hogy mégis elveszítettük a pert – mesélte nyugodt, egyenletes hangon az idős asszony, mire Castle előrébb hajolt, és most először szólalt meg, mióta a teremben volt.

-          Miért veszítettek, ha mindent előre lezsíroztak? – kérdezte kíváncsian, annak ellenére, hogy nagyjából tudták, mi fog következni, és nem is csalódtak, amikor Moira megszólalt.

-          Kiderült, hogy Daliah Kenneth csalt. Papírokat, fotókat hamisított meg, így sikerült nyernie.

-          Kitől tudta meg mindezt? Hogyan kerültek magához a dokumentumok? – kérdezte Kate, mire Moira először Zach-re pillantott, majd, amikor az, bólintott, felsóhajtott.