Az újdonság varázsa 22. rész

22. rész

Kate szinte tűkön ülve várta, hogy az idős nő végre megszólaljon, de úgy tűnt, mintha habozott volna. Hiába nógatta többször is az unokaöcs-ügyvéd, csak a fejét rázta.

-          Értse meg, hogy nem árulhatom el! – dőlt hátra ismét elutasítón, majd folytatta – ha akar, citáljon bíróság elé. Nézzen rám, kislány! 70 és a halál között mozgok! Mire az ügy eljut a bíróságra, mire összeszedik a bizonyítékokat, addigra ki is purcanok! – rántotta egyet a vállán nem törődöm módon, mire Kate tehetetlenül nézett az íróra, aki most, megköszörülte a torkát.

-          Mrs. Banks! Tudja, hogy nagyon hasonlít a nagymamámra? – kérdezte behízelgő mosollyal az ajkán, amivel sikerült zavarba hozni az idős asszonyt.

-          Valóban? – kérdezett vissza kissé hitetlenkedve, mire Castle meggyőzőn bólintott, és tovább beszélt, Kate pedig, hagyta. Régen megtanulta már az író mellett, hogy amikor a bevett rendőri módszerekkel nem megy semmire, akkor teret kell hagyni egyéb alternatíváknak is.

-          Igen! Ugyanilyen kedves, mosolygós arca volt, mint Önnek, és ugyanígy helyre tudott rakni, ha rosszalkodtam, mint ahogy korábban maga tette az unokaöccsével – felelte látszólag őszintén, mire Moira elégedetten húzta ki magát.

-          De maga nyilván nem bukott meg, mint ez a hülye gyerek itt mellettem – jegyezte meg megvetőn, mire Castle megrázta a fejét.

-          Azt nem, de belekeveredtem egy nagyobb zűrbe – vallotta be szégyenkezve, amivel elérte, hogy mindhárman kíváncsian figyeltek rá, ő pedig, folytatta – egyik nap, elloptam a történelem tanár jegyzetfüzetét, és hazavittem, hogy kimásoljam belőle a dolgozatkérdéseket. Amikor még aznap délután csengettek, a nagyanyám nyitott ajtót. Mr. Selfon volt az, és a jegyzetfüzetét kereste…

-          A nagyanyja pedig, hazudott, hogy megvédje magát, ugye? – kérdezte ábrándos mosollyal az arcán Moira, aki megint arra a nőre emlékeztette őket, aki az irodában rosszul lett a ténytől, hogy a rendőrség őt keresi.

-          Nem! Magához hívott, lekevert egy pofont, és át kellett adnom a füzetet, majd másnap vele együtt mentem be az igazgatói irodába, ahol három hónapos büntetést kaptam – húzta el a száját keserűen Castle, miközben igyekezett kerülni Kate pillantását, majd hirtelen elmosolyodott – azóta is hálás vagyok neki! Ha akkor nem mutatja meg nekem, hogy mindennek van következménye, a felelősséget pedig, nekem kell vállalnom a tetteimért, talán sosem lettem volna az, aki ma vagyok – ért mondandója végére, mire Moira lassan bólintott.

-          Azt hiszem, tudom, mit akar mondani, és talán igaza van… itt az ideje, hogy felelősséget vállaljon… - csuklott el a hangja, majd nagyot sóhajtott, úgy súgta – Lisa Radock… a kis unokám… - vallotta be olyan halkan, hogy szinte alig értették, mire Kate és Castle döbbenten néztek össze.

-          Az áldozat titkárnője a maga unokája? – kérdezték egyszerre, mire a nő bólintott, és tovább beszélt.

-          Mindig is nyakas lány volt, olyan, aki nem szerette, ha megmondják, mit tegyen. Nem hallgatott rám akkor sem, amikor összeszűrte a levet a főnöke férjével, és akkor sem, amikor figyelmeztettem, hogy amire kér, balul sülhet el… - folytatta könnyes szemmel, és már nyoma sem volt annak a harcias idős asszonynak, aki egy napja még hadakozott velük, és fenyegetőzött, vagy aki pár perccel korábban még rendreutasította az unokaöccsét.

-          Úgy érti, Daliah Kenneth férje, és a titkárnője szeretők voltak? – kérdezte őszinte döbbenettel a hangjában Beckett, mire Moira bólintott.

-          Igen, nagyjából egy éve, de én csak néhány hónapja tudom. Akkor vallotta be nekem, amikor elhozta a papírokat, ami miatt Zachary elvesztette a pert. Buta voltam, mert azt hittem, igaza van, amikor azt mondta, hogy Ms. Kenneth megérdemli, hogy bosszút álljunk… végül belementem, hogy keresek valakit, aki megzsarolja…

-          Ebben magának mi volt az üzlet? Úgy értem, a pénzt Robert Falkon az utolsó centig elköltötte… - ráncolta össze értetlenül szemöldökét Castle, Moira pedig, megvonta a vállát.

-          Nem a pénz volt a lényeg, hanem az, hogy egy kicsit a frászt hozzuk arra a gonosz bestiára. Legalábbis, nekem ez volt a célom, de csak most kezdek rájönni, hogy Lisa mit is akarhatott… - hunyta le a szemét megtörten, és arcán jól látszott, ugyanarra gondolhatott, amire a nyomozónő is, amikor felállt a székről, és az ajtó felé indult.

-          Nyomozó! Kiengedik a nagynénémet? – kérdezte reménykedő hangon Zack, de Kate megrázta a fejét.

-          Sajnálom, de zsarolásban bűnrészes – felelte őszintén, majd néhány másodperc múlva, látva mindkettőjük csalódottságát, hozzáfűzte – tekintettel azonban arra, hogy milyen segítőkész volt a nyomozásban, azt hiszem, egy felfüggesztettel megússza majd.

-          Csak ígérje meg, hogy nem maga fogja védeni! – szúrta oda Castle kifelé menet, mire Zack szégyenkezve bólintott, Moira hangja azonban megállásra kényszerítette.

-          Mr. Castle! Honnan tudta, hogy az unokám az? – kérdezte halkan, mire az író megrántotta a vállát.

-          Nem tudtam, csak sejtettem. Biztossá akkor vált, amikor a saját nagymamámról beszéltem, és láttam, hogyan változik meg az arckifejezése. – mosolygott rá a nőre, majd távozott, éppen időben ahhoz, hogy még elcsípje a pihenőbe lépő nőt.

-          Szóval? Jegyzetfüzet lopás? – fordult felé Kate, és mivel szeme sarkából látta, hogy az író becsukta a pihenő ajtaját, zakójánál fogva húzta magához közelebb. – Tényleg elcsórtad, vagy csak kamuztál?

-          Ha azt mondanám, hogy tényleg elcsórtam, letartóztatna, nyomozó? – kérdezte huncut mosollyal a szája szegletében, miközben két karja önálló életet élve fonta körbe a nő keskeny derekát, és húzta olyan közel, hogy ajkuk már csak milliméterekre volt a másikétól.

-          Ha emlékezetem nem csal, kattintottam már bilincset a kezedre – vette fel az évődés fonalát Kate is, miközben apró csókot lehelt a keskeny ajkakra, és élvezettel bizsergett meg minden porcikája, amikor érezte, hogy Castle visszacsókol.

-          Igen, de akkor sok volt a kéretlen bámészkodó – utalt ezzel a fiúkra, akik tanúi voltak, ahogy a nő megbilincseli, majd puha csókokkal kényeztetve a nő nyakát, folytatta – jobb szeretem, amikor úgy büntetsz, hogy annak nincs tanúja. Csak te, én és a szerelmünk… - mormolta egyre halkabban a szavakat, miközben elégedetten hallotta, hogy Kate elfojt egy sóhajtást, és ajkuk végre egymásra talált. Lágyan, puhán csókolták egymást, nyelvük finoman fedezte fel a másik ízeit, majd, amikor elszakadtak egymástól, Kate mosolyogva simított végig szerelme arcán, hogy aztán eltávolodva tőle, a kávés csészéért nyúljon. – talán nem ízlett a rajongódtól kapott lötty? – kérdezte Castle, ahogy felfedezte, mire készül szerelme, de Kate csak megrántotta a vállát.

-          Mondjuk úgy, nem igazán találta el az ízlésemet – felelte könnyedén, mialatt hagyta, hogy Castle átvegye tőle a mozdulatot, és egy székre telepedett, ott megvárva, hogy belekortyolhasson a fekete csodába.

-          Persze, hogy nem! Ha ismerné az ízlésedet, nem is próbálkozna! – jelentette ki magabiztosan Castle, anélkül, hogy hátrafordult volna, így nem láthatta, hogy Kate szemöldöke a magasba szalad, és kíváncsian, várakozón néz rá.

-          Te talán ismered az ízlésemet? – kérdezte kihívón, mire Castle, félbehagyva a kávékészítést, megfordult.

-          Természetesen! A te ízlésed, én vagyok! – közölte nemes egyszerűséggel a hangjában, majd folyatta – az én kávém, az én marconán jóképű vonásaim, az én humorom, az én szellemességem, az én írói kreativitásom… - ecsetelte kitartóan, miközben minden egyes szónál egyre közelebb lépett a nyomozóhoz, míg végül már ott állt közvetlenül előtte, és fölé hajolt.

-          És a te egoizmusod, a te önteltséged… - vette át a szót elnéző mosoly közepette Kate, miközben hagyta, hogy Castle ajka az övét cirógassa.

-          Pontosan! – hagyta jóvá a kijelentést Castle, és megcsókolta a nőt, aki mosolyogva fogadta el a kényeztetést.

-          Csak kitaláltad a jegyzetlopós sztorit, ugye? – kérdezett rá ismét, néhány centire eltávolodva a férfi ajkaitól Beckett, mire Castle elégedett mosolyra húzta a száját.

-          Zseniális vagyok, ugye? – húzta ki magát önelégülten, így adva meg a választ a kérdésre, mire Kate megforgatta a szemét, és egy újabb csókra vonta magához a férfit, aki nem ellenkezett. A következő pillanatban azonban, úgy ugrottak szét, mintha megmarta volna őket valaki.

-          Lefuttattuk Lisa Radock-ot, ahogy kérted – lépett be a pihenőbe Javi, és automatikusan a lefőtt kávéhoz lépve, természetes könnyedséggel töltött magának – úgy tűnik, teljesen tiszta. Semmi törvénybeütközőt nem követett el, ha az nem számít annak, hogy valaki a főnöke férjével kavar – jegyezte meg rosszmájúan, mire Kate elhúzta a száját – jut eszembe, kavarás! Milyen volt a tegnap esti randid, Castle? – kacsintott az íróra Javi, mire Kate azt hitte, menten rosszul lesz. Rá sem mert nézni az íróra, aki csak a vállát vonogatta. – mennyiben volt más, mint az eddigiek? – kérdezte tapintatlanul, mire a nyomozónő is kíváncsian nézett a megkérdezettre.

-          Randid volt? – ment bele a játékba ő is, Castle pedig, egyre kényelmetlenebbül kezdett feszengeni.

-          Iiigen… olyasmi… - nyögte nehezen a szavakat. Fogalma sem volt, mit mondhatna, hiszen, ha az igazat mondta volna, azt kockáztatta volna, hogy lebuknak a fiúk előtt Kate-tel, arra viszont képtelen lett volna, hogy a tegnapi csodálatos éjszakát ledegradálva, úgy beszéljen róla, hogy az, megalázó legyen a nyomozónő számára, még akkor is, ha Javinak fogalma sem lett volna róla, ki volt a randi partnere. Meg sem kellett azonban szólalnia, mert Javi átvette tőle a szót.

-          Bizony ám! Castle-nek randija volt, még hozzá, más, mint az eddigiek! – idézte szó szerint a férfit Javi, Kate pedig, elrejtve mosolyát fordult az író felé.

-          Miben volt más? – kérdezte ő is, mire Castle kínosan feszengő grimaszba húzta ajkát.

-          Nem is tudom… teljesen más… úgy értem… khm… - köszörülte meg a torkát zavartan, és arcán jól látható volt a megkönnyebbülés, amikor Ryan jelent meg.

-          Beckett! Egy fickó téged keres, és azt mondja, senki mással nem hajlandó beszélni – nézett aggódó tekintettel főnökére a férfi, mire mindhárman, elfeledkezve a korábbi csipkelődésről, egy emberként léptek ki a pihenőből.