17.
rész
A férfi sötétkék
farmernadrágot, és fehér pólót viselt, mely tökéletes kontrasztot alkotott napbarnított
bőrével, és sötétbarna hajával. Éppen a kávékat töltötte ki csészékbe, amikor
felpillantott, és észrevette, hogy az ügynöknő felébredt.
- Jó
reggelt! Kávét? – mutatta fel az egyik csészét a gőzölgő finomsággal, és a
választ meg sem várva, már el is indult felé, hogy aztán könnyedén a nő kezébe
adja, aki gyanakodva kortyolt bele, és szinte érezte, amint a frissítő folyadék
végig száguld az ereiben, és energiával tölti fel. – Ne aggódjon, nem mérgeztem
meg. – Nyugtatta meg Melanie-t ártatlanul mosolyogva, amint észrevette, hogy
az, bizalmatlanul méregeti.
- Nem
is feltételeztem – rázta meg a fejét a nő, miközben ismét elnyomott egy
ásítást, és ösztönösen simított végig nyakán. – Csak nem értem, hogyan lehet
ilyen átkozottul friss, amikor semmivel sem aludt többet, mint én – fűzte
hozzá, miközben újabbat kortyolt a kávéból.
- Először
is, nem maga az egyetlen, aki éjszakákat tölt a munkája mellett – sietett
vissza a férfi a konyhába, hogy a korábban tűzhelyre tett rántottát is
kiadagolja tányérokba, illetve mellé helyezze a pirítóst – ezen kívül, magával
ellentétben, én egy kényelmes ágyban töltöttem azt a három órát, és nem egy
kínpadon, amit kanapénak csúfolnak. Erről jut eszembe – állt meg mozdulatai
közben egy pillanatra – még mindig áll az ajánlatom – kacsintott a nőre, akinek
szüksége volt néhány másodpercre, hogy rájöjjön, a tegnapi masszírozási
lehetőséget ajánlja fel Andrew.
- Inkább
a nyaktiló – húzta el a száját, mert még a gondolatra is melege lett, hogy a
férfi erős kezei gyengéden simítsanak végig nyakán, bőrén.
- Látom,
maga az a szenvedő típus – jegyezte meg Andrew, miközben tálcát egyensúlyozva
kezében, ismét megjelent a nappaliban, és pincéri precizitással terítette meg a
kis dohányzóasztalt, Melanie pedig, nem akart hinni a szemének. Még soha senki
nem készített neki reggelit, és ez a gesztus egyszerre lepte meg, töltötte el
jó érzéssel, és bosszantotta, amiért Andrew megint nem úgy viselkedik, hogy
megkönnyítse a helyzetét.
- Szenvedő
típus? – kérdezett vissza, miközben egy ujjal sem nyúlt az elé tett ételhez.
- Tudja!
Az, aki inkább szenved, mintsem, hogy elfogadja mások segítségét – magyarázta
Andrew, mialatt egy adag rántottát tűzött villájára, és jóízűen falatozni
kezdett.
- Már
mondtam, hogy nem szórakozni jöttem ide, hanem azért, hogy megvédjem magát! - jelentette
ki Melanie, miközben a férfi egy korty narancslével öblítette le a szájában
lévő falatot. – A nyakam teljesen rendben van, köszönöm!
- Rendben,
csak segíteni akartam – adta meg magát mosolyogva Andrew, majd rosszalló pillantást
vetett a nő érintetlen tányérjára – a szenvedés része az éhezés is? – kérdezte
kíváncsian, mire Melanie megrántotta a vállát.
- Sosem
reggelizem – adta meg a gyors választ, mire Andrew nem tetszését kinyilvánítva
rázta meg fejét.
- Helytelen!
Ennie kell pár falatot, különben a végén még nekem kell Drew-t elkapnom, és kiszedni
belőle, merre találjuk Clark-ot! – jegyezte meg, amivel sikerült elérnie, hogy
az ügynöknő döbbenten meredjen rá.
- Maga
mi a fenéről beszél? – kérdezte hitetlenkedve, mire a férfi ártatlanul
pislogott vissza rá.
- A
vércukorszintjéről. Ha nem eszik, leeshet a cukra, ami nagyon veszélyes.
Márpedig, ahova megyünk, ott szükség lesz az energiára, és a koncentrációra…
meg, ami ilyenkor még kell, hogy lefüleljenek valakit – legyintett
érdektelenül, miközben tovább falatozott, és szinte látta maga előtt Melanie
felháborodott arcát.
- Mr.
Wright, térjen vissza a földre! Maga nem megy sehova! – jelentette ki Melanie
határozottan, de nyugtalan érzés fogta el, amikor Andrew ránézett, és meglátta
a magabiztos mosolyt, és a zöldes-kék szemekben a kópés csillogást.
- Fogadjunk?
– kérdezte a férfi, és arcáról jól leolvashatta a nő, milyen biztos a dolgában.
Melanie gyanakodva mérte végig Andrew-t, aki jóllakottan helyezte villáját a
tányérjára, és várakozón nézett vissza rá.
- Maga
tényleg azt hiszi, hogy velem jöhet – tört fel a nőből hitetlenkedve, amint
rájött, hogy Andrew nem viccel, valóban vele akar tartani Calwoy lakására.
- Nem,
én nem hiszem, hanem tudom – jelentette ki a férfi, és magabiztosan dőlt hátra
a kanapén – határozottan emlékszem, hogy Johnson ügynök a maga felügyeletére
bízott, ergo, nélkülem nem mehet sehova. Vagy mindketten megyünk, vagy egyikünk
sem – tette hozzá, mire Melanie, nemlegesen rázta meg a fejét.
- Csak
nem képzelte, hogy ekkora veszélynek teszem ki? – kérdezte döbbenten, majd,
mielőtt a férfi válaszolhatott volna, folytatta – az épületben legalább három
ügynök fog vigyázni a biztonságára, amíg távol leszek, így biztosítva lesz a
védelme. Amíg megfőzi az ebédet is, én kihallgatom Calwoy-t – csipkedte meg a
férfit a reggeli konyhai látvány miatt, mire Andrew halálos nyugalommal az
arcán rázta meg a fejét.
- Maga
az egyetlen ügynök, akiben megbízom, ezen kívül, nem hagyhatom, hogy egyedül
menjen Calwoy-hoz. Ki tudja, mire képes a fickó? – közölte türelmesen, mire
Melanie érdeklődve mérte végig.
- Ha
nem tűnt volna fel eddig, képes vagyok megvédeni magam – jegyezte meg kissé
sértett hangon, amiért Andrew nem bízik meg a rendőri képességeiben, de a férfi
hajthatatlan volt. Amikor látta, hogy szép szóval nem tudja rávenni a nőt, hogy
magával vigye, nagyot sóhajtott, és mint, akinek nehezére esik megtenni a
következő lépést, szomorkás arccal nézett rá.
- Látom,
kénytelen vagyok bevetni az utolsó fegyveremet – húzta el a száját sajnálkozva,
és amikor nem kapott választ, folytatta – vajon, Johnson kapitány, mennyire
lesz feldobva a ténytől, hogy egyedül hagyott egy védett tanút, csak azért,
hogy saját maga kérdezhessen ki valakit, akit a társa is el tudott volna kapni?
– kérdezte töprengő hangsúllyal, mire Melanie szemei összeszűkültek.
- Nem
tenné meg… - vetette fel, de elég volt a férfi elszánt arcára néznie ahhoz,
hogy tudja, bizony megtenné. Andrew, bár sosem hozta volna olyan kényelmetlen
helyzetbe a nőt, hogy felettesénél bepanaszolja, nem volt más ötlete, amivel
elérhette volna, hogy ne egyedül menjen Calwoy lakására. Még a gondolata is
elborzasztotta, hogy bármi baj érheti, ő pedig, nincs mellette, hogy segítsen
neki, vagy megvédje – rendben… velem jöhet – szűrte a fogai között úgy, mintha
élete legnehezebb mondatát kellene kipréselnie magából, mire Andrew elégedetten
pattant fel a kanapéról, és kezdte el leszedni az asztalt.
- Örülök,
hogy meg tudtuk beszélni – jelentette ki – mindig is úgy gondoltam, hogy a
legfontosabb az emberi kapcsolatokban a kommunikáció – folytatta tudálékos
hangon, de ahogy pillantása találkozott a dühtől izzó barna szemekkel,
megérezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, Melanie pedig, ingerülten indult
a fürdőszobába, ruháival a kezében, hogy minél hamarabb elindulhassanak.
Melanie alig egy
óra múlva precízen parkolta le Ford típusú autóját egy középosztálybelieknek
fenntartott bérház parkolójában. A legalább 10 emeletből álló épület szolid
eleganciával olvadt bele környezetébe, a körülötte elhelyezkedő parkban
szerelmesek, fiatal házaspárok sétáltak gyermekeikkel, vagy éppen megrögzött
szinglik játszottak kutyáikkal a padok között. Melanie, ügyelve arra, hogy ne
keltsen feltűnést, kiemelte pisztolyát a kesztyűtartóból, és ellenőrizte a
tárat, majd kibiztosította, és oldalára csatolta, közvetlenül jelvénye mellé.
Andrew szótlanul figyelte minden mozdulatát, és még levegőt sem mert venni,
amikor a nő átnyúlt előtte, hogy kivegye fegyverét.
- Calwoy
lakása a 6. emeleten van – közölte tárgyilagos hangon, miközben kikapcsolta a
biztonsági övet – maradjon mindig mögöttem, világos? Azt teszi, amit mondok,
akkor, amikor mondom! Ha csak egyszer is önálló akcióba kezd…
- Nem
veszélyeztetném a testi épségét, soha! – vágott közbe Andrew komoly
tekintettel, amivel sikerült elérnie, hogy Melanie kizökkenjen hivatalos
szerepéből, és meglepetten nézett vissza a komolyan csillogó zöldes-kék
szemekbe. Szemöldökét ráncolva próbálta összeszedni magát, és rájönni, vajon
megint csak képzelte-e az aggodalmat a férfi szemében, vagy valóban félti őt.
- Rendben…
akkor menjünk – köszörülte meg torkát, majd a választ meg sem várva, kipattant
az autóból, és egyenesen a bejárati ajtó felé indult, nyomában a férfival. Az
utat a liftben szótlanul tették meg, majd, amikor kinyílt az ajtó, Andrew
ösztönösen elsőként lépett ki, de hirtelen megérezte, hogy Melanie apró keze
megmarkolja fekete bőrkabátjának szélét, és erőteljes mozdulattal húzza maga
mögé – maradjon mögöttem! – súgta határozottan, miközben halk léptekkel
közelítették meg Calwoy lakásának ajtaját. A puha, bordó bársony padlószőnyeg
mélyen besüppedt lábuk alatt, olyan érzést keltve, mintha felhőkön lépkednének.
– Azt hiszem, rossz szakmát választottam… - jegyezte meg Melanie, amikor
körbenézve felmérte, milyen elegáns környezetben lakik a férfi.
- Nyilván
keményen megdolgozott azért, hogy minél észrevétlenebbül tudja összelopni magának
ezt a környezetet – húzta el undorodva száját Andrew, miközben odaértek a lakás
elé. Melanie határozottan kopogtatott be az ajtón.
- Drew
Calwoy! Itt az F.B.I! Azonnal nyissa ki az ajtót! – dörömbölt még hangosabban,
de ezúttal sem jött válasz, a kiszűrődő zajokból azonban, egyértelmű volt, hogy
a lakásban tartózkodik valaki. – Ha nem nyit ajtót, bemegyünk! – figyelmeztette
Melanie, Andrew pedig, feszülten figyelt minden rezdülésre, hogy még véletlenül
se érhesse váratlanul őket egy esetleges támadás. Arra azonban, a legkevésbé
sem számított, ami ezután következett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése