19.
rész
Melanie döbbenten nézte, ahogy a kis
utcában, ahol a védett lakás állt, elzárta az utat két mentőautó, három
rendőrautó, és a kommandósok. A mentősök fekete egyenruhájukban fel-alá
rohangáltak, és bár külső szemlélő számára összevisszaságnak tűnhetett, arcukon
látszott, mindannyian pontosan tudják a dolgukat. A kommandósok vezetője, egy
magas, szikár termetű férfi éppen telefonált, miközben vadul gesztikulálva adta
ki utasításait embereinek, akik a másodperc tört része alatt szóródtak szét a szélrózsa
minden irányába. Melanie idegesen fékezte le az autót, és pattant ki a volán
mögül, nyomában Andrew-val, hogy aztán egyenesen a kommandósok vezetőjéhez
siessen.
- Mi
történt? – kérdezte levegő után kapkodva, miközben gyomra görcsbe rándult,
amikor meglátta, hogy a mentősökön kívül, a hullaszállító autó is megjelenik,
és az uniformist viselő férfiak, komoly arccal nyitják ki annak hátsó ajtaját,
és vesznek ki belőle zsákokat.
- Maga
ki a rossebb? – kérdezett vissza válasz helyett a férfi, miközben a szájában
rágcsált szivart laza mozdulattal lökte egyik oldalról a másikra, és ellenséges
pillantással mérte végig a nőt.
- Melanie
Stanford ügynök – kapta elő jelvényét amaz, és dugta a férfi orra alá, akinek
viselkedése azonnal megváltozott, és együtt érző tekintet váltotta fel
elutasító pillantását.
- Rajta
ütöttek a védett lakáson. Három ügynököt megöltek, kettőt megsebesítettek –
vázolta röviden a tényeket, mire Melanie érezte, hogy émelyegni kezd. – Mire
ideértünk, már eltakarodtak, de bízunk benne, hogy valahol a környéken
lehetnek. Átfésülünk mindent, és ha a nyomukra bukkanunk… - kezdett bele, hogy
felvázolja a támadókra váró sötét jövőt, de Melanie már nem hallotta mondata
végét. Éppen abban a pillanatban tolták ki hordágyon egyik kollégáját, akiben
Andrew az előző esti hajléktalanok egyikét vélte felfedezni. Ezúttal öltöny
volt rajta, aminek színét azonban nehéz lett volna megállapítani a sok vértől,
mely eláztatta.
- Jimmy!
Hogy vagy? – kérdezte aggódó hangon, mire a vékony férfi halványan elmosolyodott.
- Jobban,
mint a többiek… - nyögte halkan, majd köhögni kezdett, és arca fájdalmasan
rándult össze – Randy, Peter, Joel… mind meghaltak, Stanford – súgta könnybe
lábadt szemmel, mire Melanie érezte, hogy torka elszorul, és düh keríti
hatalmába, amiért nem volt itt, és nem tudott segíteni. – Kathleen… úgy tudja,
csak papírmunkát intézek a központban – hunyta le szemét fáradtan a férfi, mire
a mentős diszkréten köhinteni kezdett.
- Muszáj
bevinnünk a kórházba – jegyezte meg sokat mondón, mire Melanie bólintott, és támogatón
szorította meg Jimmy kezét.
- Felépülsz,
haver! Minden rendben lesz – súgta halkan, majd némán figyelte, ahogy a mentősök
munkájukat teljesítve, beteszik kollégáját az autóba, és elhajtanak vele a
kórház felé. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha itt lett volna, talán
segíthetett volna, talán megmenthette volna társai életét. Mérges volt magára,
amiért önfejű módjára cselekedett, és elment, ahelyett, hogy itt maradt volna.
- Sajnálom
a kollégáit – rántotta ki gondolatai közül Andrew hangja, aki megtörten állt
meg mellette, és láthatólag a megfelelő szavakat kereste.
- Itt
kellett volna lennem – csuklott el a hangja Melanie-nak, és minden erőfeszítése
ellenére, hogy erős maradjon Andrew előtt, szeméből kigördült egy könnycsepp.
Arcát kezébe temetve rogyott le a járdaszegélyre, és még azt sem érzékelte,
hogy Andrew is mellé telepszik, fittyet hányva rá, hogy koszos lesz méregdrága
farmernadrágja – Segíthettem volna… talán, ha itt vagyok, és nem megyek a saját
fejem után, mint annyiszor, akkor…
- Akkor
talán mi is halottak lennénk – vélte halkan Andrew, mire Melanie döbbenten
meredt rá. Valóban. Erre a lehetőségre nem is gondolt. Mi van, ha nem mennek
el, és ő nem tudja megvédeni a férfit. Vagy választania kellett volna, hogy
társai segítségére siet, vagy a férfit óvja. – Az én hibám, nagyon sajnálom –
folytatta Andrew, ő pedig, meglepetten ráncolta össze szemöldökét. Hihetetlen
volt számára, hogy a férfi saját magát okolja társai halála miatt, és fogalma
sem volt miért, de úgy érezte, meg kell értetnie vele, hogy téved.
- Nem
a maga hibája. Azé a szemétládáé, aki elárult minket! – szűrte fogai között
undorodva, majd nagyot sóhajtott, miközben hirtelen megérezte, hogy Andrew
megfogja a kezét, és finoman megszorítja. Ebben az egyetlen mozdulatban annyi
gyengédség, annyi együttérzés volt, amit még soha nem tapasztalt egyetlen
férfitól sem. Tekintete először kezükre, majd a férfi arcára vándorolt. A
zöldes-kék szemekben szomorúság csillogott, és valami, amit nem tudott
meghatározni, de fogva tartotta.
- Melanie,
én… - kezdett volna bele Andrew, hogy elmondja, mennyire sajnálja a nő kollégáit,
és azt, amit történt, ugyanakkor, mennyire hálás mégis a sorsnak, hogy ők
ketten nem voltak itt, és nem veszítette el, de ebben a pillanatban, megszólalt
a nő zsebében a telefonja. A pillanat szertefoszlott, Melanie azonnal kihúzta
kezét a férfiéből, és zavartan nyúlt a készülék után.
- Stanford
– szólt bele a szokásosnál gyengébb hangon a nő, és meg sem lepődött, amikor
meghallotta Johnson hangját a vonal végén.
- Melanie!
Hála Istennek! Jól vagy?! – tört fel a férfiból, amint meghallotta legkedvesebb
ügynökét, miközben a sokadik imát mormolta el, mióta megérkezett a bejelentés a
központba a támadásról.
- Igen,
nincs semmi bajom – válaszolta Melanie, aki már tudta, nem kerülheti el a
számonkérést, amiért elhagyta a védett lakást, még akkor sem, ha így talán a
haláltól menekült meg.
- Azonnal
várlak az irodámban! Az úri ficsúrral együtt! – váltott át felettese aggódó
apából határozott főnökké, mire Melanie rezignáltan bólintott, majd amikor
rájött, hogy a férfi ezt nem láthatja, szóban is kifejezte egyetértését.
Johnson hol
lágyan, hol dühösen futtatta végig tekintetét az előtte álló fiatal nőn, attól
függően, hogy milyen érzés kerekedett felül szívében. Hol megkönnyebbültség és
öröm áramlott szét sejtjeiben, amiért megúszta a támadást ép bőrrel, hol pedig,
a düh és harag, amiért nem értesítette telefonon azonnal, hogy jól van, nem
esett bántódása.
- Van
fogalmad róla, mit álltam ki, amíg arra vártam, hogy felvedd azt az átkozott
telefont?! – kérte számon ügynökét visszafogott indulattal a hangjában, mire
Melanie bólintott.
- Én…
nem tudtam, hogy… - fogott volna bele a magyarázkodásba, de felettese
elhallgattatta egyetlen kézmozdulattal.
- Nem
tudtad, hogy megtámadtak?! Nem tudtad, hogy értesülök róla?! Vagy azt nem
tudtad, hogy aggódom miattad? – sorolta kérdéseit, mint egy ideges apa, akinek
lánya később ér haza egy buliból a megbeszéltnél.
- Az
első – kotyogott közbe Andrew kéretlenül, aki egyre inkább érzékelte, hogy a
két ember között sokkal mélyebb a kapcsolat, mint egy beosztott és egy főnök
között. Úgy döntött, ismét a nő segítségére siet, és ebbéli küldetése
olyannyira lefoglalta, hogy nem látta, Melanie mennyire igyekszik a tudomására
hozni, hogy inkább ne tegye, csak zavartalanul folytatta – igazából, mi ott sem
voltunk.
- Ezt
meg, hogy értsem?! – emelkedett fel bőrfoteljéből döbbenten a férfi, mire
Melanie lemondón hunyta le szemét – elhagytad a védett házat?! A parancsom
ellenére?! – kiabált most már a kapitány, aki úgy érezte, minden nap egy kisebb
szívrohamot kell túlélnie, mióta legjobb barátja a halálos ágyán rábízta
egyetlen gyermekét.
- Nem
akarom megbántani, de ha magára hallgat, talán már halott lenne – jegyezte meg
finoman Andrew, mire Johnson olyan tekintettel nézett rá, ami bárkit
elhallgattatott volna, ő azonban folytatta – tudja, megkívántam a kínait, és
mivel az ügynöke kijelentette, hogy ott kell maradnom, házhoz meg nem
szállítanak, megléptem, amíg a társával beszélt telefonon. Ő utánam jött… így
esett, hogy nem voltunk ott, amikor… - hagyta félbe a mondatot, és tekintete
összekapcsolódott a nő döbbent pillantásával. Melanie-t lenyűgözte, hogy Andrew
hajlandó volt magára vállalni a felelősséget, ugyanakkor, egyáltalán nem
tetszett neki ez az újabb oldala, amit megismert, és ami csak még inkább
szimpatikussá tette a szemében. Sokkal jobban örült volna, ha önző módon csak
azzal lett volna elfoglalva, hogy túlélte, és nem érdekelné semmi más.
Mennyivel egyszerűbb lenne utálnia, vagy legalábbis közömbösnek lennie iránta,
ha a gazdagságon kívül más közös vonása is lenne Daniellel – sóhajtott magában
Melanie.
- Értem
– hümmögött Johnson, mire Melanie is egyetértőn bólogatni kezdett. – Mi történt
a homlokoddal? – bökött ujjával az időközben beragasztott sérülésre, mire az
ügynöknő kínosan mosolyogni kezdett.
- Ó…
hát az… - kereste a megfelelő szavakat a nő – Én… nekimentem a… az ajtónak – dadogta
ki nehezen, mire Johnson gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
- Az
ajtónak? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal a hangjában, mint aki az utolsó esélyt
adja meg, hogy őszinte legyen hozzá, de Melanie-nak nem volt esélye válaszolni,
mert Andrew ismét a segítségére sietett.
- Így
van, még az este – bólogatott bőszen, majd vigyorogva folytatta – elég vicces
volt, ahogy koppant – toldotta hozzá, de azonnal lehervadt az arcáról a mosoly,
amikor a kapitány mérgesen majdnem keresztüldöfte pillantásával – akkor… most
nem – fűzte hozzá elkomolyodva, mire Johnson megint némán figyelte őket egy
darabig. Nyomozóként éppen elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy tudja, mikor
akarják átverni, az előtte álló két emberről pedig, szinte ordított, hogy
valamit eltitkolnak előtte, de úgy döntött, nem töri magát tovább. Örült, hogy
Melanie jól van, és ha őszinte akart lenni magához, az is jó érzéssel töltötte
el, hogy a két fiatal láthatóan szimpatizált egymással. Bízott benne, hogy
Daniel után, fogadott lánya végre talál egy rendes embert, aki megbecsüli, és
felismeri, milyen szerencsés, ha egy olyan lány szerelmét tudhatja magáénak,
mint Melanie Stanford. A percek óráknak tűntek, míg arra vártak, hogy a
kapitány végre megszólaljon, aki most már egyre biztosabb volt benne, hogy
akkor sem adná át másnak Andrew Wright védelmét, ha az élete múlna rajta.
- Abban
mindannyian egyetérthetünk, hogy a védett lakás nem biztonságos többé, és abban
is, hogy tégla van az F.B.I-nál. Tehát, várom az ötleteket! – jelentette ki,
miközben kényelmesen hátradőlt a fotelben, és várakozón nézett a fiatalokra,
Melanie-nak pedig, rossz előérzete támadt, amikor meglátta, hogy a zöldes-kék
szemekben felcsillan a vidámság szikrája, és a magabiztosság, ami kivétel
nélkül minden esetben eddig azt jelentette, hogy olyan őrültség jutott a férfi eszébe,
aminek nem, hogy nem fog örülni, de egyenesen az őrületbe kergeti majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése