13.
rész
Melanie egyre kényelmetlenebbül érezte
magát hiányos öltözékében, és már határozottan megbánta, amiért csomagoláskor
nem a hosszú pizsamáját pakolta be. Feszengve nyalta meg alsó ajkát, amivel
csak azt érte el, hogy Andrew pillantása odavándorolt. Szinte vibrált kettejük
között a levegő, és Melanie érezte, csak egy leheletnyi biztatást kellene adnia
a férfinak. Csak egy kacéran villanó tekintet, egy apró mosoly, és megtörténne.
Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy enged a csábításnak. Végre
megízlelhetné a keskeny ajkakat, kiderülne, valóban olyan bódítóan csókol-e a
férfi, ahogy véli, és talán azt is elérné vele, hogy megszűnjön az érdeklődés,
a férfi nem tekintene rá tovább kihívásként, elejtendő prédaként. Végül mégsem
engedett. Nem tehette. Túlságosan félt, de nem a férfitól. Magától félt, és
magát féltette. A szívét, lelkét, és mindazt, amit olyan keserves munkával
felépített magában Daniel óta. Félt, hogy nem elégedne meg egyetlen csókkal,
még többre vágyna. Több csókokra, simogatásra, arra, hogy igazán szeresse. Úgy
szeresse, hogy elhiggye, ő a leggyönyörűbb nő a világon. Ő pedig, elhinné, és
megint sérülne. Ezt nem engedhette. Kihúzva magát lépett távolabb a férfitól,
és gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Gondolom,
maga inkább a selyemhálóinges nők látványához szokott – törte meg a csendet,
mire Andrew egy pillanatig meglepetten nézett rá. Szüksége volt egy kis időre,
hogy képzeletének világából, ahol éppen szenvedélyesen ölelte az előtte álló
nőt, a valóságba visszatérhessen, a távolságtartó, hideg tekintethez.
Határozottan érezte, hogy alig néhány másodperccel korábban még engedélyt
kapott volna egy csókra, sőt, mintha hívogatta volna a nő tekintete. Nem
értette, mi történhetett, de átkozta magát késlekedése miatt. Mivel láthatóan a
pillanat tovaszállt, ő is felvette szokásos magabiztos sármját, és pimaszul
válaszolt.
- Téved.
Ami azt illeti, sokkal inkább a meztelen nők látványához szoktam – felelte
nagyképűen, mire Melanie lekicsinylőn húzta el száját.
- Persze…
a kanapén. Tudjuk – fojtott el egy mosolyt, visszaidézve, amikor a férfi
szavait szándékosan félreértette, ezúttal azonban, Andrew nem esett csapdába.
Kihívón végig futatta a nőn pillantását, elégedetten nyugtázva, hogy az, veszít
magabiztosságából, és még közelebb lépett.
- Nem
hibáztatom, amiért ügynök létére, csak a bizonyítékoknak hisz – fogott bele a
férfi, miközben tekintetét egy percre sem vette le a nőről – de tényleg azt
gondolja, hogy nem lennék képes…
- Pontosan
tudom, Mr. Wright, hogy a maga fajtája, mire képes – csúszott ki meggondolatlanul
Melanie száján, amivel sikerült elérnie, hogy Andrew összeráncolt szemöldökkel,
érdeklődve nézett rá.
- Kifejtené?
Mit ért az alatt, hogy a „fajtám”? – kérdezte komoly, sértett hangon, és
Melanie legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Esze ágában sem volt
megosztani a férfival, Daniellel való kapcsolatának részleteit, de elég volt
Andrew elszánt tekintetébe néznie ahhoz, hogy tudja, válasz nélkül nem
szabadulhat. Nagyot sóhajtott, és megvonva vállát, megkerülte a férfit.
- A
maga fajtája… tudja… gazdag, jóképű… sikeres. A társadalmi elit mintapéldánya,
mindent megkap, amit csak akar, beleértve a nőket is – sorolta látszólag unott
hangon, miközben a szobában található egyik barna szekrényből párnát, és
takarót vett elő, hogy ráérősen, hátat fordítva a férfinak, megágyazzon. Nem
tervezte ugyan, hogy alszik, de ezzel legalább elérte, hogy ne kelljen ránéznie
Andrew-ra. – Mindezt természetesen, kevés ráfordított munkával, éppen ezért,
nem is tud megbecsülni semmit, amije van – zárta mondandóját tömören, mialatt
megpaskolta a párnát, mint egy hivatástudattól fűtött, precíz szobalány, és nem
foglalkozott vele, hogy Daniel mellett, ezúttal anyai nagyszülei is eszébe
jutottak. Margaret és Charles Van De Kamp, akik minimális idő ráfordítással
lettek mérhetetlenül gazdagok, de a legdrágább kincsüket mégis egy gondolat
gyorsaságával dobták félre, amikor megtudták, hogy nem a köreikből választott
férjet, csak egy egyszerű zsaruba szeretett bele. Mindennél fontosabb volt
számukra, hogy mit gondolnak róluk mások, olyannyira, hogy még lányuk temetésén
sem voltak hajlandók megjelenni.
- Hű!
Maga aztán kiismert! – füttyentett Andrew, de hangjából jól érzékelhető volt,
nem elismerésnek szánja a megjegyzést, és ezzel sikerült kizökkentenie
Melanie-t szomorú emlékeiből. – Mondja, a munkáját is ilyen alapossággal végzi?
Mert, ha igen, azt hiszem, fel kell hívnom az ügyvédemet a végrendelet miatt –
tette hozzá ironikusan, így jelezve, hogy a nő egyáltalán nem találta el,
milyen is ő valójában.
- Nem
lep meg, hogy maga szerint, tévedek – felelte Melanie, miközben a takarót
igazította az ágyon – másik ismert tulajdonságuk, hogy sosem ismerik el, ha
másnak van igaza, és persze, a hibáikkal sincsenek tisztában.
- Lehetne,
hogy ne úgy beszéljen rólam, mint egy kihalófélben lévő állatfajról? –
háborodott fel Andrew, miközben egyre inkább zavarta, hogy a nő hátát kell
néznie. Nem volt ugyan ellenére a formás fenék látványa, melyen megfeszült a
sort, ahogy az ügynök betűrte a takaró széleit a kanapé oldalába, de ezúttal jobb
szerette volna, ha láthatja az arcát, és kiderítheti belőle, valóban ilyen
rossz véleménnyel van-e róla, vagy csak megint csőbe akarja húzni.
- Ó,
semmiképpen sem kihaló! – rázta meg a fejét Melanie – határozottan szaporodnak
– húzta el a száját, és hangjából jól lehetett érezni, ennek a ténynek
egyáltalán nem örül.
- De
én nem ilyen vagyok! – veszítette el türelmét Andrew, és a következményekkel,
mit sem számolva, megragadta a nő karját, és maga felé fordította. Nem
erőszakosan, de éppen elég határozottan ahhoz, hogy meglepje. Melanie csak egy
tized másodpercre zökkent ki, és igyekezve figyelmen kívül hagyni a melegséget,
mely egész testén szétáramlott a férfi érintésének hatására, húzta ki magát.
- Nem
gazdag? – kérdezte, mire Andrew bólintott – nem jóképű? – jött a következő
kérdés, mire a férfi hitetlenkedve forgatta meg a szemét.
- Most
erre, mit mondjak? Nem róhatja fel nekem, amiért nem születtem bányarémnek! - válaszolta,
miközben észre sem vették, hogy keze még mindig a nő felkarján pihen.
- Gondolom,
a munkájában is sikeres, igaz? – kérdezősködött tovább Melanie, Andrew pedig,
büszkén húzta ki magát.
- Így
van! Amiért rengeteget dolgozom! – jelentette ki, mire Melanie elgondolkodva
rágcsálta alsó ajkát.
- Maga
alapította a céget? – kérdezte, amire egy halk sóhaj volt a felelet, ő pedig,
mindent tudón mosolyodott el – szóval, apu megalapította, felvirágoztatta,
aztán amikor elég nagy lett, hogy felérje az asztalt, beülhetett a székbe… -
vázolta tömören, mire Andrew haragosan vonta össze szemöldökét.
- Elég
legyen! Az apám alapította, ez igaz! De kiérdemeltem az elnöki széket, nem
alanyi jogon kaptam! – emelte meg kissé hangját. Az egy dolog volt, hogy a nő
csipkelődött nőcsábász hírével, de azt nem hagyta, hogy elkényeztetett úri
fiúnak tüntesse fel, vagy akár úgy gondoljon rá. Azt akarta, hogy tisztában
legyen vele, keményen tud dolgozni, a sikereit csak magának köszönheti, és
annak, hogy a nap 24 órájából gyakran 20 órát tölt a cégnél. Melanie egy
pillanatra meghökkent, amikor meglátta felvillanni a düh szikráit a zöldes-kék
szemekben, és érezte, hogy túl messzire merészkedett. Be kellett látnia, hogy
Andrew talán nem mindenben hasonlít Daniel-re, mint azt korábban hitte.
- Rendben,
akkor ebben az egy dologban tévedtem – ismerte el nehezen, mire Andrew arcvonásai
megenyhültek. Láthatólag megnyugtatta a tudat, hogy Melanie nem gondolja róla,
hogy csak egy elkényeztetett kölyök.
- Elfogadom
a bocsánatkérést – felelte a férfi nagyvonalúan, mire Melanie meglepetten húzta
fel egyik szemöldökét.
- Nem
kértem bocsánatot – jelentette ki, majd azonnal folytatta – minden másban
igazam volt.
- Nem
feltétlenül, de emiatt nem gyötrődöm – vonta meg a vállát Andrew – ahogy telik
az idő, jobban megismer majd, és rájön, mennyi mindenben tévedett velem
kapcsolatban. – fűzte hozzá magabiztosan, mire Melanie kétkedve nézett rá.
- Egy,
nem óhajtok több időt tölteni magával, mint, amennyit nagyon muszáj. Kettő, ha
mindenáron pazarolni akarnám az időmet, elmennék Alaszkába, és nézném, ahogy
olvad a hó. Minden bizonnyal még az is érdekesebb lenne, mint a maga
személyiségének tanulmányozása – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Andrew
hitetlenkedve mosolygott.
- Mondja,
hány „magamfajta” gázolt már bele a lelkébe, hogy ennyire utál? – használta
ugyanazt a szót, mint a nő, és észre sem vette, hogy önkéntelen tapintott rá
Melanie legérzékenyebb pontjára.
- Én
nem utálom magát, Mr. Wright – felelte Melanie, nem törődve agyának képeivel,
ahogy elé vetíti Daniel arcát. A gúnyos mosolyt, a szánakozó tekintetet, ahogy
becsmérlőn végig méri. Szinte most is hallotta hangját, ahogy többször is
elismétli, mennyire jelentéktelen, és örülnie kellene, hogy egyáltalán
kitüntette a figyelmével. Aztán megjelent nagyanyja arca lelki szemei előtt,
ahogy a bíróságon ócsárolja az édesapját, aki kemény munkával teremtett elő
számára mindent, amire csak szüksége volt, de ez Margaret Van De Kamp szemében
semmit sem ért, hiszen nem roskadozott a számlája dollárok millióitól, és nem a
legdrágább pezsgőt szürcsölte egy-egy nap végén. – Ha utálnám, az azt
jelentené, hogy érzek maga iránt valamit – fűzte hozzá, miközben szemében rideg
elutasítás jelent meg.
- Eltaláltam,
igaz? – kérdezte komoly arckifejezéssel a férfi, és arcáról leolvasható volt,
ezúttal nem csipkelődik, nem is gúnyolódik, valóban érdekli, mi húzódhat meg a
háttérben. Melanie egy pillanatra elbizonytalanodott. Amit látott, szöges
ellentétben állt azzal, amit a férfiról gondolt, miközben Andrew folytatta – Ez
nem pusztán előítélet, hanem tapasztalat. Igazam van? – faggatózott tovább, és
őt magát is meglepte, mennyire érdekli a válasz. Tudni akarta, miért olyan
ellenséges vele a nő, és a gondolat, hogy korábban bánthatták, dühvel töltötte
el. Maga sem értette, miért, legszívesebben a föld alól is előásta volna azt,
aki képes volt meggyötörni lelkileg, abba pedig, bele se akart gondolni, hogy
akár fizikailag is. Melanie mint mindig, ha veszélyben érezte magát, ezúttal is
a távolságtartást, és a páncélt választotta védelemül. Nem értette, hogyan
láthatott az álarc mögé Andrew, de megijesztette, hogy az egyetlen fegyverétől
foszthatná meg. Ebben a pillanatban a férfi gyengéden simított végig karján, és
mint aki csak most eszmél rá, hogy Andrew keze a karján van, úgy rántotta ki,
mint akit forró vassal égettek meg.
- Ennyire
nem tudja feldolgozni, hogy hatástalan lehet a sármja egy nőre? – kérdezett
vissza válasz helyett, és amikor Andrew továbbra is fürkészőn nézett rá,
látszólagos könnyedséggel folytatta – Könnyebb lenne, ha azt mondanám, igaza
van? – folytatta, és egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát, amikor látta,
hogy a férfit nem sikerül becsapnia. – Oké, tudja, mit? Megrögzötten
előítéletes vagyok! Nincsenek lelki gondjaim, sem sötét foltok a múltamban! – felelte
érzelemmentes hangon – Egyszerűen rühellem a gazdagokat, mert irigy vagyok! –
tette hozzá végül, mire Andrew lassan megrázta a fejét. Látszott rajta, egy
szavát sem hiszi el, és már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor
megszólalt Melanie zsebében a telefon, ő pedig, megkönnyebbülten nyúlt utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése