21.
rész
Időközben a gép felemelkedett a magasba,
és a fedélzeten kivillanó lámpa jelezte az utasok számára, hogy a biztonsági
övet kikapcsolhatják. Andrew rutinos mozdulattal engedelmeskedett, miközben
agyában vadul kergették egymást a gondolatok, vajon, hogyan kérje meg a nőt a
szívességre, amit valószínűleg csuklóból fog visszautasítani, de ami számára
jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. A következő pillanatban az első
pilóta mély baritonjának felcsendülése adott még néhány percet a gondolkodásra,
ahogy elmondta, hány ezer méteren fognak repülni, milyen időjárás várható az
elkövetkezendő 3 órában, majd kellemes utat kívánt, és elköszönt.
- Ugye
nem valamelyik szervemre pályázik? – rántotta ki gondolatai közül Melanie
hangja, miközben ajka szegletében mosoly bujkált. Láthatólag, fogalma sem volt
róla, mire készül a férfi, és most, hogy a felszállás zökkenőmentesen
megtörtént, a feszültsége is oldódni látszott.
- Tessék?
– hökkent meg Andrew, mire Melanie felnevetett, ő pedig megbabonázva lubickolt
a csilingelő nevetésben.
- Tudja,
ezt a szívességet olyan komoly ábrázattal konferálta fel, hogy attól tartok, az
egyik vesémre fáj a foga – magyarázta még mindig mosolyogva a nő, de ő is
elkomolyodott, amikor látta, hogy Andrew csak halványan elhúzza száját. - ne
húzza az idegeimet! Bökje már ki, mit akar! – kereste a férfi tekintetét, mire
az, nagyot sóhajtott.
- Rendben!
Először is, szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem ez volt a szándékom…
sajnos, néha előfordul velem, hogy fejjel megyek a falnak, és azt hiszem… -
fogott hozzá nem túl röviden, mire Melanie értetlenül ráncolta össze
szemöldökét, amit Andrew is észrevett, és nagyot sóhajtott – a szívesség a
következő…
- Mogyorót?
Frissítőt? – állt meg mellettük egy magas, barna hajú stewardess, akinek ruhájánál
csak tekintete volt kihívóbb, ahogy végig mérte a férfit. Kacér mosolyától még
egy jéghegy is megolvadt volna, Andrew azonban, rá sem pillantott, csak
Melanie-t nézte, miközben nemet intett fejével. – Esetleg tudok szolgálni
egyébbel is – búgta negédes hangon a nő, mire mindketten meglepetten néztek fel
rá. Melanie hitetlenkedve szántott végig tekintetével a nőn, akire úgy feszült
a sötétkék-fehér egyenruha, mintha ráöntötték volna. Telt keblei szinte kibuggyantak
a szűkre szabott fehér ingből, barna haját pedig szoros kontyba fűzve hordta,
de néhány tincs csábítón keretezte kerek arcát. Amint észrevette, hogy Andrew
figyelmét is sikerült magára vonnia, azonnal elszállt korábbi jókedve. Ismét
szembesülnie kellett vele, mennyire jelentéktelennek számít az ilyen és ehhez
hasonló nők között, és azzal is, hogy pont az effajta nőket keresi Andrew.
- Kér
valamit? – intézte most Andrew hozzá szavait, mire megrázta fejét – köszönjük,
nem óhajtunk semmit! – válaszolta a nőnek a férfi, de az láthatólag nem adta
fel, mert ekkor benyúlt kis, kék mellénykéjének zsebébe, és egy papírost vett
elő.
- A
nevem Melody – villantott fel egy igéző mosolyt – ha bármire szüksége van, csak
hívjon – hajolt át Melanie előtt csábosan, hogy odaadhassa Andrew-nak a cetlit,
mire az ügynöknő égnek emelte tekintetét. Amikor távozott, Andrew töprengve
forgatta meg kezében a nevet és telefonszámot tartalmazó kártyát. Arra gondolt,
hány olyan repülőútja volt, ami kivétel nélkül ilyen kis cetlikkel, és egy szenvedélyes
éjszakával záródott, most azonban, egyáltalán nem hozta lázba a gondolat, hogy
ezzel a nővel tölthetné az estét. Jelen pillanatban egyetlen nő érintésére,
közelségére vágyott, arra, aki itt ült ugyan mellette, mégis áthidalhatatlan
távolság volt kettejük között. Figyelmét mégsem kerülte el Melanie
hangulatváltozása, amiből arra következtetett, hogy a nő talán mégsem olyan
közömbös vele szemben, mint azt mutatja. Mintha enyhe féltékenységet látott
volna átsuhanni arcán, amikor észrevette, hogy a stewardess átadja a kis
kártyát.
- Szép
neve van, ugye? Mint egy pillangónak – mosolyodott el Andrew, csak azért, hogy
meggyőződjön róla, valóban lát-e érzelmet a nyomozónő arcán.
- Igen,
mint egy éjszakai pillangónak – helyeselt rezzenéstelen arccal Melanie, amivel
azonban nem tudta becsapni Andrew-t, aki elégedetten vonta meg vállát. –
Rátérne végre a szívességre? – kérdezte kissé élesebb hangon, mint szerette
volna, de csak nagyon nehezen tudta palástolni csalódottságát. Mérges volt, de
nem tudta, kire haragszik jobban. Andrew-ra, amiért csalódást okozott, és
mégsem olyan, mint amilyennek gondolta, vagy magára, amiért megint elhitte,
hogy a gazdag úri fiú, egy szemernyit is különbözhet bármiben Danieltől.
- Igen,
sajnálom – komolyodott el azonnal Andrew – szóval, tudom, hogy ezt az egész
galibát én okoztam. Mármint, azt, hogy most itt ülünk egy repülőn, és
Nashville-be tartunk. Azt is tudom, hogy azt mondtam, a családomról
gondoskodom, de… - köszörülte meg torkát, és ismét zavartan túrt hajába.
Látszott rajta, nem szokott hozzá, hogy bárkitől szívességet kérjen, végül
mégis folytatta – tudja, az apám nem azért hagyta ott a céget, mert úgy érezte,
pihenni akar – váltott hirtelen témát a férfi, és Melanie nem tudta, miért
tartozik ez rá, de nem szólt közbe, csak hallgatott – az orvos javaslatára
döntött így. Néhány éve szívrohama volt, elég súlyos. Anyám választás elé
állította. Vagy nyugalomba vonul, vagy elhagyja. Talán, más házaspár esetében
ez üres fenyegetésnek hangzana, de nem ismeri anyámat. Határozott nő, aki
mindig pontosan tudja, mit akar. Mindig kimondja, amit gondol, amit érez –
mosolyodott el lágyan, ahogy édesanyjáról beszélt, amivel megint sikerült
elérnie, hogy Melanie másként gondoljon rá, mint egy elkényeztetett újgazdag
ficsúrra – kicsit hasonlít rá – tette hozzá olyan hangsúllyal, hogy Melanie
érezte, erre büszkének kell lennie, annak ellenére, hogy még sosem látta az
asszonyt.
- Ne
haragudjon, hogy megkérdezem, de nekem mi közöm ehhez? – kérdezte óvatosan, nehogy
belegázoljon a férfi lelkébe. Noha, sokszor az agyára ment, és kifejezetten
idegesítőnek találta pimaszságát, és azt, hogy nem hagyott fel a
meghódításával, és kétértelmű megjegyzéseivel, az egyértelműen látszott, hogy
fontos számára a családja.
- Nos,
anya nem véletlenül választotta ezt az ultimátumot – köszörülte meg torkát
Andrew – az orvos egyértelmű volt, apa szíve nem bírna ki még egy infarktust.
Végül megkaptam a cég irányítását, apa pedig elvonult anyával a Nashville
melletti birtokra. Bízott bennem, és abban, hogy amit ő kemény munkával
létrehozott, tovább építem. Ha megtudja, mi történt… – vallotta be halkan
Andrew, és Melanie először látott a szemében szégyent, amiért csalódást okozhat
az apjának.
- Mr.
Wright, sajnálom – válaszolta őszinte együtt érzéssel a hangjában Melanie,
miközben kezét finoman a férfiére tette, aki halvány mosoly kíséretében élvezte
a puha kéz érintését – azt hiszem, tudom, mit szeretne kérni, és bár a kettőnk
dolga nem alakult túl fényesen az elmúlt napokban, szívesen segítek.
- Valóban?
– nézett rá döbbenettel, vegyes örömmel Andrew, mint aki nem akar hinni a fülének,
mire Melanie megadón bólintott. – Ez egyszerűen csodálatos! Nem tudom, hogyan köszönjem
meg! – villanyozódott fel a férfi, miközben úgy érezte, legszívesebben
megcsókolná a nőt – tudom, én szúrtam el, amikor meggondolatlanul
felajánlottam, hogy a szüleimnél rejtsenek el, de esküszöm, nem fogok
visszaélni a helyzettel! Az egész pusztán csak szerepjáték lesz, és én ezt
tiszteletben is fogom tartani! – emelte esküre a kezét, mire Melanie zavartan
nézett rá. Egyáltalán nem tudta követni a férfit, aki papírt és ceruzát
halászott elő, és tovább beszélt – lássuk csak, mit kell tudnia rólam. 30 éves
vagyok, Kanadában születtem, 8 éves voltam, amikor a szüleimmel ideköltöztünk
Bostonba – mesélte, miközben minden adatod felfirkantott a papírosra.
- Ki
mondta, hogy érdekel az élettörténete? – kotyogott közbe Melanie – az, hogy
védenem kell, nem jelenti azt, hogy igényt tartok az önéletrajzára. És
egyáltalán, miféle szerepjátékról hadovál itt? Agyára ment a légnyomás
különbség?
- De
az imént azt mondta, hogy segít nekem – érvelt Andrew, mire az ügynöknő
bólintott.
- Így
is van, de ehhez nincs szükségem erre a sok felesleges adatra – válaszolta,
miközben a korábban magát felkínáló stewardess haladt el mellettük, ő pedig egy
mozdulattal kényszerítette megállásra – elnézést! Ugyan én nem kaptam személyi
hívót – utalt a nő elérhetőségeit tartalmazó kis kártyára – de jól esne egy
pohár kóla, és valami rágcsa! – mosolygott bájosan, mire az, összeszorította
száját, és eltűnt.
- Úgy
érti, hogy az eddigi párkapcsolataiban sosem érdekelte, hogy a barátja, honnan
jött, kik a szülei, vannak-e testvérei? – lepődött meg a férfi érezhetően, mire
Melanie teljesen összezavarodott.
- Miről
hablatyol itt? – kérdezett vissza, mire Andrew türelmetlen mozdulattal túrt
bele sötét, sűrű hajába, amitől homlokába hullott egy tincs.
- Az
imént beszéltük meg, hogy tekintettel apám állapotára, hajlandó a barátnőmnek
kiadni magát, hogy véletlenül se jöjjenek rá, mi folyik a cégnél! – magyarázta
egy levegővétellel, Melanie-nak pedig elkerekedtek a szemei, amikor rájött,
milyen szívességre is akarta kérni őt Andrew.
- Magának
eggyel kevesebb kereke forog, mint az átlagnak! – tört fel a nőből ingerülten -
ha tudtam volna, hogy erre céloz, előbb ugrottam volna ki a gépből ejtőernyő
nélkül! – vágta rá mérgesen, és pont ez volt az a reakció, amire Andrew
számított. Nem is értette, miért nem kezdett már akkor félreértésre gyanakodni,
amikor az ügynöknő olyan simán igent mondott.
- Azt
mondta, tudja, mit szeretnék kérni, és boldogan segít! – ismételte meg a nő
korábbi mondatait, mire Melanie mély levegőt véve igyekezett csillapítani,
feltörni készülő mérgét.
- Először
is, nem boldogan, csak emberségből segítettem volna, másodszor, azt hittem, azt
akarja, hogy mint ügynök, biztosítsam az apját a felől, hogy maga mindenben ártatlan,
és a tudtán kívül csalták csapdába! – vázolta az ő szemszögéből az eseményeket
Melanie, mire Andrew nagyot sóhajtott.
- Remek!
Mi lenne, ha legközelebb nem játszaná, hogy maga a Google, hanem megvárná, amíg
egy-egy mondatom végére érek? – vágott sértett képet Andrew, miközben az ablak
felé fordult. Ebben a pillanatban jelent meg a stewardess, maga előtt egy
tálcát tolva, rajta egy pohár, egy doboz kóla, és egy csomag mogyoró.
- A
frissítő, és a rágcsálnivaló – helyezte az ügynöknő elé, aki még mindig ingerülten
fordult felé.
- Tudja,
mit? Hozzon inkább egy vodkát! Sok jéggel! – közölte indulatosan, mire Andrew
odapillantott.
- Legyen
kettő, de nekem dupla! – szólt közbe, mire a stewardess elnézést motyogva, eltűnt
– nézze, segítenie kell! Kérem! – kereste tekintetével Melanie barna szemeit,
és reménykedve tartotta vissza lélegzetét, amíg annak válaszára várt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése