15.
rész
Melanie fejét karján megtámasztva feküdt
a kanapén, és a plafonon megjelenő neonfények monoton játékát figyelte, mely az
utcára néző kétszárnyú ablakon keresztül szűrődött be, miközben gondolatai
minduntalan elkalandoztak, és nem hagyták pihenni. Bár tudta, muszáj lenne
legalább néhány órát aludnia, ébren tartotta a szomszéd szobában alvó férfi, és
az ügy, amibe keveredett. Annak ellenére, hogy tudta, saját érdekében tiltott
gyümölcs számára Andrew, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni vonzerejét, humorát,
igéző zöldes-kék szemeit, és a tényt, hogy milyen hatást vált ki belőle
egyetlen véletlen érintése, mosolya. Minden igyekezetével azon volt, hogy minél
több hasonlóságot találjon közte, és Daniel között, de egyre inkább úgy érezte,
vesztésre áll. Daniel soha, egyetlen alkalommal sem érezte, hogy megbántotta,
vagy ha érezte is, sosem törődött vele. Soha nem látott a tekintetében
aggodalmat, együttérzést, sosem érezte azt, hogy élvezné a szócsatákat.
Kettejük között többnyire csak viták zajlottak, melyek során a férfi újra és
újra éreztette vele, milyen semmirekellő, mennyire nem alkalmas arra, hogy
lealacsonyodjon a szintjére. Andrew ezzel szemben egyetlen elejtett mondatából,
egyetlen pillantásából érzékelte a legfájóbb sebet a múltjából, ami egyszerre
töltötte el jó érzéssel és félelemmel. Túlságosan veszélyes volt számára a
férfi, túlzottan jóképű, túl megnyerő, és veszedelmesen jól tudta, hogyan
bánjon a szavakkal, és nem utolsósorban külsejével. Melanie tudta, érezte,
sokkal óvatosabbnak kell lennie, ha meg akarja őrizni magából mindazt, amit
keserves munkával felépített. Hogy gondolatait elterelje a férfiról, felült a kanapén,
és felkapcsolta a kis éjjeli lámpát, majd az utazótáskájáért nyúlt, és egy
halom aktát halászott elő belőle. Úgy gondolta, ha már agya nem hagyja aludni,
bosszúból munkára fogja, és akárcsak Ron, ő is átnézi az ügy minden
dokumentumát, hát, ha elkerülte valami a figyelmüket, amikor még csak Andrew
Wright-ra koncentráltak. Alig telt el fél óra, máris feltűnt neki, hogy a legtöbb
papíron nemcsak Andrew és Clark neve szerepelt, hanem egy harmadik férfié is,
aki szinte minden esetben jelen volt a beszerzéseknél. Szemöldök ráncolva
halászta elő a többi papírt is, és sárga kihúzó filc segítségével emelte ki a
férfi nevét, miközben töprengve rágcsálta a toll végét.
- Gyerekkoromban,
amikor ezt csináltam, anyukám azzal fenyegetett, hogy sárga lesz tőle a nyelvem
– csendült fel halkan Andrew hangja a háló irányából, Melanie pedig, ijedten
rezzent össze, de néhány másodperc alatt összeszedte magát. A férfi az
ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel állt, és fejét kissé oldalra
billentve figyelte a nőt. Hajából néhány tincs a homlokába hullott, zöldes-kék
szeme egészen sötétnek tűnt a gyéren megvilágított helyiségben. Melanie-t egy
ragadozóra emlékeztette leginkább, aki lesben áll az elejtendő vadra, és ezt
csak megerősítette, amikor Andrew könnyedén, ruganyos mozdulatokkal lökte el
magát, és hangtalanul közelített feléje.
- Aludnia
kellene – jegyezte meg Melanie, miközben erőnek erejével fordította el fejét a
látványtól, ahogy a férfi a konyhába megy, és kinyitja a hűtőszekrényt.
Csalódottan állapította meg, hogy Andrew hátulról is legalább olyan szexi
látványt nyújt, mint elölnézetből.
- Nem
tudok – felelte unottan a férfi, mialatt egy pohárba tejet töltött, és a
mikrohullám-sütőben felmelegítette – maga is kér?
- Kösz,
nem – rázta meg fejét a nő, és szemét továbbra sem vette le az előtte heverő
papírokról.
- Pedig
álmatlanságra ez a legjobb orvosság – okoskodott Andrew, miközben megállt a nő
háta mögött, és érdeklődve kukucskált bele az aktákba. Ahogy közelebb hajolt,
arcát megcsiklandozták a nő szőkés-barna hajának copfból kikandikáló fürtjei, ő
pedig, észrevétlenül szívta be a finom barackillat, és a sampon édes elegyének
illatát.
- 10
éves kor alatt mindenképp – jegyezte meg mosolyogva Melanie, akit ismét
sikerült a férfinak meglepnie.
- Azt
mondja, gyerekes vagyok? – háborodott fel látszólag Andrew, mialatt a nő
igyekezett tudomást sem venni arról, milyen közel van hozzá a férfi. Csak egy
kicsit kellett volna hátradőlnie, éppen csak pár centit, és ajkával
megérinthette volna a nyakán lüktető eret, vagy arcát megdörzsölte volna az
enyhe borosta, mely még férfiasabb külsőt kölcsönzött viselőjének.
- Ez
lenne az utolsó jelző, ami magáról eszembe jutna – felelte az igazságnak
megfelelően Melanie, mire Andrew várakozón húzta fel szemöldökét, és megkerülve
a kanapét, megállt a nő előtt.
- Nocsak!
Hallgatom, Stanford ügynök! – dobta neki a labdát, de amint belenézett a mélybarna
szemekbe, és meglátta felcsillanni benne a huncutság apró szikráját, máris
megbánta oktalanságát – tudja, mit? Felejtse el, inkább nem akarom tudni, mit
gondol rólam – visszakozott félszeg mosoly kíséretében Andrew, miközben
pillantásuk néhány másodpercre összekapcsolódott, és ő képtelen volt
elszakítani tekintetét a nőétől. Nem először fordult elő vele, hogy vonzónak
talált egy nőt, de most először érezte azt, hogy nemcsak testileg akar közel
kerülni valakihez. Amit Melanie tekintetében látott, a titokzatosság, a jól
elrejtett vidámság, a tűz, mely fellobbant a barna szemekben, és szinte
feketére festette, amikor dühös volt, és ami sejteni engedte, hogy akkor is így
lobog a szemében, amikor vágy kelti életre, megbabonázta, és úgy érezte,
mindent tudni akar róla. Nemcsak azt akarja tudni, milyen, amikor
szenvedélyesen szeret valakit, hanem azt is, miért rejti el vidámságát, miért
fél kimutatni az érzelmeit, és miért visel páncélt. Mitől akarja megóvni magát,
és miért? – tette fel magának a kérdést, miközben leheletnyit közelebb lépett a
nőhöz. Melanie, amint megérezte, hogy csökken kettejük között a távolság,
azonnal riadót fújtak ösztönei, és lábait maga alá húzva dőlt hátra a kanapén.
- Menjen
lefeküdni, szüksége van a pihenésre – szólalt meg halkan, remélve, hogy a férfi
érteni fogja, nem akar a közelében lenni. Legnagyobb csalódására azonban,
Andrew otthonosan érezve magát telepedett le mellé a kanapéra, és a poharat az
asztalra téve, támasztotta meg fejét a dívány támláján.
- Magának
talán nem? – kérdezte, miközben fáradtan dörzsölte meg szemét – hogyan fog
megvédeni, ha a fáradtságtól nem tudja nyitva tartani a szemét? – folytatta,
mire Melanie könnyedén rántotta meg vállát.
- Emiatt
ne aggódjon, hosszabb műszakokat is kibírtam már alvás nélkül – válaszolta,
mialatt ismét kiemelte a már jól ismert nevet a következő papíron, majd miután
Andrew-nak még mindig nem akaródzott a szobájába menni, kissé türelmetlenül
pillantott rá – nézze, elhiszem, hogy nem tud aludni, de megtenné, hogy nem az
én kanapémon várja ki a reggelt? – kérdezte kissé undokabban, mint szerette
volna, mert a férfi közelsége egyáltalán nem volt rá hatástalan, és kezdte úgy
érezni, hogy képtelen a munkájára összpontosítani.
- Először
is, ez nem a maga kanapéja, hanem állam bácsié. Én pedig, mint adófizető állampolgár,
bármikor igénybe vehetem ingyenesen az állami szolgáltatásokat – motyogta már
szinte félálomban Andrew, Melanie pedig, nem akart hinni a szemének. Tényleg
itt akar elaludni a férfi? Az ő ágyában? Közvetlenül mellette? Egy szál
alsóban? – záporoztak fejében a kérdések, és minden igyekezetével megoldást
keresett rá, hogy valahogy eltüntesse onnan.
- Tűnjön
már el a helyemről! – csettintett két ujjal a férfi orra előtt, mire az,
résnyire nyitotta egyik szemét, és lustán elmosolyodva rázta meg fejét.
- Meg
akarnak ölni, védelemre szorulok, és maga mellett vagyok a legnagyobb
biztonságban – feleselt a férfi, majd azonnal folytatta, olyan hangon, mintha
csak magában beszélne - képzelje el például, hogy amíg maga buzgón idekint
dolgozik, hozzám bemászik valaki az ablakon, és megfojt egy párnával! Hogyan
számolna el a lelkiismeretével? – kérdezte szomorkás hangon, mint aki máris
látja a rémséges képeket lelki szemei előtt, és a megtört ügynököt, ahogy magát
hibáztatja.
- Nincs
is ablak a szobájában – jegyezte meg unott hangon Melanie, mire Andrew elhúzta
a száját, amint tudatosodott benne, hogy az ügynöknek igaza van. A szobája
valószínűleg egy régi kamrából lehetett kialakítva, mert ez volt az első dolog,
ami feltűnt neki, az ablak hiánya.
- Ünneprontó
– motyogta maga elé, majd nagyot sóhajtott, és oldalra fordítva fejét, laposan
pislantott fel a nőre, akinek arca semmi együttérzésről sem árulkodott, ő
azonban, ismét lehunyta szemét, és mozdulatlanul várta, mit reagál a nő.
Tisztában volt vele, hogy be kellene mennie a szobába, de sokkal jobban érezte
magát, amikor Melanie mellette volt. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy az
ügynöknőnél fegyver volt, egyáltalán nem attól félt, hogy megtámadják őket, de
amikor felriadt a rémálmából, ahol ismét rálőttek, és eszébe jutott, ahogy Melanie
a testével védte meg őt a záporozó golyóktól, már semmi mást nem akart, csak a
közelében lenni. Maga sem értette miért, érezni akarta a közelségét, a
barackillatot, hallani akarta a hangját, meg akart róla győződni, hogy valóban
itt van, és nemcsak álmodta mindazt, ami a nap folyamán történt vele. Mindezt
azonban, a világért sem vallotta volna be a nőnek. Nem kockáztathatta, hogy
félreértse, azt higgye, azért nem akar a szobájába menni, mert fél, és
kinevesse, esetleg gúnyolódjon vele.
- Mr.
Wright… - kezdett bele a nő, mire Andrew a nélkül szakította félbe, hogy
kinyitotta volna a szemét.
- Nem
maradhatnék Andrew? Egész dallamosan cseng a nevem a hangján – mosolyodott el,
amitől még vonzóbb lett.
- Nem!
Ha zenére vágyik, kapcsolja be a rádiót! – fújtatott mérgesen Melanie, majd
nagyot sóhajtott – Rendben, látom, gyökeret vert a kanapémon, ebben az esetben
viszont, van egy ajánlatom – húzta fel kihívón szemöldökét a nő, mire Andrew
gyanakodva nyitotta ki egyik szemét, és amikor meglátta az érzéki mosolyt, nagyot
nyelve vált egyre érdeklődőbbé, és kíváncsian várta a folytatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése