18.
rész
Melanie szembefordult az ajtóval,
elővette fegyverét, és egyenesen az ajtónak szegezve, ránézett Andrew-ra.
- Maga
itt marad! – utasította kemény hangon, mire a férfi komolyan bólintott, Melanie
pedig, a következő másodpercben egy erőteljes rúgással törte be az ajtót, mely
azonnal engedelmeskedett, és hangos reccsenéssel tárult fel előttük. Az
ügynöknő egy percet sem tétovázott, bízva abban, hogy Andrew szót fogad, és nem
ered a nyomába, beljebb hatolt a lakásban. Az előszobát, ahonnan több ajtó
nyílt a további helyiségekbe, üresen találta, ezért óvatosan, éppen ahogy az
akadémián tanulta, minden halk rezzenésre fülelve, tolta be maga előtt az első
ajtót, hogy egy kényelmesen berendezett hálószobába érkezzen. Tekintete gyorsan
pásztázta végig a szobát, majd egyesével nyitogatta ki a szekrényeket. Kissé
csalódottan, hogy nem sikerült a fickó nyomára bukkannia, indult ki a szobából,
de még éppen időben ahhoz, hogy lássa, Drew Calwoy minden igyekezetével azon
van, hogy kimásszon az előszobából a tűzlépcsőre nyíló ablakon. – Azonnal
álljon meg! – kiáltott rá Melanie, mire a legalább 180 centiméter magas,
vékony, kopaszodó fejű férfi meglepetten fordult hátra. Nyílván nem számított
rá, hogy a nő ilyen hamar kijön a szobából, és azt remélte, lesz még lehetősége
kereket oldani. Mivel nem reagált a felszólításra, Melanie közelebb lépett,
Calwoy pedig, a pillanat tört része alatt kapott fel egy porcelánfigurát, és
hajította a nő felé, akinek egyenesen a homlokához csapódott a műremek. Melanie
éles fájdalmat érzett szemöldöke felett, miközben elvesztette egyensúlyát, és a
földre zuhant. A szoba forogni kezdett vele, és csak homályosan látta, hogy
Calwoy az ablak helyett, az ajtó irányába kezd futni. Minden erejét összeszedve
kapott annak lába után, és amikor elérte, teljes erejével húzta le maga mellé a
földre, hogy aztán fölé kerekedjen, és jobb kezét ökölbe szorítva, egy hatalmas
pofont osszon ki támadójának. Drew fájdalmasan rándult össze, de még mindig nem
adta fel a reményt, hogy megmenekülhet, és a következő pillanatban erőteljesen
térdelt Melanie bordái közé, aki azonnal összegörnyedt a fájdalomtól, így a
férfinak lehetősége adódott rá, hogy fordítson a helyzeten. Olyan erővel vágta
a nőt a padlóhoz, hogy annak hirtelen még a lélegzete is elakadt, azonban, hiába
várta az újabb ütést, helyette azt érezte, hogy megszabadul a ránehezedő
súlytól. Döbbenten figyelte a jelenetet, ahogy Andrew dühtől szikrázó szemmel
emeli le róla Calwoy-t, és először gyomorszájon csapja, majd két hatalmas ütést
mér az arcára, szintén ököllel. Drew megtántorodott a támadás erejétől, és
váratlanságától, de nem esett el, mert Andrew szorosan tartotta gallérjánál
fogva. Melanie mélyeket lélegezve állt fel a padlóról, és csúsztatta helyére
fegyverét, melyet a váratlan támadás során ejtett el, miközben a férfi ezúttal
a falhoz taszította Calwoy-t.
- Te
utolsó senkiházi, nyomorult! – sziszegte dühtől remegő hangon Andrew, akinek
szíve még mindig vadul dobogott az adrenalintól. Amikor meghallotta a
dulakodást, azonnal érezte, hogy be kell mennie, segíteni a nőnek, de azzal is
tisztában volt, hogy ha megteszi, Melanie mérges lesz rá. Végül győzött a szíve
az esze felett, és mit sem törődve a következményekkel, belépett a lakásba. A
látványtól földbe gyökerezett a lába, és szívét jeges kéz markolta össze,
amikor meglátta, hogy Drew a nő felett térdel, és éppen ütésre emeli kezét,
miközben az ügynöknő homlokából vér szivárog. Átkozta magát, amiért nem előbb
szegte meg szavát, és minden indulatát szabadjára engedve, szedte le a férfit a
nőről. Éppen ismét megütötte volna, amikor Melanie hangja hatolt el a tudatáig,
és érezte, hogy átveszi tőle az irányítást.
- Drew
Calwoy, letartóztatom! – hallotta meg a nő határozott hangját, miközben Melanie
a pillanat tört része alatt fordította arccal a fal felé a férfit, és
kattintott bilincset a kezére.
- Nem
csináltam semmit! – morogta alig érthető artikulációval a férfi, miközben
arcának bal fele egészen hozzálapult a barack színűre festett falhoz.
- Hatóság
elleni erőszak… például – felelte Melanie látszólag nyugodt hangon, és gondolatban
gratulált magának, amiért nem érződik hangján, mennyire felkavarták a
történtek. Mialatt kemény mozdulattal ültette le a férfit egy székre, mélyet
sóhajtott, és Andrew felé pillantott, aki most megállt mellette, és aggódva futtatta
végig rajta tekintetét, majd zsebébe nyúlva, zsebkendőt vett elő, és óvatosan
törölte le a vért a homlokán ejtett sebből.
- Jól
van? Orvoshoz kellene mennie… talán varrni is kell – vélte gyengéd hangon, mire
Melanie érezte, hogy melegség önti el a testét, és bőre bizseregni kezdett ott,
ahol a férfi megérintette. Egyáltalán nem volt ínyére mindaz, amit Andrew
kiváltott belőle, és haragudott magára, amiért nem képes uralkodni testének
reakcióin. Mérgesen fújtatva kapta ki a zsebkendőt a férfi kezéből, és nyomta
homlokára.
- Tökéletesen
jól vagyok! De maga, mégis, mi a fenét képzelt, hogy utánam jött?! Világosan
megmondtam, hogy maradjon a folyosón! – tört fel belőle, miközben bele sem mert
gondolni, mi történhetett volna, ha Calwoy-nál fegyver van, és rálő Andrew-ra.
- Hallottam,
hogy nem ment minden simán idebent, gondoltam, elkél a segítségem – emelte fel
védekezőn mindkét kezét Andrew. Annak ellenére, hogy már akkor tudta, ezt a
reakciót fogja kiváltani a nőből engedetlensége, most mégis meglepte, hogy ilyen
ellenséges vele szemben.
- Megvagyok
a segítsége nélkül is! Maga viszont meg is sérülhetett volna! – szegezte neki a
lehetséges következményeket a nő, mire Andrew türelmetlenül sóhajtott.
- Elnézést,
Ms. Önérzet! De amikor beléptem a szobába, nem úgy tűnt, mintha kézben tartaná
az eseményeket – vágott vissza Andrew, most már ő is dühösen, miközben
egyiküknek sem tűnt fel, hogy Calwoy érdeklődve figyeli őket – ezen kívül, nem
tudom, feltűnt-e kegyednek, de kettőnk közül maga vérzik, nem én… - hagyta
nyitva a mondatot jelentőségteljesen, mire Melanie szikrázó szemmel nézett
vissza rá.
- Elnézést
kérek, hogy nem esek hanyatt az akciójától, amivel veszélybe sodorta magát – húzta
el a száját gúnyolódva a nő, így utalva rá, pontosan tudja, hogy azok a nők,
akikhez Andrew szokott, hogyan reagálnának hasonló helyzetben.
- Nem
is számítottam rá, de egy köszönöm kicsúszhatott volna – feleselt vissza
sértetten Andrew, mire Melanie negédesen mosolygott vissza rá.
- Köszönöm!
– préselte ki magából kényszeredetten, mintha a fogát húznák, és Andrew már
éppen nyitotta volna a száját, hogy lereagálja, amikor Drew szólalt meg.
- Szerintem,
a hölgynek van igaza. Nem kellett volna bejönnie – húzta el a száját unottan, hiszen
joggal feltételezte, hogy elbánt volna vele, így megszökhetett volna.
- Kussoljon!
– pirítottak rá mindketten, tökéletes összhangban a férfira, aki rémülten húzta
be vékony nyakát csontos vállai közé. – Ha mindenképpen jártatni akarja a
száját, kezdje azzal, hogy hol van William Clark – vette át a szót Melanie, az
ügy felé terelve a beszélgetést a meddő vita helyett, mire Calwoy makacsul
szorította össze száját, így jelezve, hogy egy szót sem hajlandó mondani. – Így
akar játszani? Be is vihetem a központba…
- Oda
cipel, ahova akar, akkor sem mondok semmit – jelentette ki Drew, mire Melanie ravaszkásan
elmosolyodott.
- Az
lehet, de én úgy fogom bevinni, hogy lehetőség szerint az egész környék lássa.
Mit gondol, mennyi időbe telik, amíg Clark fülébe jut, hogy nálunk
vendégeskedett? – kérdezte ártatlanul mosolyogva, majd azonnal folytatta – és
vajon, mit fog gondolni, ha alig néhány óra múlva szabadon távozhat? – jött a
következő költői kérdés, mire Calwoy riadtan rázta meg a fejét.
- Nem…
az nem lehet! Nem engedhetnek el csakúgy! Úgy értem, vádat kell emelniük! - jelentette
ki kétségbeesetten, mire Melanie értetlenül nézett vissza rá.
- Ugyan
miért? – kérdezte kíváncsian, mire Drew a homloka felé bökött fejével, ahol a
sebből már nem szivárgott a vér, de körülötte már lilás színben játszott a bőre
– ja ez! – nyúlt Melanie a sebhez, majd érdektelenül rántott egyet a vállán –
kis karcolás, a zsarukkal gyakran előfordul az ilyesmi, nem fújjuk fel.
- De
csak fújja fel! Kérem! – könyörgött most már a férfi, és közel ülő, barna
szemeiből olyan őszinte félelem áradt, hogy Melanie szinte megsajnálta.
- Kössünk
alkut! Elmond mindent, amit tud, cserébe biztosítom a védelmét – ajánlotta fel
komolyan, mire Drew néhány másodpercig gondolkodni látszott, majd nagyot nyelve
bólintott.
- Will
nagyjából egy évvel ezelőtt keresett meg – köszörülte meg torkát, hogy a
rekedtséget eltüntesse, majd ugyanolyan halkan folytatta – azt mondta, jól
megszedhetem magam a Wright Industries-nél,
cserébe csak tartanom kell a szám, és bizonyos esetekben szemet hunyni. – mesélte
tovább, miközben Andrew keze ökölbe szorult a gondolatra, hogy mióta lophatta
meg apját is az alelnök – először csak néhány számla jött, aztán egy egész
könyvelést kellett átdolgoznom, végül komoly összegeket kellett utalnom egy
bahamai bankszámlára. Clark már korábban összeköttetésben állt egy fickóval,
akinek a nevét nem tudom, és beszállt a Casino üzletbe. Attól kezdve, már a
pénzmosást is én intéztem – fészkelődött idegesen a székben Drew, miközben
bizonyos időközönként kitekintgetett az ablakon, mintha attól tartana, hogy
figyelik. – Pár héttel ezelőtt Stanley keresett meg azzal, hogy átnézte a
könyveléseket, és néhány adat nem stimmel – utalt a halott férfira Drew, akit
pár nappal korábban találtak – beparáztam, féltem, hogy kiderül, mit csinálunk,
így azonnal jeleztem Clark-nak. Nemrég pedig, hallottam, hogy Naftali halott…
most már értik, miért féltem a bőrömet?! Fogalmam sincs, kikkel paktált le
Will, de egy biztos, kemény fickók ezek!– jegyezte meg verejtékező homlokkal.
- Ki
van még benne a cégtől? – szólalt meg most először Andrew, mire Drew megrázta a
fejét.
- Nem
tudom, én csak kis hal voltam a tengerben. Az egész ügy Clark kezében futott
össze, és amikor jelentettem neki, hogy Stanley szaglászik, azt mondta,
elintézi… hozzátette, hogy engem is, ha eljár a pofám… - nyögte nehezen a
férfi, majd együtt érző pillantást vetett Andrew-ra – a maga helyében, nem
lennék nyugodt. Clark egy elhízott ostoba disznó, de a kapcsolatai megvannak
hozzá, hogy bárkit eltegyen láb alól, akiről úgy érzi, hogy az útjában áll –
jósolta meg a sötét jövőt Andrew számára, aki felszegett állal, undorral a
szája szegletében, büszkén állta a tekintetét, Melanie pedig, elnyomva
aggodalmát a férfi iránt, felállt, és a telefonja után nyúlt. Alig csengett ki
néhányat, Ron mély hangját hallhatta.
- Ron,
néhány emberrel gyere a Fifth Avenou 64-be, 6. emelet 112-es lakás. Drew
Calwoy, vedd őrizetbe – kérte társát, majd pár mondatban beszámolt neki arról,
amit megtudott – igen, tanúvédelmet ígértem neki – bólintott, majd határozottan
megrázta a fejét – nem! Johnson nem tudhatja meg, szóval arasd le nyugodtan a
babérokat. Én visszamegyek az óvóhelyre. Oké, köszi – tette le a kagylót, majd
egy újabb számot tárcsázott – Itt Melanie Stanford ügynök, F.B.I. A
jelvényszámom 622358. Kérek egy járőr kocsit a Fifth Avenou 64-be – közölte a
diszpécserrel, majd Drew felé fordult – két rendőr idejön, és vigyáznak magára,
amíg a társam megérkezik. Bemegy az őrsre, és jegyzőkönyvbe mondja mindazt,
amit nekünk az imént – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Drew
szorongva bólintott.
Alig 20 perc
múlva Melanie és Andrew némán ültek az autóban, és az óvóhely felé tartottak,
miután a két járőrnek átadták Calwoy-t. Egyikük sem akarta megtörni a csendet,
ami rájuk telepedett, és nem is igazán tudták, mit mondhatnának a másiknak.
Ahogy közeledtek Boston külvárosi negyede felé, ahol a védett lakás állt,
Melanie-t rossz érzés kerítette hatalmába.
- Itt
meg mi a fene folyik? – kérdezte Andrew döbbenten, miközben egészen
előrehajolt, hogy jobban lásson, mire Melanie értetlenül rázta meg fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése