Lebilincselő büszkeség 20. rész

20. rész

Andrew lapos pillantást vetett a mellette álló nőre, miközben a kapitány még mindig az ötleteket várta a helyzet megoldására. Tisztában volt vele, hogy Melanie-t szétveti majd a düh, amikor meghallja az ajánlatát, és ha őszinte akart lenni magához, ő sem volt biztos benne, hogy minden idők legjobb tervét eszelte ki, de meg kellett próbálnia.

- Nos, nekem volna egy javaslatom – kezdett bele halkan, mire Johnson érdeklődve húzta fel szemöldökét, Melanie tekintete pedig figyelmeztetőleg villant, ő azonban nem törődött vele.

- Hallgatom, Mr. Wright – adott engedélyt a kapitány, mire Andrew megköszörülte a torkát.

- Elég egyértelmű, hogy valaki a fejemre pályázik, és jobb szeretne holtan látni, mint élve – fogott bele, mire Melanie sokatmondón húzta el a száját, ő viszont úgy tett, mintha észre sem vette volna, csak folytatta – az is világos, hogy még az F.B.I. sem tud megvédeni… legalábbis nem a szokott módon a tégla miatt – tette hozzá, amikor meglátta, hogy mindkét ügynök mérgesen ráncolja össze szemöldökét. – Üzleti tapasztalataimból kiindulva, ha valami nem megy a szokott módon, a szokatlansághoz kell fordulni. Olyat kell tenni, amire az ellenfél nem számít…

- Ugorjuk át a marketing részét a dolognak, és bökje ki a lényeget! – veszítette el türelmét a kapitány, mire Andrew nagy levegőt vett.

- Az eddigi tendencia az volt, hogy a védett személyt kiemelték a családból, és egy, az F.B.I által fenntartott helyre vitték, így van? – kérdezte, mire a kapitány bólintott, Melanie-nak pedig rossz érzése támadt, miközben a férfi folytatta – pontosan így számolnak azok is, akik el akarnak kapni, ráadásul, ha egy ilyen házba visznek, arról elég sokan tudomást szereznek, és mint a mellékelt ábra mutatja, a tégla el is köpi, hol találnak.

- Egy pillanat! – szólt közbe most először az ügynöknő, felemelt kézzel, hogy megállítsa a gondolatmenetet – ugye, nem azt akarja mondani, hogy…

- A családomnál vagyok a legnagyobb biztonságban! – fejezte be mondanivalóját Andrew határozott hangon, mire Melanie döbbenten nevetett fel, remélve, hogy csak egy rossz tréfát hallott – gondoljanak csak bele! Senki nem keresne ott, hiszen mindenki azt hinné, az F.B.I el akar tüntetni!

- Így is van! – tört fel Melanie-ból haragosan – magának teljesen elment az esze! Eszünk ágában sincs még több civilt veszélybe sodorni! Ez őrültség! – fújtatott dühösen a nő, de amikor segítségért pillantott felettesére, legnagyobb rémületére annak töprengő arca arról árulkodott, hogy fontolóra vette, amit a férfi mondott.

- Talán nem akkora őrültség, mint elsőre hangzik – jegyezte meg halkan, Melanie pedig égnek emelte tekintetét.

- De igen! Pontosan akkora! Az ég szerelmére, gondold végig józanésszel, amit hallottál! – tenyerelt a kapitány asztalára Melanie, és könyörgőn nézett rá – Éppen elég nekem Wright-ot megvédeni, nem varrhatod a nyakamba még a családját is! Ha egy elhagyatott lakásban a nyomára bukkantak Boston legmélyebb bugyrában, gondolod, hogy nem akadnak rá a miller-negyedben? – utalt az újgazdag környékre Melanie, ahova Andrew családjának rezidenciáját képzelte. – Mégis, mi a fenét fogok kezdeni egy csapat orvgyilkossal, ha megjelennek? Kit védjek meg? Vilmos herceget, vagy a királyi udvart? – bökött hátra mérgesen fejével a férfira Melanie, mire az, kissé sértetten húzta el száját.

- A családomat nem kell féltenie, ügynök! – szólt közbe kimért hangon Andrew, majd amikor a nő ránézett, folytatta – felnőtt emberek, akik tudatában lesznek annak, mibe keveredtek, és természetesen, a felelősséget is vállalják majd.

- Amibe maga keveri őket! – javította ki élesen Melanie, aki egyáltalán nem értette, hogyan hozhatja valaki ilyen helyzetbe azokat az embereket, akiket szeret.

- Ha befejeztétek, elmondanám a véleményemet – hangzott fel a kapitány mély hangja, mire Melanie és Andrew is várakozón néztek rá – mindkettőtöknek igaza van – jelentette ki, amiből azonban még egyáltalán nem derült ki, hogyan döntött – nem járhatunk el a szokott módon, és bármilyen megoldás mellett is döntünk, minimalizálni kell azoknak a számát, akik tudhatnak róla. Helyileg, hol lenne egészen pontosan ez a búvóhely? – fordult Andrew felé, Melanie pedig csalódottan hunyta le a szemét. Ismerte a kapitányt annyira, hogy tudja, el fogja fogadni a férfi ajánlatát, most már csak abban reménykedett, hogy nem neki kell majd elkísérnie.

- Nahsville mellett van egy farmunk, több mérföldnyire a várostól – válaszolta Andrew, Melanie pedig csak a fejét rázta. Még a gondolatát is őrültségnek tartotta, attól pedig egyenesen kirázta a hideg, hogy a férfi közelében töltsön napokat, vagy akár heteket, amíg az ügy meg nem oldódik – repülőgéppel akár 3 óra alatt odaérhetünk.

- Elég messze – gondolkodott hangosan a kapitány, és egyre jobban tetszett neki az ötlet, hogy Melanie minél távolabb legyen azoktól a gazfickóktól, akik még a rendőrgyilkosságtól sem riadnak vissza.

- Pontosan! Elég messze ahhoz, hogy felmerüljön bárkiben, hogy ott lehetek – helyeselt Andrew bőszen, annak ellenére, hogy még mindig nem volt biztos a dolgában. Egyetlen dolgot tudott csak, hogy minden eszközzel meg akarta védeni a mellette álló nőt, aki csak a szerencséjének köszönhette, hogy ma nem tolták ki őt is hullazsákban az épületből.

- Biztos benne, hogy ilyen veszélynek akarja kitenni a családját? – kérdezte Johnson, még egy lehetőség adva a visszakozásra, mire Andrew bólintott.

- A családomat bízza rám! Meg tudom őket védeni – jelentette ki magabiztosan, mire Melanie hitetlenkedve, örömtelenül nevetett fel.

- Fogalma sincs, mibe keveri őket! Látta, mi történt az F.B.I szálláson, nem?! Most képzelje el, hogy a családja egyik tagját viszik a fekete zsákban! Tisztában van vele egyáltalán, mire készül?! – engedte ki dühét nő, de Andrew csak mélyen a szemébe nézett, és nem válaszolt, ő pedig folytatta, miközben a kapitány felé fordult – Harry, legalább neked legyen több eszed, kérlek! – nézett kétségbeesetten a férfira, mire az bólintott.

- Igazad van. Mindent meg kell tennünk a maximális biztonságért – jegyezte meg, mire Melanie megkönnyebbülten sóhajtott, a levegő azonban, tüdejében rekedt, amikor meghallotta a folytatást – Csak mi hárman, és Ron fogjuk tudni, hol vagytok, és miért. Semmiféle információ nem szivároghat ki, létrehozunk egy titkos vonalat. Még ma indultok, foglalok helyet az első gépre…

- Harry! Nem teheted ezt! Kérlek! Ha bármi rosszul sül el… - kapaszkodott meg az utolsó szalmaszálban a nő, de a kapitány, kérdő tekintettel nézett fel rá.

- Kiben nem bízol? Bennem? Ronban? Vagy talán magadban? – záporoztak a kérdések, mire Melanie érezte, hogy sarokba szorították. Erre nem lehetett jól válaszolni, ezért inkább csendben maradt, míg Harry Andrew felé fordult. – Elvárom, hogy a legapróbb részletekben is együttműködő legyen! Ha csak egyetlen alkalommal veszélyezteti az ügynököm épségét, úgy éljek, saját kezűleg fogom megölni! – csengett komolyan a hangja, és Andrew, ahogy belenézett az elszánt barna szemekbe, egy percig sem kételkedett benne, hogy a férfi minden teketória nélkül végezne vele.

- Megígérem – bólintott ugyanolyan komolyan, mire Harry kissé megnyugodva vette tudomásul az ígéretet, bár tudta, teljesen csak akkor szűnik meg az aggodalma fogadott lánya iránt, ha már a sírban lesz. Amikor ígéretet tett barátjának, hogy vigyázni fog rá, még nem sejtette, hogy az önként vállalt szülői szerep, mennyi álmatlan éjszakával jár együtt, mégsem cserélte volna el semmiért.

- Ez kész téboly! – túrt bele szőkés-barna hajába ingerülten Melanie, miközben döbbenten figyelte, hogy felettese a telefon után nyúlt, és egy alig két óra múlva induló gépre helyet foglal mindkettejük számára. Amikor Harry letette a telefont, és várakozón nézett rájuk, így jelezve, hogy indulhatnak, Melanie dacosan szegte fel állát. – Nem megyek! Én nem veszek részt ekkora marhaságban! – jelentette ki határozottan, mire Harry nagyot sóhajtott.

- Mr. Wright, kérem, hagyjon magunkra az ügynökkel – kérte gyanúsan nyugodt hangon a férfit, akinek eszébe sem jutott ellenkezni, csak néma csendben elhagyta az irodát.

- Ó, igen, most jön az, hogy vagy megyek, vagy felfüggesztesz! – jósolta meg a jövőt gúnyosan Melanie, és abban a pillanatban kabátja alá nyúlt, és elővette Glock-ját – tessék! A fegyverem, és a jelvényem! Inkább egy felfüggesztés, mint… - helyezte volna aranyigazolványát a pisztoly mellé, de a kapitány halk hangja megállította.

- Tévedsz, ezúttal teljesen más jön – dőlt hátra a fotelben a férfi, és barna szemei a távolba révedtek, ahogy beszélni kezdett – Tudod, hogy mennyire hasonlítasz édesapádra? Éppen olyan makacs vagy… kiszámíthatatlan, forrófejű… Ő és én nemcsak barátok voltunk. Sokkal inkább testvérekként szerettük egymást. Láttuk egymásból a legjobbat, a legrosszabbat… mindig ott voltunk, amikor a másiknak szüksége volt ránk. Kivéve egy alkalommal… - csuklott el a hangja a férfinak, és a meleg, barna tekintet csillogni kezdett a könnytől. Melanie szótlanul ereszkedett le a székbe. Mióta elveszítette apját, most fordult elő először, hogy Harry önszántából mesélni kezdett kettejükről, és arról a napról, amikor meghalt. – egyszerű megfigyelés volt, de a fickó olajra akart lépni. Könyörögtem, hogy hívjunk erősítést, de apád meg volt győződve róla, hogy azzal értékes időt veszítünk, és meglép előlünk. Ő bement… én hezitáltam. Nem sokat, talán egy percet – sóhajtott fájdalmasat, egészen a lelke legmélyéről, majd megrázta a fejét, mintha így akarná kiűzni az emlékképeket, melyek leperegtek szeme előtt – de túl soknak bizonyult. Mire bementem, már a padlón feküdt, lőtt sebbel. Azóta nem telik el úgy nap, hogy ne kérdezzem meg magamtól, mi lett volna, ha csak egy kicsit is erélyesebb vagyok? – tette fel a kérdést, melyre tudta, már sosem kaphatnak választ, majd hirtelen Melanie-ra nézett – két okból ígértem meg apádnak, hogy vigyázok rád. Egyrészt, mert úgy szerettelek, mintha a saját lányom lennél, másrészt azért, mert gyötört a lelkiismeret, hogy azért halt meg, azért nem lehet többé része az életednek, mert én túl gyenge voltam. Szóval, az ördög vigyen el, ha még egyszer elkövetem ezt a hibát! – jelentette ki határozott, kemény hangon, mire Melanie felkapta a fejét – Az egyetlen módja, hogy távol tartsalak ettől az ügytől, hogy elutazol Nashville-be ezzel a fickóval, és Istenemre mondom, ezt is fogod tenni! Fel fogsz ülni a gépre, és amíg Ron nem göngyölíti fel ezt az ügyet, a színedet sem akarom látni Boston környékén! – ért mondandója végére, és amikor Melanie még mindig nem válaszolt, megkerülte az asztalt, megállt a nő előtt, és finom, atyai szeretettel a szemében nyúlt álla alá, így kényszerítve, hogy rá nézzen – nem engedhetem meg, hogy elveszítselek téged is. Te vagy az egyetlen, aki Josh-ból maradt nekem – tette hozzá halkan, mire Melanie nagyot sóhajtott, és felállt, majd szorosan magához ölelte az idős férfit.

- Szeretlek – súgta könnyeivel küszködve, majd morcosan a kapitány szemébe nézve, folytatta – de ezért még csúnyán megfizetek neked! – fenyegette meg félig komolyan, miközben magában arra gondolt, hogy fogadott apja bár megvédi a rendőrgyilkosoktól, de a szívére leselkedő veszélytől nem tudja megóvni.

Melanie szorosra húzta a biztonsági övet derekánál, éppen úgy, ahogy a stewardess mutatta, miközben lehunyt szemmel várta, hogy a gép felszálljon, és elhagyják Boston területét. Azóta nem volt hajlandó kommunikálni a mellette ülő férfival, mióta eljöttek az őrsről. Még mindig haragudott rá, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe kényszerítette nemcsak őt, hanem Harry-t is.

- Fél a repüléstől? – törte meg a csendet Andrew, aki alig várta, hogy végre valamilyen okot találjon, és szólhasson az ügynökhöz. Melanie azonban, kitartóan lehunyva tartotta a szemét, és semmiféle jelét nem adta annak, hogy hallotta volna a kérdést – talán el tudom terelni a figyelmét – vélte a férfi, miközben érezte, hogy enyhén megmozdul a repülőgép – mesélhetnék a farmunkról, például, vagy mesélhetne maga is…

- Nem jártam a farmjukon, nem tudok róla mesélni – felelte unott hangon Melanie, szándékosan félreértve a férfi szavait, aki elnyomott egy mosolyt, hogy a nőt végre szóra bírta.

- Megértem, hogy haragszik rám – bólintott Andrew megértőn, mire Melanie elhúzta a száját, de még mindig nem nyitotta ki szemét – teljesen jogos a mérge, de be kell látnia, sem magának, sem a kapitánynak nem jutott jobb ötlet az eszébe.

- Nem is nagyon hagyta, hogy gondolkodhassak! – vágta oda a férfinak, aki komiszul elvigyorodott.

- Legalább egy percet kapott, máskor gyorsabban szokott vágni az esze – jegyezte meg csipkelődve, mire a szépen ívelt szemöldök haragosan húzódott össze – jól van, nem feszítem tovább a húrt, csak elnézést szerettem volna kérni, ez minden – tette hozzá békülékenyen, mire Melanie résnyire nyitotta egyik szemét, és gyanakodva mérte végig a férfit.

- Jól értem, hogy az imént bocsánatot kért? – kérdezte meglepetten, de a gyanakvás még mindig nem tűnt el a mogyoróbarna szemekből, mire Andrew látszólag ártatlanul bólintott.

- Persze! Elvégre, ezt teszik az emberek, ha tévedtek valamiben, nem? – kérdezte nyugodtan, miközben Melanie néhány percig csak szótlanul nézte, majd hirtelen a felismerés szikrája villant fel szemeiben.

- Ó, már értem! Maga akar valamit, igaz? Ezért olyan kedves, udvarias – sorolta a nő, mire Andrew sértetten nézett vissza rá.

- Én mindig kedves vagyok, és udvarias, csak a mélyről jövő utálat miatt, amit felém táplál, eddig nem vette észre – válaszolta nagyképűen, de amikor Melanie csípős választ akart adni, kezét felemelve állította meg – tudom! Nem utál… - találta ki, amit a nő mondani szándékozott, majd hirtelen elkomolyodott, és zavartan túrt bele hajába – tudja, mit? Igaza van, tényleg szeretnék kérni valamit – sóhajtott nagyot, mire Melanie érdeklődve nézett rá.