14.
rész
Melanie még soha életében nem volt olyan
hálás egy telefonhívásért, mint ebben a pillanatban. A tény, hogy Andrew
látszólag valóban érdeklődött a múltja, pontosabban az ellenszenve oka iránt,
és az, hogy rájött, ez nem pusztán előítélet, teljesen összezavarta, és
egyáltalán nem felelt meg a róla alkotott képnek. Ha megérzése nem csal, és
Andrew is csak olyan felszínes, mint Daniel, vagy a nagyszülei, akkor nem
láthatta volna a szemében az érdeklődést, és az aggodalmat. Vagy talán az
egészet csak képzelte? – tette fel magának a kérdést. Ennyire hinni akarja,
hogy ő más lehet? – gyötörte magát, miközben a telefont füléhez emelte, és a
biztonság kedvéért, jó egy métert távolodott a férfitól.
- Stanford
– szólt bele a készülékbe, és meg sem lepődött, amikor társa mély baritonja csendült
fel a vonal túlsó felén.
- Hogy
megy a bébiszitterkedés? – kérdezte unott hangon Ron, és Melanie szinte látta
maga előtt, ahogy íróasztala mögött ülve, lábát feldobva a mahagóni lapra, egy
ceruzát forgat a kezében.
- Boldogulok,
köszi – felelte ugyanolyan lelkesedéssel a hangjában Melanie, mire Ron elhúzta
a száját.
- Amíg
te az úri kölyökkel berendezkedtél, utánanéztem ennek a Clarknak – csipkedte
meg érzelemmentes hangon társa, majd a csípős választ meg sem várva, folytatta
– a Harward-on szerzett közgazdasági diplomát, ezt követően különböző cégeknél
vállalt munkát. A Wright Industries-nél
dolgozik már több éve, és azt rebesgették, hogy amikor az idős Wright nyugdíjba
vonult, elég nehezen viselte, hogy nem ő bélelhette ki a bőrfotelt.
- Igen,
tudom, Andrew is ezt mondta – csúszott ki Melanie száján akaratlanul, annak
ellenére, hogy eddig még soha nem ejtette ki hangosan a férfi keresztnevét,
leszámítva a gondolatait.
- Máris
csak Andrew? – kérdezte sokat sejtetőn Ron, és ha a nő nem ismerte volna évek
óta a férfit, meg lett volna győződve róla, hogy mosolyog a vonal végén.
- Megtudtál
valami hasznosat is? – hagyta figyelmen kívül a férfi kérdését, miközben tekintete
találkozott Andrew vidám pillantásával. Láthatólag az, nagyon élvezte a
helyzetet, ami csak még ingerültebbé tette Melanie-t és szigorúan összevonva
szemöldökét, mutatott a fürdőszoba ajtó felé – húzzon innen! – súgta halkan
Andrew felé, akinek láthatólag esze ágában sem volt megmozdulni, Ron pedig,
tovább beszélt.
- Visszamenőleg
átnéztük újra a cég összes kimutatását, beleértve a könyveléseket, és rendeléseket
is. A grafológus megállapította, hogy a Wright kölyök aláírása nem egyezik
egyetlen dokumentumon sem, Clark aláírása viszont meglepő hasonlóságokat mutat
– folytatta beszámolóját Ron, kimért, tárgyilagos hangon.
- Értesítsetek,
amint bevittétek! Szeretnék ott lenni a kihallgatásánál! – kérte Melanie, mire
társa sokatmondón köhintett.
- Neked
nem az lenne a feladatod, hogy békésen üldögélj egy F.B.I által őrzött
szobában, és képregényeket olvasgass, amíg mi meg nem oldjuk az ügyet? –
kérdezte jól észrevehető sértettséggel a hangjában, mire Melanie égnek emelte
tekintetét.
- Ha
irigyled, szívesen cserélek veled! – jelentette ki, mire Andrew tágra meredt
szemekkel kezdett integetni, így visszautasítva még a lehetőségét is annak,
hogy Melanie társával legyen egy légtérbe zárva.
- Kösz,
nem. Egyébként, a hívásra még várnod kell, Clark ugyanis felszívódott. – tette
hozzá Ron nyugodt hangon – Minden jel arra mutat, hogy a Wright elleni támadásban
is vastagon benne van, persze ez csak egy megérzés a részemről. A lényeg, hogy
a fickó még mindig veszélyben van, és Johnson üzeni, hogy ha el mered hagyni a
lakást, megbánod, hogy megismerted.
- Őt,
vagy Wright-ot? – kérdezett vissza Melanie, mire Andrew úgy érezte, itt az
ideje, hogy szót fogadjon, és óvatosan felemelve bőröndjét, eltűnt a
fürdőszobában. Az ügynöknő úgy érezte, mint ha egy mázsás súlytól szabadult
volna meg. Határozottan feszengett a tudattól, és frusztrálta, hogy Andrew
minden egyes szavát éberen figyeli, ráadásul attól sem volt túl boldog, hogy
kicsúszott a száján a férfi keresztneve.
- Gyanítom
mindkettejüket – zökkentette ki gondolatai közül Ron hangja – ne aggódj,
hívlak, amint kiderítünk valamit. Te csak bírd ki, hogy nem játszol
zsebstallonét – figyelmeztette kollégáját ezúttal egészen lágy hangon, ami
megint azt az érzést keltette a nőben, hogy társa sokkal érzékenyebb valójában,
mint amilyennek mutatja magát.
- Nyugi,
nem csinálok semmi hülyeséget – ígérte meg a nő, mire egy pillanatra néma csend
lett a vonal végén.
- Ebben
nem lennék biztos – jött a felelet, Melanie pedig, gyanakodva húzta össze
szemöldökét.
- Remélem,
nem arra akarsz célozni megint, hogy az érzelmeim… - fogott volna bele
sértetten a nő, de Ron a szavába vágott.
- Fellélegeztél,
hogy nem ő írta alá a papírokat, igaz? – szegezte neki a kérdést, és amikor kolléganője
nem válaszolt, mindent tudón húzta el száját – Stanford, ismerlek egy ideje, és
a zsarupályát sem tegnap kezdtem.
- Örülök-e,
hogy ártatlan? – ismételte meg a kérdést kissé ingerültebben Melanie, mivel határozottan
idegesítette, hogy társa megint burkoltan amatőrnek titulálja, aki nem képes
felülkerekedni holmi testi vonzalmon, és nem képes józanul gondolkodni. – Igen,
persze! Mert sokkal jobb érzés ártatlan embert védeni, mint egy tolvajt, aki a
saját embereit lopja meg! De pusztán ennyi! Ez minden!
- Rendben
– hagyta rá Ron könnyedén, olyan gyorsan, hogy Melanie azonnal tudta, csupán a
további vitát akarja elkerülni, nem pedig, azért engedett, mert hisz neki. – Te
érzed…
- Pontosan!
Csak is én! – lélegzett mélyet a nő, hogy megnyugodjon ő is, majd magabiztosan
hozzátette – Hidd el, a fickónak annyi esélye sincs nálam, mint egy hóembernek
a bozóttűzben! – jelentette ki, mire Ron halkan elnevette magát, majd váltottak
még néhány szót az ügyről és elköszöntek egymástól.
- Elég
gyér kilátásaim vannak – hallotta meg Andrew csalódott hangját a háta mögött, ő
pedig, meglepetten fordult abba az irányba. Éppen számon akarta kérni a férfit,
amiért hallgatózott, de torkára forrt a szó, amikor meglátta, hogy Andrew
pusztán egy rövidnadrágot viselt. Napbarnított bőre szinte világított a fehér
nadrághoz képest, kidolgozott felsőtestén megcsúszott a neonlámpa fénye,
miközben izmai érzéki játékot játszottak mellkasán, ahogy frissen mosott haját
törölgette. Melanie szája kiszáradt a látványtól, pulzusa felgyorsult,
ujjbegyei pedig, bizseregni kezdtek a késztetéstől, hogy odalépjen, és végig
simítson a feszes bőrön, hogy egyesével számolja meg ajkával a férfi bordáit,
kirajzolódó hasizmait. – Még szerencse, hogy kitartó típus vagyok – rántotta ki
képzelgéséből Andrew hangja, aki annyira el volt foglalva azzal, amit hallott,
hogy észre sem vette, milyen hatást váltott ki a nőből.
- Én…
maga… hallgatózott? – találta meg hangját nehezen a nő, mire Andrew hanyag eleganciával
rántotta meg vállát, majd hajította a törölközőt az egyik szobában található
fotel karfájára.
- Sajnálatos
módon, csak a végét hallottam a beszélgetésnek, de nagyon érdekelne az eleje is
– vigyorgott szemtelenül a nőre, majd azonnal folytatta – rólam beszélgettek? A
társa észrevette, amit még magának sem akar bevallani, igaz? – kérdezte
magabiztosan felhúzva szemöldökét, mire Melanie mélyet lélegzett.
- Mr.
Wright, én tényleg minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy… -
fogott bele, de Andrew a szavába vágott.
- Hogy
ne mutassa ki, mennyire vonzódik hozzám? – fejezte be a nő helyett a mondatot önelégülten
mosolyogva, de Melanie továbbra is komoly maradt.
- Hogy
ne lőjem agyon – hagyta figyelmen kívül a férfi verzióját az ügynök, majd
folytatta – de jelen pillanatban, egész közel állok hozzá, hogy a fegyvere után
nyúljak – válaszolta a nő, és idegességében észre sem vette, milyen
kétértelműen fogalmazott. Vele ellentétben azonban, Andrew nagyon is figyelt,
és amikor meghallotta az elhangzott mondatot, alig bírta visszafojtani feltörni
készülő kacagását. Helyette, kihúzta magát, és komolyságot erőltetve arcvonásaira,
színészi alázatossággal bólintott.
- Stanford
ügynök, ne hagyja, hogy meggátoljam! A fegyverem a szolgálatára áll… bármikor –
köhintette, így elfojtva a nevetést. Melanie először értetlenül nézett vissza
rá, majd a pillanat tört része alatt pergette le fejében, mit is mondott
valójában. Andrew nem tudta eldönteni, hogy a zavartságtól, vagy a méregtől
vált rákvörössé a nő arca, de minden másodpercét élvezte a jelenetnek.
Határozottan tetszett neki, hogy végre zavarba tudta hozni, és ehhez ráadásul
minimális erőfeszítést sem kellett tennie.
- Pontosan
tudja, mire gondoltam az előbb! – szorította össze száját mérgesen Melanie,
mire Andrew ezúttal már nyíltan kimutatva, milyen jól szórakozik, húzta fel
vállait, ártatlanságot mímelve, miközben lassan a hálószoba felé araszolt.
- Persze,
hogy tudom… mindketten tudjuk – kacsintott sokat mondón a nőre – és mint mondtam,
bármikor… - hagyta félbe a mondatot, és a következő lépéssel már közvetlenül a szobaajtó
előtt állt, még mielőtt a nő valóra válthatná a fenyegetést, és nem úszná meg
ép bőrrel pimaszkodását.
- Maga…
- csikorgatta mérgesen fogait Melanie a tehetetlenségtől, mire Andrew vidáman
dugta ki fejét a félig nyitott ajtó résén át.
- Tudom!
Elképesztő, és pofátlan – ismételte meg azt a két jelzőt, amit már nem egy alkalommal
használt rá az ügynöknő, majd a következő másodpercben egy kobra gyorsaságával
csukta be az ajtót, épp abban a pillanatban, amikor a Melanie által elhajított
párna célba talált.
- Elképesztően
pofátlan!! – javította ki a férfit, majd amikor az ajtó csukva maradt, és nem érkezett
válasz, halk nevetés tört fel torkából. Annak ellenére, hogy dühösnek kellett
volna lennie, idegesnek, legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy egyre
jobban élvezi a férfival vívott szócsatákat. Kimondottan tetszett neki, hogy
intelligenciájával, szellemességével, és humorával könnyedén lépést tud vele
tartani, és beszélgetésük minden percében azt érezte, Andrew figyel rá. Ez
egyszerre volt üdítő, vonzó, és félelmetes. Ajkáról lassan eltűnt a mosoly, és
aggodalom ráncai jelentek meg homlokán, ahogy belegondolt, mennyivel könnyebb
lenne a helyzete, ha Andrew minden tekintetben szakasztott mása lenne
Danielnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése