Lebilincselő büszkeség 40. rész

40. rész

Melanie nem akart hinni a szemének. Andrew és a vőlegény mellett nem más állt bőrönddel a kezében a hall közepén, mint Daniel Mitchell. Az az ember, akit minden erejével igyekezett elfelejteni, aki minden önbizalmától megfosztotta, és aki felelőssé tehető azért, hogy olyan törékeny a bizalma Andrew felé. Miközben Cindy boldogan ugrott vőlegénye nyakába, aki szerelmes mosollyal szorította magához, ő megkövülten állt az ebédlő bejáratában, és tekintetét nem tudta levenni Daniel-ről. Rémálmainak tárgya semmit sem változott az elmúlt 8 évben. Dús, szőke haja még mindig divatosra nyírva, oldalt elválasztva szinte világított napbarnított bőrén. A kék ing kiemelte sötétkék szemét, hófehér fogai tökéletesen passzoltak a fehér öltönyhöz, amit viselt, és aminek zakóját hanyag mozdulattal vetette felsőtestére, mely most is ugyanolyan kidolgozott volt, mint régen. Izmai megfeszültek az ing alatt, mely azonban már semmiféle hatást nem váltott ki a nőből.

- Melanie! Bemutatom a vőlegényemet, Mark Highwell. Melanie Andrew barátnője – zökkentette ki a múltból Cindy hangja, mire Daniel is felkapta a fejét, és pillantásuk találkozott. A hideg szemekben a felismerés szikrája villant, ahogy a férfi az ügynöknőre nézett, miközben keskeny szája, mellyel olyan érzéketlenül és vadul tudott csókolni, hogy gyakran sebet ejtett Melanie ajkán, most gúnyos mosolyra húzódott, miközben Melanie érezte, hogy émelyegni kezd a gyomra, és hirtelen mintha nem lett volna elég levegő a helyiségben. Végül erőt vett magán, és közelebb lépett.

- Melanie Stanford – nyújtotta üdvözlésre kezét a magas, barna hajú, kedves mosolyú férfi felé, aki korban elég közel állhatott a menyasszonyhoz, és aki barátságosan fogadta el a felé nyújtott kezet, hogy finoman megrázza.

- Örülök, hogy megismerhetem – bólintott a férfi, majd Daniel felé fordult – a legjobb barátom, és egyben a tanúm is, Daniel Mitchell – mutatta be Melanie-nak azt az embert, akit szíve szerint kitörölt volna az életéből, mire Daniel is a kezét nyújtotta.

- Üdvözlöm – hajtotta meg fejét gáláns mozdulattal, mire Melanie nagyot nyelt, hogy ne szaladjon ki száján meggondolatlan megjegyzés. Úgy tűnt, Daniel meg akarja tartani a látszatot, hogy nem ismerik egymást, ő pedig a fiatal pár érdekében, hajlandó volt belemenni, így nehezen, de elfogadta a felé nyújtott kezet, melyet a tőle megszokott módon, meglehetősen erősen szorított meg a férfi. Melanie fogát összeszorítva tűrte, és igyekezett nem mutatni, hogy fájdalmat okoztak neki, miközben érezte, hogy Andrew átkarolja a derekát, Cindy pedig ecsetelni kezdte, ki, hol fog ülni a próbavacsorán.

- Minden rendben? – hallotta meg Andrew lágy hangját, mire mosolyt erőltetett magára, úgy fordult felé.

- Persze, csak kicsit fáradt vagyok – válaszolta, és elégedetten állapította meg, hogy még csak meg sem remeg a hangja – kimegyek egy kicsit a levegőre, ha nem bánod – simított végig a férfi karján, aki gyanakodva nézett rá. Még sosem látta ilyennek Melanie-t, leszámítva akkor, amikor visszaérve a védett házba, szembesültek a mészárlással, amit a rá vadászó emberek végeztek, de ismerte annyira a nőt, hogy most úgysem tudná kiszedni belőle, mi nyomasztja, ezért bólintott.

- Hogyne, menj csak – engedte el derekát, Melanie pedig szinte kimenekült a tornácra, ahol mély lélegzetet véve igyekezett visszanyerni önuralmát, és legyőzni rosszullétét. Nem értette, mit követhetett el a sors ellen, hogy ilyen csúf tréfát űz vele. Éppen akkor, amikor kezdené elhinni, hogy boldog lehet, és Ron sem hívta, hogy elrontsa a kedvét, megjelenik Daniel, neki pedig el kell játszani, hogy nem ismeri. A késő délutáni hűs levegő jót tett émelygő gyomrának, ahogy lehunyt szemmel állt a korlát mellett, két kezével megtámaszkodva.

- Melanie Stanford – hallotta meg háta mögött Daniel mély, dohányzástól kissé érces hangját, ahogy ugyanazzal a gúnyos hangsúllyal ejti ki nevét, mint annyiszor, amikor kapcsolatuk alatt megalázón beszélt hozzá. Nagy levegőt véve, kihúzta magát, és megfordult – egy örökkévalóságnak tűnik – mosolygott rá a férfi, mely inkább tűnt egy ragadozó vicsorgásának, mint a viszontlátás okozta örömteli megnyilvánulásnak.

- Hagyj békén, Daniel! – vetette oda foghegyről Melanie, miközben hátat fordított, és az előtte elterülő messzi horizontra szegezte pillantását.

- Így kell engem üdvözölni annyi év után? – kérdezte megjátszott szomorúsággal a hangjában, és a nő a nélkül válaszolt, hogy ránézett volna.

- Ez a finomabb verzió! Tűnj a közelemből, amíg szépen mondom! – szűrte fogai között a választ, miközben hallotta az öngyújtó kattanását, ahogy a férfi rágyújtott egy cigarettára.

- Régen ennél sokkal kedvesebb voltál hozzám – idézte fel közös múltjukat Daniel, Melanie pedig nagyot nyelve igyekezett elűzni az emlékképeket, hogy milyen ostoba módon dőlt be a szép szavaknak.

- Megváltoztam – felelte büszkén, mire Daniel sejtelmesen sóhajtott, amivel elérte, hogy Melanie megfordult, így sikerült elcsípnie a vágy felvillanását a kék szemekben, amitől ismét rátört a rosszullét.

- Igen, azt látom – futtatta végig pillantását a nő alakján nem titkolt vágyakozással. A fehér sort tökéletesen emelte ki a karcsú, bronz barna lábakat, a színben hozzápasszoló, világoskék, laza szabású ing pedig éppen annyit engedett láttatni selymes bőréből a dekoltázsnál, ami felkeltette az érdeklődést, de nem számított kihívónak. – Kikerekedtél a megfelelő helyeken - szívott mélyen cigarettájába Daniel, miközben kissé közelebb lépett, és Melanie-nak türtőztetnie kellett magát, hogy ne húzza össze magán az inget, amikor elkapta a férfi pillantását. – Szóval, te és Andrew Wright? – érdeklődött kapcsolatuk felől, és a nő előbb harapta volna le a nyelvét, mintsem bevallja éppen neki az igazat, ezért szótlanul tartotta a szemkontaktust, miközben amaz folytatta – ez valami vicc? Hogy sikerült elérned, hogy lefeküdjön veled? Azt hazudtad, halálos beteg vagy, vagy mi? – röhögött fel saját poénján, mire Melanie elhúzta a száját.

- A humorod még mindig a régi – jegyezte meg unott hangon – gusztustalan.

- Egy kicsit sem hiányoztam? – kérdezte, miközben közelebb lépett, Melanie pedig távolságtartón húzta ki magát, egészen közel préselődve a korláthoz.

- Annyira, mint kopasznak a fésű – felelte pimaszul, amivel azt érte el, hogy Daniel vékony, mégis erős ujjai belemartak felkarjába, ő pedig száját összeszorítva állta a férfi pillantását, miközben az, elhajította a cigaretta csikket az udvarra, és szabaddá vált kezének hüvelykujját lassan végig húzta a cseresznyeajkakon.

- Milyen érzés, Mel? – szólította azon a becenéven Daniel, amit csak ő használt, és amit Melanie az óta is gyűlölt, miközben ujja már nyaka vonalán futott végig – milyen érzés, hogy annyi év után ismét megérintelek? – vált egyre halkabbá a hangja, és nem tudta elrejteni belőle a remegést.

- Gyomorforgató – ült ki a nő arcára az undor, mialatt egy mozdulattal lökte el a férfi kezét, amely már dekoltázsa környékén járt – ha még egyszer hozzám érsz, nem állok jót magamért, megértetted? – nézett mélyen a meglepetten csillogó kék szemekbe a nő. Elégedetten látta, hogy nem számított a férfi ellenállásra. Hogyan is számíthatott volna, hiszen az a Melanie Stanford, akit ismert, készséges volt a kapcsolat elején, utána pedig riadt, és megtört, akivel azt tehetett, amit csak akart.

- Igen, hallottam, hogy rendőr lettél – húzta el a száját megvetőn a férfi, miközben újabb cigarettára gyújtott – Ahogy én is befolyásosabb lettem, mióta nem találkoztunk. Éppen ezért, lehetnél szolgálatkészebb, mert csak egy telefonhívásomba kerül, és a karrierednek lőttek! – fenyegette meg az ügynöknőt, mire Melanie szemöldöke gúnyosan szaladt fel.

- Le a kalappal, Daniel Mitchell! Én így legfeljebb pizzát tudok rendelni – húzta el a száját, majd látszólag elismerőn bólintott – igazán figyelemreméltó.

- Ha azt hiszed… - lépett volna közelebb fenyegetőn Daniel, de a következő percben nyílt a bejárati ajtó, és Andrew lépett ki rajta. Tekintete gyanakvón futott végig a teraszon lévőkön, miközben ösztönösen állt Melanie mellé, és karolta át a derekát.

- Már azt hittem, megszöktetek – próbált viccelődni, noha ő is érezte, hogy a hangulat egyáltalán nem kedvez hozzá. Nem tudta a kézzel tapintható feszültség okát, de Melanie egyértelműen megfeszült a karjaiban, Daniel erőltetett mosolya pedig árulkodó volt – miről folyt a társalgás? – kérdezte látszólag gyanútlanul, mire Daniel szólalt meg.

- Az ifjú párról beszélgettünk, hogy milyen szerencsések, nem igaz? – nézett sokatmondón a nőre a férfi, mire Melanie azonban válasz helyett, elfordította fejét.

- Andrew, vacsora előtt szeretnék lepihenni egy kicsit – intézte szavait szerelme felé, majd amikor az bólintott, puhán megcsókolta, és éppen távozott volna, amikor Andrew hangja megállította.

- Mi történt a karoddal? – kérdezte aggodalmas hangon a férfi, és ujjai óvatosan simítottak végig a vörös foltokon Melanie felkarján. Az ügynöknő most először látott félelmet Daniel tekintetében, mióta ismerte, és jól tudta, miért. Andrew minden bizonnyal darabokra tépte volna, ha elárulja neki, ki okozta a sérüléseket, ő azonban, Cindy-re való tekintettel, hogy ne rontsa el az esküvői előkészületeket, könnyedén rántotta meg a vállát.

- Nem tudom, talán Ezüstnyíl kapott oda, amikor lecsutakoltam délelőtt – vetette fel, és gyűlölte magát, amiért most először hazudik szerelmének.

- Az az átkozott ló! Egyszer úgyis kilövöm! – jósolta meg a sötét jövőt mérgesen Andrew, mire Melanie szerelmesen simogatta meg arcát.

- Csak egy állat – lövellt sokat mondó pillantást Daniel felé a nő, hogy ő is értse, nem Ezüstnyílról beszél – később találkozunk – csókolta meg ismét a férfit, majd távozott, hogy minél hamarabb szobája biztonságában lehessen. Ahogy eltűnt az ajtó mögött, Andrew összeszűkült szemmel fordult leendő sógora tanúja felé.

- Ki vele, Daniel! Mi az ördög folyik itt? – nézett számon kérő pillantással a férfira, mire az, feszengve mosolyodott el.

- Fogalmam sincs, mire célzol – tárta szét kezét ártatlan képpel, de Andrew egy kézmozdulattal elhallgattatta.

- Ismerem Melanie-t, és tudom, mikor titkol valamit! Vagy elmondod magadtól, vagy…

- Rendben! – emelte fel mindkét kezét megadón Daniel – barátok vagyunk, és azt hiszem, jogod van tudni – hajtotta le fejét megtörten, Andrew pedig rosszat sejtve várta a folytatást.