45.
rész
Andrew dühösen tépte le nyakából a
nyakkendőt, és hajította az ágyra, miközben a tükör mellett álló, beépített
bárpulthoz lépett, és egy kristálypohárba jégkockát dobott, majd whisky-t
töltött rá. Az aranyló folyadékban lágy hangot hallatva koccantak a pohár
oldalához a jégkockák, ő azonban nem várta meg, amíg olvadásnak indulnak. Egy
mozdulattal hajtotta le az italt, és szemét egy pillanatra lehunyta, amikor
végig égette torkát, hogy aztán újabb adagot töltsön magának. Még most sem
értette, hogyan lehetett olyan bolond, hogy elhitte, neki is része lehet abban
a boldogságban, amit szülei és húga is megtalált. Miközben zakójától is
megszabadult, megtörten ült le az ágy szélére, és ismét belekortyolt az
alkoholba. Csüggedten túrt bele hajába, agyából pedig minden erejével
igyekezett kiűzni a képet, ahogy Daniel ajka Melanie-éra tapad, karjával pedig
szorosan fonja át karcsú derekát. Nem tudta, hogyan nem jött rá abból, hogy még
mindig szereti a férfit, hogy nem volt hajlandó válaszolni a kérdésére. Éppen
itt tartott gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és Melanie lépett be rajta.
Bármennyire is haragudott rá, még most is elképesztően gyönyörűnek találta, és
csak nehezen állta meg, hogy ne lépjen elé, és ne könyörögjön neki, hogy inkább
őt válassza Daniel helyett. Melanie nehéz szívvel nézett végig Andrew-n, aki
miközben szemét egy pillanatra sem vette le róla, kezében egyhangúan forgatta a
kristálypoharat.
- Miért
nem szóltál? – törte meg a csendet a férfi halk hangja, mire Melanie úgy
érezte, megszakad a szíve. Gyűlölte a gondolatot, hogy nem mondhatja meg az
igazat Andrew-nak, de az ő érdekében, játszania kellett. Amennyire boldog volt,
hogy Ron még nem telefonált, és nem rontotta el legszebb napjaikat a férfival,
most annyira vágyott rá, hogy felhívja, és elkapják azt, aki Andrew-ra
vadászik, ő pedig őszinte lehessen vele. – Azt hittem, bízhatok benned,
Melanie.
- Fogadni
mertél volna rá, igaz? – kérdezte az ügynöknő, de Andrew csak közömbös arccal
nézett vissza rá, ő pedig az ágyra hajította a pénzt, amit Daniel-től elvett, mire
legnagyobb meglepetésére, Andrew letette az ágy melletti szerkényre a poharat
és felugrott, hogy aztán néhány lépéssel megálljon előtte.
- A
pokolba a pénzzel! – tört fel belőle idegesen, miközben átkarolta Melanie
derekát, és magához húzta – a pokolba Daniel Mitchellel! Csak egy szavadba
kerül, Melanie! Csak mondd azt, hogy félreértettem az egészet, és minden
rendben lesz! – érintette homlokát a nőéhez, hátrahagyva minden büszkeségét.
Még soha életében nem vágyott úgy senkire, mint Melanie-ra, és sosem gondolta
volna, hogy hajlandó lesz megalázkodni, de agya és szíve képtelen volt elhinni,
hogy a nő ilyet tenne vele. Hinni akarta, hogy valóban így van, tényleg pusztán
félreértette az egészet, és amikor Melanie kérte, hogy megmagyarázhassa a
történteket, az azért volt, mert Daniel próbálkozott nála, számára pedig semmit
nem jelent a férfi. Ebben akart hinni, és nem akarta tudomásul venni, hogy
Melanie becsaphatta. Ezt támasztotta alá a nő tekintete is, amikor belépett a
szobába, és az is, ahogy ebben a percben is reszketett a karjaiban.
- Andrew…
- suttogta Melanie fájdalmas hangon, amit a férfi, biztatásnak vett, és gondolkodás
nélkül hajolt rá a cseresznyeajkakra, ő pedig képtelen volt ellenállni. Ajka
puhán, mégis szomjasan vette birtokba a nőét, nyelve lágyan szántott végig
annak alsó ajkán, és vágyakozva nyögött bele a csókba, amikor megkapta az
engedélyt. Melanie ösztönösen karolta át nyakát, és simult bele az ölelő
karokba, miközben csókjuk egyre inkább elmélyült. Andrew szinte észrevétlenül
fordult Melanie-val az ágy felé, és finoman lefektette, majd fölé hajolt, és
anélkül, hogy ajkát egy pillanatra is elszakította volna tőle, ujjai gyakorlott
mozdulattal hámozták le válláról a ruha pántját, hogy aztán ajka is kövesse
keze útját. Nyelve érzéki lassúsággal ízlelte meg a nő nyakának selymes bőrét, Melanie
szíve egyre gyorsabb iramot diktált, tüdeje szaporán kapkodta a levegőt, és
minden sejtje belebizsergett Andrew ajkának érintésébe, miközben izgató
türelmetlenséggel gombolta ki a férfi ingét, hogy mielőbb megérinthesse vágytól
felforrósodott bőrét, és keze alatt táncoló izmait. Amikor Andrew ismét
megcsókolta, gondolkodás nélkül viszonozta, élvezettel ízlelve meg a whisky
tüzes ízét, és egyetlen mozdulattal simította le a férfiról az inget, miközben
érezte, hogy annak keze már combját cirógatja, egyre feljebb húzva szoknyáját,
hogy aztán végig vándoroljon derekán, és mellén. Melanie sietős türelmetlenséggel
oldotta ki a férfi nadrágszíját, miközben ajkuk egyre szenvedélyesebb csókban
egyesült, Andrew keze pedig ismét vállán és karján szántott végig, a következő
pillanatban azonban, Melanie felnyögött a fájdalomtól. Szerelme éppen ott
érintette meg, ahol Daniel keze nyomott hagyott rajta, és az éles fájdalom,
mely karjába hatolt, kitisztította elméjét. Mialatt Andrew meglepetten és
aggódva pillantott rá, ő rájött, mekkora butaságot csinál.
- Jól
vagy? – hallotta meg a férfi hangját, mire nagyot nyelve bólintott, de amikor
Andrew ismét meg akarta csókolni, mindkét tenyerét megtámasztotta a férfi
mellkasán.
- Ne!
Kérlek, ne – utasította el a közeledését, és, hogy még egyértelműbbé tegye
elhatározását, eltolta magától Andrew-t, ő maga pedig kiügyeskedte magát alóla,
és megállt az ágy mellett – nem lehet – rázta meg fejét határozottan, miközben
felhúzta szabaddá vált vállára a ruha pántját.
- Daniel
miatt? – kérdezte Andrew fájdalmas tekintettel, és szeméből annyi szomorúság
áradt, hogy Melanie legszívesebben minden elmondott volna. Ehelyett azonban,
könnyeit lenyelve, bólintott.
- Igen.
Daniel miatt – felelte, és keserűen állapította meg, hogy ezúttal még csak nem
is hazudik. Andrew tehetetlenül ült fel, és túrt bele hajába, majd hirtelen a
nőre nézett.
- Ha
Danielt szereted, miért az én karjaimban voltál öt perccel ezelőtt? – szegezte
neki a kérdést, de a választ meg sem várva, folytatta – Miért engem csókoltál?
Miért az én érintésemtől remegtél? – záporoztak a kérdések, miközben felállt,
és úgy ahogy volt, félmeztelenül, kioldott nadrágszíjjal állt meg a nő előtt,
akinek fogalma sem volt, mit válaszolhatna. – Válaszolj, Melanie! – fonódtak
ujjai a karjára, és bár nem szorította meg, épphogy csak megérintette, Melanie
arca összerándult.
- Kérlek…
- nyögte fájdalmasan, mire a férfi azonnal elengedte, és aggódva vette
szemügyre a karját.
- Ezt
nem Ezüstnyíl tette – jelentette ki tárgyilagos hangon, majd kérdőn nézett
Melanie-ra, miközben ujjbegyével finoman cirógatta meg a vörös foltot, ahol már
tisztán kirajzolódtak az ujjlenyomatok. – Hogy szerezted? Egyáltalán, mikor?
Végig velem voltál, és én soha nem hagynék rajtad ilyen nyomokat! – fúrta
átható tekintetét a nő barna szemeibe, miközben agyában vadul kergették egymást
a gondolatok, majd hirtelen, a felismerés szikrája villant meg a zöldes-kék
szemekben – Daniel! – szűrte fogai között dühtől remegve, ahogy eszébe jutott,
milyen durván rántotta magához a tornácon is Melanie-t – ő az, ugye?! Végig ő
volt! – szögezte le most már határozottan, miközben idegesen túrt bele ismét
hajába – nem értem, Melanie! Ha ő az a szemétláda, miért mész vissza hozzá?
- Ez
bonyolult, és nem is tartozom neked magyarázattal! – jelentette ki Melanie,
miközben lerúgta lábáról cipőjét, és hátat fordítva a férfinak bemenekült a
fürdőszobába, hogy ne kelljen válaszolni még több kérdésre. Miközben levette
estélyi ruháját, és gyorsan lezuhanyozott, majd kényelmes pólóba és sortba
bújt, csak remélni merte, hogy mire kijön, Andrew már nem lesz a szobában, de
tévedett. A férfi kitartóan várt rá az ágyon ülve, és amikor megjelent, még
mindig ugyanolyan ideges volt.
- Tévedsz,
ha azt hiszed, nem tartozol nekem semmivel – szólalt meg, valamennyivel nyugodtabban
– én végig őszinte voltam hozzád, Melanie! Sosem követtem el ellened semmit. Sosem
csaptalak be, nem hazudtam…
- Tényleg
nem? Lássuk csak, mi mindent is követtél el, mióta ismerlek! – vágta le
mérgesen törölközőjét Melanie az ágyra. – Először is, elérted a kapitánynál,
hogy akaratom ellenére, védenem kelljen téged, aztán ide kellett jönnöm a semmi
közepére, ráadásul feleslegesen, mert erre még a madár sem jár, mert nem tudja,
hogy létezik! – tört fel belőle ingerülten, bár nem a férfira volt dühös,
sokkal inkább a helyzetre. – Megjátszottam a családod előtt, hogy a barátnőd
vagyok, hazudtam mindenkinek a kedvedért! Végül pedig fogadást kötöttél rám Daniellel,
az egyetlen emberrel ezen a Föld nevű bolygón, akit tiszta szívemből…- lovallta
bele magát egyre jobban Melanie, majd hirtelen elharapta a mondat végét.
Rettegve gondolt arra, hogy majdnem kicsúszott a száján, mennyire gyűlöli azt a
férfit, akiről el kellene hitetnie Andrew-val, hogy fülig szerelmes belé. –
Nálam ez enyhén túl mutat a semmin, Mr. Wright! – fejezte be inkább másképp a
mondatot, mire Andrew hitetlenkedve nézett rá.
- Neked
– nyomta meg a szót Andrew – soha nem hazudtam! – ismételte meg korábbi kijelentését,
mire Melanie kimerülten sóhajtott, és lerogyott az ágyra.
- Fogadd
el a döntésemet, Andrew – kérte szomorú tekintettel, de a férfi megrázta a
fejét.
- Sosem
fogok belenyugodni, hogy a helyett, amit én adhatok neked, egy olyan férfit
választasz, aki megalázott, és kezet emelt rád – válaszolta eltökélten Andrew,
mire Melanie kérdőn nézett vissza rá.
- Amit
te adhatnál nekem? Mégis, mi lenne az? – kérdezte lemondó hangon – úgy
bizonyítottad a bizalmadat, hogy fogadást kötöttél rám! Miben különbözöl hát
Daniel-től? – tette hozzá, és érezte, hogy ezzel övön alul üt a férfinak, de
nem tehetett mást. Ahhoz, hogy megtegye, amit Daniel kért tőle, meg kellett
bántania azt, akit mindennél jobban szeretett a világon.
- Ha
ezt megkérdezed, tényleg nincs már semmi, amiről beszélnünk kellene – felelte
Andrew komoly hangon, majd felkapta ingét az ágyról – a családom érdekében,
őrizzük meg a látszatot! Az esküvő után Daniel karjaiba omolhatsz! – tette
hozzá, és anélkül, hogy hátranézett volna, kiviharzott a szobából, az ajtót
pedig hangos csattanással vágta be maga mögött. Melanie reszketve engedte ki
tüdejéből a benntartott levegőt, miközben érezte, hogy szívére mázsás súly
nehezedik. Tudta, hogy nehéz feladat lesz elengednie Andrew-t, de sosem gondolta
volna, hogy ennyire fájdalmas is. Mintha ezer késsel szurkálták volna szívét,
úgy szorította össze mellkasát a vágy, hogy utána menjen, és mindent kockára
téve, elmondja neki az igazat, de esze azt súgta, nem teheti meg. Nem lehet
önző, és nem nézheti csak kettejük érzéseit. Gondolnia kellett Andrew és családja
biztonságára is. Ahogy felidézte magában Andrew fájdalmas tekintetét, csókjait,
simogatásait, úgy érezte, elviselhetetlen a hiánya. Könnyei megállíthatatlanul
potyogtak, de nem is akart erős maradni. Egyedül volt, nem látta senki, ahogy
eluralkodik rajta a fájdalom, ő pedig nem akart harcolni ellene. Zokogva dőlt
párnájára, és sokadjára is elátkozta Daniel Mitchellt, és a percet, amikor
megismerte. Annyira elmerült fájdalmában, hogy észre sem vette, halkan
kopogtatnak, majd nyílik az ajtó, és váratlan vendég érkezik a szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése