43.
rész
A próbavacsora maga volt a kínzás Melanie
számára. Hiába került az asztalra számtalan ínycsiklandozó étel, a nő torkán
egy falat sem csúszott le, ami Andrew figyelmét sem kerülte el. Nem tudott
szabadulni a gondolattól, bármennyire szeretett is volna, hogy Melanie azért
vált ilyen feszültté és kedvetlenné, mert még mindig táplál érzelmeket Daniel
iránt. A vacsora során legnagyobb megkönnyebbülésükre, senki nem vette észre,
hogy Melanie és Andrew között nem felhőtlen a kapcsolat. Fesztelenül csevegtek,
nevetgéltek, Cindy a közelgő nászútjuk útitervét osztotta meg szüleivel, Mark
pedig csak elnézőn mosolygott szerelme izgatottságát látva, de tekintetéből
csak úgy áradt a szeretet menyasszonya felé. Melanie mindent megadott volna
azért, ha ő is ilyen jókedvű tudott volna lenni, ha élvezhette volna Andrew és
családjának társaságát, de a tény, hogy Daniel a vele szemközti helyet foglalta
el, egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát, így eljátszania is nehéz volt,
hogy minden a legnagyobb rendben. Tovább nehezítette a helyzetét, hogy Daniel,
valahányszor csak alkalma volt rá, sokat mondó pillantásokat lövellt felé, vagy
kétértelmű megjegyzésekkel szórakoztatta a társaságot, amit csak Melanie
érthetett. Andrew, hozzá hasonlóan csak piszkálta villájával a fogásokat, és
Melanie pontosan tudta az okát kedvetlenségének. A kérdésre, hogy szereti-e még
Daniel-t nem válaszolt, pedig olyan egyszerű volt rá a felelet. Undoron kívül
már semmit nem érzett iránta, de ha őszintén felel, azzal egyértelművé teszi
Andrew számára, hogy Daniel volt az a férfi a múltjában, akiről korábban
mesélt, és ez volt az, amit egyáltalán nem akart. Biztosra vette, hogy akkor
nem vacsoráznának ilyen békésen, hanem a férfi azonnal kihajította volna Daniel
szűrét a házból, azzal pedig kész lett volna a botrány, amit mindenáron el
akart kerülni. Mivel hazudni nem akart, ismét a hallgatást választotta, amivel
azonban kételyeket ébresztett Andrew-ban. Csak remélni merte, hogy amikor vége
lesz az esküvőnek, és Daniel ismét eltűnik az életükből, kap egy esélyt
szerelmétől arra, hogy mindent megmagyarázzon. Amikor befejezték a vacsorát,
Betty és Larry javasolták a vendégeknek, hogy fáradjanak át a nappaliba, így
ott folytatták a beszélgetést, Melanie pedig már nem tudta kivédeni, hogy a
nagybácsik és nagynénik szemügyre vegyék, és néhány szót kénytelen volt váltani
velük. Éppen Betty nővérének férjével beszélgetett, amikor Daniel jelent meg
mellettük, ő pedig érezte, hogy úrrá lesz rajta a feszültség.
- Mr.
Cambell, nem bánja, ha elrabolom néhány percre Melanie-t? – kérdezte behízelgő
mosollyal, miközben kezében ráérősen forgatta a whisky-s poharat, mire az ősz
hajú, kissé túlsúlyos férfi, aki egyébként roppant kedves és megnyerő modorú
volt, elgondolkodva húzta össze szemét.
- Nem
is tudom – vakarta meg körszakállát, mely fiatalos külsőt kölcsönzött neki –
rég nem volt már részem ilyen kellemes társaságban – szólalt meg, és Melanie
magában azért fohászkodott, hogy az idős férfi észrevegye, mennyire nem kíván
Daniellel bárhová menni, legnagyobb csalódására azonban, Troy Cambell hirtelen
felnevetett – menjenek csak! Tudom én, hogy az olyan vén csatalovak, mint én,
már nem vagyunk elég szórakoztatóak a fiatalok számára – jegyezte meg megértőn,
mire Melanie megrázta a fejét.
- Ez
nem igaz! Éppen egy beszélgetés közepén tartunk, és nem illik… - fordult Daniel
felé mérgesen szikrázó szemekkel Melanie, hogy így hárítsa el a férfi
javaslatát, de az, közbevágott, miközben ujjai rámarkoltak az ügynöknő fájó
felkarjára, ahol korábban is nyomott hagyott rajta.
- Szerencsére
Troy, ugye szólíthatom így – fordult az idős férfi felé Daniel halálos
magabiztossággal, majd a választ meg sem várva, folytatta – nagyon megértő.
Köszönjük, Troy! - vetette oda félvállról, és mit sem törődve Troy rosszalló
pillantásával, a hall felé kezdte húzni Melanie-t, aki azonban, egy mozdulattal
rántotta ki karját kezei közül.
- Engedj
el! – parancsolt Daniel-re határozottan, és elégedetten látta, hogy ismét
sikerült meglepnie – eszem ágában sincs bárhova menni veled! – jelentette ki, halkan,
hogy meg ne hallják a vendégek, de elég elszántan ahhoz, hogy a férfinak
egyértelmű legyen.
- Beszélni
akarok veled – közölte olyan természetességgel Daniel, mintha ez elég indok
lenne arra, hogy Melanie akár a világ végére is kövesse, de az ügynöknő büszkén
húzta ki magát, és nézett mélyen a hideg, kék szemekbe.
- Én
viszont nem akarok beszélni veled! Nem akarlak hallani, sem látni! – felelte
nyugodtan, majd a következő pillanatban megfordult, és már indult volna vissza
a nappaliba, hogy elvegyüljön a tömegben, amikor Daniel hangja megállásra
kényszerítette.
- Vagy
kijössz velem a tornácra, hogy megbeszéljünk néhány dolgot, vagy botrányt
csapok – fenyegette meg vészjósló hangon, mire Melanie megtorpant, és nagyot
nyelve hunyta le szemét. Gyűlölte, hogy ezúttal sem ellenkezhet, és be kell
hódolnia a férfinak, végül nagy levegőt vett, és anélkül, hogy ránézett volna,
kisétált a tornácra, Daniel pedig ördögi mosollyal a szája szegletében követte,
miközben tekintetét végig futtatta a tömegen. Elégedetten húzta ki magát, és
mosolya még szélesebb vigyorrá nőtt, amikor pillantása találkozott Andrew
gyanakvó, zöldes-kék szemével. A férfi a húgával beszélgetett, de képtelen volt
arra figyelni, amit a nő mesélt neki. Gondolatai folyton a Melanie-val történt
beszélgetés körül forogtak, és tekintetével is őt kereste a helyiségben. Amikor
észrevette, hogy Daniellel beszélget, már nem tudta levenni róluk pillantását,
és szíve féltékenyen dobbant, amikor meglátta, hogy a bejárati ajtó felé veszi
az irányt, Daniel pedig sokat sejtetőn mosolygott felé, majd követte. Első
gondolata az volt, hogy követi őket, majd nagyot sóhajtott és elvetette. Be
kellett látnia, hogy nem telepedhet rá a nőre, bíznia kell benne, és ha Melanie
még mindig szereti a férfit, el kell tudnia engednie, így inkább erőt vett
magán, és minden igyekezetével próbálta figyelmét húgára összpontosítani.
Melanie
türelmetlenül fordult a mögötte kilépő Daniel felé, miközben csak arra gondolt,
hogy vajon Andrew felfedezte-e, hogy eltűnt a nappaliból, és ha igen, vajon mit
gondol, hol lehet.
- Mit
akarsz? – szegezte a férfinak a kérdést, mialatt fázósan fonta karba kezét. A
kora este felfrissítette a levegőt, és a szél is feltámadt, így már eggyel több
oka volt a nőnek arra, hogy a nappaliba vágyódjon.
- Beszélni
akarok rólunk! – ismételte meg korábbi kijelentését Daniel, miközben
cigarettára gyújtott, poharát pedig a kerti asztalra tette.
- Nincs
olyan, hogy „mi”, Daniel! Éppen
ezért, nincs is miről beszélnünk! – vágott vissza a nő, és mivel úgy érezte,
hogy részéről lezárta a témát, visszaindult a házba. Amikor azonban, el akart
haladni Daniel mellett, a férfi egy hirtelen mozdulattal megragadta sérült
karját, és erőteljesen lökte vissza korábbi helyére, Melanie pedig, akit
váratlanul ért a helyzet, tehetetlenül vágódott neki derekával a tornác fa
korlátjának.
- Meg
ne próbálj még egyszer faképnél hagyni! – lépett hozzá fenyegetőn Daniel, és
kék szemében vad indulat cikázott, mire Melanie bátran húzta ki magát, és
tartotta a szemkontaktust – Én mondom meg, mikor van vége a beszélgetésnek,
világos?! – támaszkodott meg a nő mellett a korláton, hogy minden menekülő
útvonalat elzárjon, Melanie gyomra pedig fordult egyet, ahogy megérezte a
dohány és az alkohol keverékének szagát leheletén. – Vissza akarlak kapni! –
jelentette ki, amivel sikerült elérnie, hogy Melanie szemöldöke meglepetten
szaladt fel, és hitetlenkedve nézett rá.
- Neked
elment az eszed – csóválta meg a fejét, miközben egészen a korlátnak feszült,
hogy minél távolabb kerüljön tőle – ha te lennél az utolsó férfi a földön,
akkor sem kérnék belőled!
- Másnak
nem is kellenél! Hálás lehetnél, hogy visszafogadlak! – fröcsögte
rosszindulatúan Daniel, mire Melanie gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Igazán?
Andrew Wright is így gondolja? – kérdezte csípősen, majd rezzenéstelen arccal
folytatta – nem is egyszer bizonyította, hogy kellek neki! Megjegyzem, jobban
bizonyít, mint te, ha érted, mire gondolok… - fűzte hozzá, miközben szemöldökét
sokatmondón húzta fel, tekintetével pedig lejjebb vándorolt a férfi
legérzékenyebb pontja felé, miközben szája lekicsinylő, szánakozó mosolyra
görbült, és elégedetten látta, hogy Daniel pontosan érti a célzást, mert arca
rákvörös lett a dühtől.
- A
Wright kölyöknek nem jelentesz többet, mint egy kis kikapcsolódást! – felelte
visszafojtott haraggal, és amikor látta, hogy ez semmilyen hatást nem vált ki
Melanie-ból, folytatta – unaloműzés vagy csupán ezen a kietlen farmon! Amint
visszamegy Bostonba, elhajít, mint egy darab papírt! – tette hozzá egyre
meggyőzőbb hangon, mire Melanie továbbra is néma maradt – nem hiszel nekem?
Akkor figyelj! Elmondtam neki, hogy mi ketten kavartunk, és tudod, mit?
Egyáltalán nem érdekelte! – húzta el a száját gúnyosan – Azt mondta, arra a pár
éjszakára jó voltál, de nem tervez többet! Érted már?! Neked mellettem a
helyed! - jelentette ki megmásíthatatlan hangon, és csak még dühösebb lett,
amikor Melanie nyugodtan rázta meg fejét.
- Egy
szavadat sem hiszem – válaszolta komolyan, és boldogan vallotta be magának,
hogy valóban így van. Bízott Andrew-ban, és szilárdan hitte, hogy Daniel
semmivel nem tudná elérni az ellenkezőjét. – De ha igazat is mondanál, még az
is jobb döntés volt a részemről, hogy néhány éjszakát vele töltöttem, mint az,
hogy téged megismertelek!
- Boldoggá
tettelek! Megadtam neked mindent, te pedig elhagytál! – csapott a tornác
korlátjára indulatosan Daniel, mire a nő döbbenten meredt rá.
- Megaláztál,
és mindig gondod volt rá, hogy éreztesd velem, semmit sem érek nélküled! –
emlékeztette a férfit, miközben érezte, hogy az összes akkori érzés a felszínre
tör benne, de már nem szégyent érzett, hanem dühöt, és gyűlöletet.
- Mert
így is van! Nélkülem semmi sem vagy! – vágott vissza Daniel, miközben egészen
közel hajolt hozzá, Melanie pedig már nem tudott, hová hátrálni előle.
- Megütöttél,
Daniel! – tört fel a nőből haragosan, miközben két tenyerét megtámasztotta a
férfi mellkasán, hogy ellökje magától, de Daniel meg sem moccant, csak sátáni
mosollyal az ajkán rántotta meg a vállát.
- Ha
egy kicsit átgondolod a helyzetet, rájössz majd, hogy minden egyes pofon
megérdemelt volt, Mel. – válaszolta bűnbánat nélkül, majd azonnal folytatta –
tiszteletlen voltál, amit nem tűrök. Ezt leszámítva, elhalmoztalak ajándékkal,
amire minden nő vágyik! Egy kicsit változnod kell, és ismét boldogok leszünk –
tette hozzá határozottan, Melanie azonban megrázta a fejét.
- Soha!
Érted?! Andrew-t szeretem! – csúszott ki száján, amivel egy másodpercre
meglepte Danielt, a következő pillanatban azonban, fellángolt a harag tüze a
hideg kék szemekben.
- Nem!
Engem szeretsz, és visszajössz hozzám! – ragadta meg sérült karját Daniel, és
olyan közel préselte testét a nőéhez, hogy Melanie mozdulni sem tudott,
miközben ajka már egészen közel volt az övéhez – az enyém vagy, Melanie
Stanford, ezt mindig tartsd észben! – súgta vágytól fűtött hangon, és amikor
Melanie elfordította a fejét, szabad kezével megfogta állát, így kényszerítve,
hogy ránézzen, és a következő pillanatban ajkát az övére tapasztotta. Melanie-t
a rosszullét környékezte, ahogy megérezte a kemény, keskeny ajkakat. Ezt a
csókot össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor Andrew csókolta meg. Abban
a csókban gyengédség, vágy, szeretet egyesült, míg Daniel csókjában csak a
birtoklást érezhette, és a hatalmat. A férfi erőszakosan akart beljebb nyomulni
nyelvével, de Melanie szorosan összezárta ajkait, miközben érezte, hogy a
hányinger kerülgeti. Minden erejével szabadulni próbált, majd Daniel hirtelen
elengedte, ő pedig levegő után kapkodva nézett a bejárati ajtóban döbbenten
álló Andrew csalódottan és hitetlenkedve csillogó zöldes-kék szemébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése