39.
rész
Késő délutánra járt már az idő, mire
Melanie és Andrew visszaértek a farmra a kunyhótól. Mialatt Andrew a fiatal
lovászfiúra bízta a lovakat, Melanie a kerítésnek támaszkodva figyelte a
férfit. Olyan boldognak érezte magát a karjaiban, mint soha életében, és ennek
oka nemcsak szenvedélyes, mégis gyengéd szeretkezésük volt. Szerette, ahogy a
férfi odafigyelt rá, meghallgatta, megérezte minden hangulatváltozását, minden
rezdülését, apró sóhaját. Szerette, hogy miután elérték a gyönyör csúcsát,
akkor sem hagyta magára, hanem percekig a karjában tartotta, és halkan a fülébe
súgta, milyen fontos a számára. Akkor is szerette mindezt, ha tudta, hamarosan
minden véget ér, de nem akart erre gondolni. Helyette el akarta menteni az összes
ilyen pillanatot, hogy amikor Bostonban ismét egyedül marad, legyen, mire
visszaemlékeznie.
- Mehetünk?
– lépett mellé Andrew, kizökkentve ezzel gondolataiból, mire Melanie, sötét
gondolatai ellenére, mosolyt erőltetett magára és bólintott. Amikor azonban, el
akart indulni, legnagyobb meglepetésére a férfi kezébe csúsztatta az övét, és
finoman megszorította, hogy aztán kézen fogva sétáljanak vissza a főépületig,
miközben szeretettel telve mosolygott rá, éppen olyan tekintettel, ahogy
Melanie Larry-t látta a feleségére nézni. Vagy
csak képzelődtem? – tette fel magának a kérdést a nő, de választ nem kapott
rá, mert abban a pillanatban, hogy ismét a férfira nézett volna, kivágódott a
ház ajtaja, és egy barna, hosszú hajú, 20-as éveinek végén járó nő lépett ki
rajta. Ahogy meglátta őket közeledni, korához egyáltalán nem illő módon
sikoltott fel, és a tornác lépcsőit gyermeki könnyedséggel átugorva, már futott
is feléjük. A könnyű, virágmintás nyári ruha tökéletesen emelte ki karcsú
derekát, és telt kebleit, Melanie pedig értetlenül nézett Andrew-ra, aki most
elengedte kezét, és boldog mosollyal ajkán indult a másik nő felé.
- Andrew!!
– kiáltott az ismeretlen nő, és legalább egy méter távolságból vetette magát a
férfi karjaiba, aki lehunyt szemmel szorította magához. Melanie-n úrrá lett a
féltékenység, ahogy meglátta, hogy a korábban őt ölelő karok, milyen szorosan
fonódnak az ismeretlen nő dereka köré, de ez csak addig tartott, amíg Andrew
meg nem szólalt.
- Hugi!
Úgy tudtam, csak holnap érkezel – tette le a földre húgát a férfi, mire végre
Melanie is őszintén tudott mosolyogni a nőre. Szégyellte magát, amiért azt
feltételezte Andrew-ról, hogy alig pár órával az után, hogy szenvedélyesen
szerették egymást, előtte ölelgetne egy másik nőt. Megint Danielhez
hasonlította, és érezte, ez egyáltalán nem fair a férfival szemben.
- Úgy
volt, de sikerült elérnem a kórházban, hogy helyettesítsenek! – válaszolta
kedvesen mosolyogva a nő – elvégre jó esetben csak egyszer megy férjhez az
ember lánya, nem igaz? - kacsintott bátyjára, majd hirtelen Melanie felé
fordult – Melanie, igaz? Cindy vagyok! Ennek a félnótásnak a húga – nyújtotta
kezét barátságosan nyílt tekintettel, amit az ügynöknő örömmel elfogadott.
- Örülök,
hogy megismerhetlek. Andrew sokat mesélt rólad – válaszolta, mire Cindy kék
szemében büszkeség villant.
- Rólad
viszont semmit nem tudok, vagyis csak annyit, amit nemrég anya elmesélt –
jegyezte meg, és érdeklődő tekintete elárulta, hogy sokkal inkább a kíváncsiság
mondatta vele, semmint a rosszindulat. – Egyszer össze kellene ülnünk, mi
ketten csajok, hogy…
- Ez
az, ami nem fog megtörténni! – vágott szavába Andrew, miközben Betty is kiért a
tornácra, és csípőre tett kézzel, elnéző mosollyal arcán nézte a fiatalokat. –
Eszemben sincs hagyni, hogy teletömd Melanie fejét mindenféle ostobasággal!
- Miről
zagyválsz itt? Egy csomó hasznos tippet tudnék adni neki, hogyan bánjon veled!
- feleselt vissza Cindy, Melanie pedig vidáman nézte a két testvért. Ahogy
egymásra néztek, és a hangjukból egyértelműen áradt a másik iránti szeretet, és
féltés, még akkor is, ha meg-megcsipkedték egymást gonoszkodó megjegyzéseikkel.
- Hol
van Mark? Ha már használati utasításokról beszélünk, nekem is lenne egy-két
tippem a számára veled kapcsolatban – vágott vissza gonosz vigyor kíséretében
Andrew, miközben keze Melanie oldalára vándorolt, és észrevétlenül húzta
magához közelebb, mire az, boldogan simult hozzá.
- Nem
tud elszabadulni a bíróságról – felelte ezúttal komolyabban Cindy – tudod, ő
vállalati jogász – intézte most szavait Melanie-hoz, és amikor ő bólintott,
folytatta – Csak pár nap múlva tud csatlakozni, a próbavacsorán. Anyának már
említettem, hogy a legjobb barátja is nálunk kap szállást arra a két napra. Ő
lesz a tanúja az esküvőn.
- Engem
nem zavar – rántotta meg a vállát Andrew, amikor Betty hangja hatolt el
hozzájuk.
- Drága
gyermekeim, mi lenne, ha befáradnátok a házba, és a nappaliban beszélgetnétek,
mintha lett volna gyerekszobátok? – ajánlotta látszólag szigorú anyai
tekintettel, de a szája sarkában megbújó szeretettel teli mosoly árulkodónak
bizonyult. Ennek ellenére mindannyian szót fogadtak, és követték a házba, ahol
már Larry is szokásos karosszékében üldögélve várta a társaságot.
- Melanie,
anya azt mondja, rendőr vagy. Igaz ez? – kérdezte Cindy nem sokkal később, amikor
már egy-egy pohár borral a kezükben elfoglalták helyüket.
- Igen
– bólintott Melanie – egy gyanúsítottat üldöztem éppen, amikor Andrew-val megismerkedtünk
– mesélte az ügynöknő, mialatt érezte, hogy a férfi térdére helyezi kezét – elütött…
- tette hozzá, mire Cindy, aki éppen belekortyolt a borba, prüszkölve köpött a
perzsaszőnyegre pár cseppet, és nevetni kezdett.
- Édes
lányom! Komolyan mondom, néha elgondolkodom, hogyan lehetsz te egyáltalán orvos!
– háborodott fel Betty, miközben kutató szemmel pásztázta végig a szőnyeget,
hagyott-e bármi nyomot a fehér bor.
- Bocsáss
meg, anya, de lásd be, ez filmbe illő – nevetett, miközben könnyeit törölgette
– és elhívott vacsorázni, hogy megússza a dolgot? – kérdezte ártatlan
tekintettel, Melanie felé fordulva, és fogalma sem volt, milyen fájdalmas
pontra tapintott rá, egészen addig, amíg az ügynöknő rá nem nézett.
- Más
oka nem lett volna rá? – kérdezett vissza válasz helyett, és az ifjú doktornő
azonnal látta, milyen kétértelmű, és sértő volt a kérdése.
- Ne
haragudj, Melanie! – kért rögtön elnézést – én nem úgy értettem! Egyszerűen
csak, túl… hogy is mondjam… hétköznapi vagy Andrew korábbi barátnőihez képest –
csúszott ki ismét egy meggondolatlan mondat a száján, mire Betty lehunyta
szemét.
- Hallgass
már! – dörrent rá húgára Andrew mérgesen, miközben egy pillanatra sem engedte
el Melanie kezét. Húgának fogalma sem lehetett róla, mennyi munkájába került,
hogy Melanie legalább annyira megbízzon benne, hogy egy esélyt kaphasson, és
rettegett, hogy egyetlen mondatával mindent tönkretehet. Imádta a húgát, de
jelenleg szíve szerint, megfojtotta volna, amiért ilyen kotnyeles volt.
Legnagyobb meglepetésére azonban, Melanie enyhén megszorította a kezét.
- Andrew,
igaza van – mosolygott rá szelíden, majd Cindy felé fordult – nem ismertem a korábbi
barátnőit, de abból, ahogy viselkedett az első találkozásunk alkalmával,
élénken el tudom képzelni, milyenek lehettek. Én valóban más vagyok – vont
vállat, miközben látta, hogy Cindy megkönnyebbülten engedi ki a tüdejében
benntartott levegőt. Első pillanatban nagyon bántónak érezte, amit a fiatal nő
mondott, de elég volt bűnbánó arcára néznie ahhoz, hogy rájöjjön, nem bántó
szándék vezérelte. – Hétköznapi… de néha az ember szeretne hétköznapi lenni,
nem igaz? – fordult most Andrew felé, és tekintete találkozott a meglepett
zöldes-kék szemekkel, melyek most lenyűgözve néztek vissza rá, majd a következő
másodpercben puhán megcsókolta. Ajka épphogy csak hozzáért az övéhez, és csak
egy szemvillanásig tartott, mégis érezte benne mindazt, amit a férfi szavakkal
nem tudott elmondani. A varázst Cindy hangja törte meg, ahogy megköszörülte
torkát.
- Melanie,
tényleg bocsáss meg nekem – forgatta kezében poharát feszengő mosollyal szája
szegletében – te gyönyörű nő vagy, és a bátyám összeteheti a két kezét, hogy
hajlandó voltál szóba állni vele. Ismerem, tudom, mekkora marha tud lenni –
tette hozzá, amire Andrew egy grimasszal válaszolt, Betty és Larry viszont
megkönnyebbülten váltottak tekintetet egymással.
Az
elkövetkezendő pár nap gyorsan elrepült, és Melanie olyan jól érezte magát a
Wright család társaságában, hogy szinte eszébe sem jutott, mi a valódi oka
annak, hogy itt van a farmon. Andrew-val csodálatosan alakult a kapcsolatuk.
Egyre többet tudott meg a férfiról, nemcsak gyerekkoráról, hanem a nőkkel való
viszonyáról, ahogy arról is, miért elégedett meg annyival, amennyit kapott.
Nappal gyakran jártak lovagolni, úsztak a házhoz tartozó medencében, vagy a
szülőkkel és Cindy-vel töltötték a napot, aki egyre jobb barátnője lett az
ügynöknőnek. Sokat beszélgettek, főleg az esküvőről, és a doktornő munkájáról.
Éjszaka, hol gyengéden, hol szenvedélyesen szeretkezett Andrew-val, és lelkileg
is egyre közelebb engedte magához a férfit. Egyre inkább hitte, hogy
szerencséje lehet, és teljes mértékben megbízhat benne. A próbavacsora napján
Cindy a szokottnál is izgatottabb volt, hiszen aznapra várta vőlegénye, Mark
érkezését. Le sem tagadhatta volna, milyen szerelmes, miközben az asztal
mellett fel-le futkosva a névkártyákat rendezgette, miközben Melanie elnéző
mosollyal figyelte, és arra gondolt, vajon ő is ilyen lenne-e, ha férjhez
készülne menni. Őszintén bevallotta magának, hogy amennyiben Andrew lenne a
férfi, aki várná, minden bizonnyal ő sem férne a bőrében.
- Szerinted,
jó lesz így? – kérdezte belső ajkát rágcsálva Cindy, miközben hosszú, copfba kötött
hajából kiszabadult tincseivel játszott. Melanie sokadjára állapította meg,
hogy kislányos külseje, és hozzá tartozó vidám természete, milyen szöges
ellentétben áll a traumatológus szakmával, amit választott. El sem tudta
képzelni, hogy ez a törékeny lány ellásson egy lőtt sérültet, annak ellenére
sem, hogy beszélgetéseik alkalmával számtalanszor megtapasztalhatta, milyen
okos.
- Szerintem,
ha még egyszer átrendezed, Betty kitilt az ebédlőből – jósolta meg vidáman
Melanie, mire Cindy hangosan felkacagott.
- Igazad
lehet – hagyta jóvá az ültetési rendet ezzel az egyetlen mondattal a nő, majd
ismét a faliórára pillantott. – Hol lehetnek már? Nashville másfél óra innen!
Nem a világűrbe küldtem a vőlegényemért, az Istenért! – sóhajtott türelmetlenül
a fiatal doktornő, így utalva arra, hogy Andrew még mindig nem érkezett meg
Mark-kal és annak tanújával, akik elé kiment a nashville-i reptérre. – Már itt
is vannak! – kiáltott fel boldogan, ahogy meghallotta, hogy nyílik a bejárati
ajtó, és mint a szélvész, suhant el Melanie mellett, aki elnézőn ingatta fejét,
és boldog mosollyal ajkán követte a lányt a hallba, hogy üdvözölhesse a
vendégeket, és persze Andrew-t, aki ilyen rövid távollétével is hiányérzetet
keltett benne. Ahogy azonban, kilépett az étkezőből, mosolya az arcára fagyott,
amikor meglátta, ki áll Andrew mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése