27.
rész
Mialatt Elizabeth a válaszra várt, maga
sem tudta, miben reménykedik jobban. Abban, hogy Bryan ezúttal is vele tart az
irodába, és legalább a közelében lehet, még akkor is, ha le kell róla mondania,
és soha nem lehet az övé, vagy abban, hogy más dolga akad, így nem kell
tartania a kísértéstől, mely minduntalan hatalmába keríti, valahányszor
mellette van.
- Van
egy kis dolgom a kapitányságon – válaszolta Bryan, mire Elizabeth bólintott, és
igyekezett elnyomni a csalódottságot. – Amint megkapom a fantomképet, átküldöm
neked – folytatta a férfi, mire ismét bólintás volt a felelet. – Gondolod, hogy
Diane is szeretőt tartott? – törte meg a csendet, mire az ügyvédnő
tanácstalanul vonta meg a vállát, miközben megállt egy piros lámpánál.
- Fogalmam
sincs – ráncolta össze szemöldökét, amitől megjelent az a kis ránc homlokán,
amit Bryan annyira szeretett – egyáltalán nem illik abba a képbe, amilyent Abe
és apa festett róla.
- Van
úgy, hogy félreismerünk valakit – jegyezte meg halkan a férfi, miközben arra
gondolt, milyen ostoba is volt, hogy az elmúlt 10 évben egy percig is elhitte,
hogy Elizabeth csak játszott vele. Szégyellte magát, amiért kételkedés nélkül,
anélkül, hogy felkereste volna, és magyarázatot követelt volna, egyszerűen a
könnyebb utat választotta, és az önsajnálatba menekülve, maga mögött hagyta a
múltat. Elizabeth meglepetten pillantott rá, és a kék szemekben megjelenő
fájdalmat félreértve, nehéz szívvel vette tudomásul, hogy Bryan még mindig
haragszik rá mindazért, amit elkövetett ellene, ráadásul előző este is mélyen
megsebezte. Egy pillanatra felmerült benne, hogy megpróbál bocsánatot kérni,
végül elvetette. Ha tényleg azt akarja, hogy távol maradjanak egymástól, akkor
meg kell hagynia a férfit abban a hitben, hogy ő csak egy hideg, érzelmek nélküli
ügyvéd, aki képtelen őszintén szeretni.
- Megérkeztünk
– nyelt nagyot, miközben leparkolta a kocsit a kapitányság előtt, közvetlenül a
járda mellett, Bryan pedig a másodperc tört része alatt pattant ki. Mielőtt
becsukta volna az ajtót, még behajolt az utastérbe.
- Megpróbálom
megszerezni Carpenteréktől a vallomásokat, amiket begyűjtöttek - tájékoztatta a
nőt – átnézhetnénk együtt – javasolta, mire Elizabeth mereven bólintott. Ugyan
nem tartotta jó ötletnek, hogy a kelleténél több időt töltsenek egymás társaságában,
mégsem mondhatott nemet. Egyetlen jó indok sem jutott eszébe, azzal pedig nem
érvelhetett, hogy minden alkalommal erőt kell vennie, hogy ellen tudjon állni a
csábításnak, és ne csókolja meg, amikor a közelében van.
Két órával később Elizabeth fáradtan
dörzsölte meg szemét, miközben az előtte heverő aktákra dobta fémszínű,
gravírozott tollát, melyet még dadájától kapott a diplomaosztójára. Halványan
mosolyogva fordította úgy, hogy láthassa a feliratot: „a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba” – olvasta el némán.
Bárcsak hihetne benne, hogy így van! Bárcsak elhihetné, hogy a jövőre nincs
hatással a múlt, és, hogy bármilyen hibát követ el az ember, másnap lehetősége
van jóvátenni. Ő azonban tudta, hogy ez nem így van. Nemcsak ügyvédként, de
emberként is tisztában volt vele, hogy a holnapot igenis befolyásolhatja egy
gyávaságból elkövetett hiba, egy rossz döntés, vagy... egy felelőtlen csók.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor asztalán megszólalt telefonja. Nagyot
sóhajtva rántotta vissza magát a jelenbe, és lenyomva az egyik gombot, azonnal
felcsendült titkárnője rekedtes hangja.
- A kapitányságról keresnek – közölte
unott hangon, mire Elizabeth szíve hevesebben kezdett dobogni, ahogy arra
gondolt, talán Bryan várja a vonal végén.
- Rendben – köszörülte meg torkát
látszólag nyugodtan, de abból, ahogy Martha sokat mondón kuncogva kapcsolta a
hívást, sejtette, hogy nem sikerült becsapnia őt – Harrison – mutatkozott be,
ezúttal már hivatalos hangon, de amikor meghallotta a hívót, és megértette, mit
mond, hitetlenkedve nyílt el szája – tessék?! Mégis, hogy?? Nem! Senkivel nem
beszélhet, amíg oda nem érek! – jelentette ki határozott, kemény hangon, majd a
választ meg sem várva, lecsapta a kagylót, felkapta kabátját és aktatáskáját,
és elviharzott az irodából, mit sem törődve Martha kíváncsi tekintetével.
Bryan unottan fütyörészgetett a kemény
priccsen fekve. Feje alá összegyűrte bőrkabátját, lábát keresztbetette,
tekintetével pedig a kis, fekete pókot figyelte a cella sarkában lévő falon,
ahogy éppen megpróbálta becserkészni áldozatát. Háta enyhe szúrásokkal jelezte,
hogy pozíciót kellene váltania, miközben gondolatai elkalandoztak. Tisztában
volt vele, hogy Elizabeth várja a hívását a fantomképpel kapcsolatban, de
amikor letartóztatták, hiába hangoztatta, hogy joga van egy telefonhoz, meg sem
hallgatták. Minden aktát elvettek tőle, beleértve mobilját, és karóráját is,
így esély sem volt rá, hogy a törvényszéki grafikus elérje, és megkapja az
e-mailt a fotóról, ahogy megegyeztek. Mivel izmai és csontjai egyre
erőszakosabban tiltakoztak a fekhely ellen, nehézkesen felült, éppen akkor,
amikor egy magas, legalább 190 centi, kopasz, egyenruhát viselő férfi jelent
meg a rácsoknál.
- Cassidy!
– mordult rá, mire ő érdeklődve nézett fel.
- Megjött
a kávé? Két cukorral, kevés tejjel, ahogy kértem? – pimaszkodott nyugodtan,
majd elgondolkodva ráncolta össze homlokát – ó, dehogy! Hiszen én csak egy
telefont kértem!! – emelte meg hangját bosszúsan, de az őrről lepergett a számonkérés.
- Itt
az ügyvédje! – közölte száraz hangon, mire Bryan értetlenül vonta össze
szemöldökét. Fogalma sem volt róla, ki hívhatott hozzá ügyvédet, és egyáltalán
nem is vágyott rá, hogy egy állam által kirendelt, unott képű, alulfizetett
fickóval társalogjon, amikor neki már régen Elizabeth-nél kellett volna lennie
a vallomásokkal. Beszívni illatát, végig simítani tekintetével gyönyörű arcát…
- ráadásul igen jó bőr! – tette hozzá irigykedő hangon az őr, kirántva ezzel
gondolataiból a férfit, aki elhúzta száját. Nem igazán hitte, hogy az őr ízlése
túlságosan kifinomult lenne, azon kívül nem is igazán érdekelte egy nő sem
Elizabeth-en kívül.
- Ez
komoly? – állt meg a férfi mellett gondolatainak tárgya, mire Bryan
elmosolyodott. Még soha életében nem látta olyan szépnek a nőt, mint most,
ahogy mérgesen, szigorú tekintettel, csípőre tett jobb kézzel nézett rá. Kék
szemére árnyékot vetett a cella sötét homálya, de Bryan még így is biztos volt
benne, hogy szikrákat szór a tekintete.
- Honnan
tudtad, hogy itt keress? – érdeklődött kíváncsian.
- Mac
őrmester hívott fel – felelte kelletlenül Elizabeth, majd ahogy végig nézett a
férfi gyűrött ruházatán, borostás állán, felidéződött benne, mit élhetett át
akkor, amikor fiatal fiúként került egy ilyen nyirkos, reménytelenséget üzenő helyre,
azzal a tudattal, hogy senkire sem számíthat. – Rendőr vagy az Istenért! Mit
keresel a másik oldalon? – kérte számon, olyan hangon, mint egy dühös feleség,
aki a kocsmából hazatérő spicces férjen veri el a késést, annak ellenére, hogy
nem dühös volt, inkább aggódott, ahogy eszébe jutott, hogy esetleg apja keze
van a dologban, mire a megszólított felállt, és komisz mosollyal szája
szegletében lépett egészen közel a rácsokhoz, miközben megkapaszkodott bennük.
- Tehetek
én róla, hogy valahányszor a közeledbe akarok férkőzni, itt kötök ki? –
kérdezte ártatlan tekintettel, körbepillantva a hűvös, zord külsejű, cseppet
sem bizalomgerjesztő helyiségben, mire Elizabeth arcán árnyék suhant át. – Azt
hiszem, nem a legjobb ötlet volt ellopni Carpenter asztaláról a vallomásokat –
folytatta Bryan, elűzve ezzel a baljós gondolatokat, mire az ügyvédnő döbbenten
nézett rá, ő pedig kínosan mosolyogva beszélt tovább. – És… amikor lebuktam,
hinnem kellett volna neki, amikor azt mondta, ha nem adom vissza, lecsukat a
nyomozás akadályoztatásáért… és igen, az már végképp nem volt jó ötlet, hogy
egy hangyányit löktem rajta, amikor el akarta venni tőlem… - vakarta meg fejét
bűnbánó képpel, és ahogy homlokába hullt sűrű hajából néhány tincs, Elizabeth
érezte, hogy kezdeti mérge elszáll, és nehezen állja meg, hogy ne mosolyodjon
el.
- Hangyányit?
– kérdezte komolyságot erőltetve magára, mire Bryan elgondolkodva simított
végig borostás állán.
- Szerintem,
nem volt akkora, hogy eldőljön a székkel – vélte töprengő arccal – a kapitányságon
már régen ki kellett volna cserélni a bútorokat. Elég rossz a teherbírásuk,
Carpenter pedig nagyra nőtt, szóval, várható volt, hogy előbb-utóbb összetörik
alatta… - vont vállat halálos nyugalommal, mire Elizabeth nagyot sóhajtott, és
rendezni próbálta gondolatait, miközben végig simított homlokán, majd az őr
felé fordult.
- Ki
rendelte el az ügyfelem letartóztatását? – kérdezte, miközben Bryan hátrébb
lépett, és elkezdte összeszedni a holmiját a cellában. Belebújt cipőjébe,
magára dobta kabátját, de amikor visszafordult, döbbenten látta, hogy Elizabeth
a kijárat felé indul.
- Várj!
– termett a rácsoknál néhány lépéssel – itt hagysz?! – kérdezte hitetlenkedve,
mire az ügyvédnő komolyan nézett vissza rá.
- Még
sosem hagytalak a rácsok mögött – válaszolta mélyen a szemébe nézve, amivel
sikerült elérnie, hogy a férfi zavartan ráncolja össze szemöldökét, de a
választ nem várta meg, csak az őr kíséretében elhagyta a folyosót, Bryan pedig
értetlenül ácsorgott a cella közepén, és bosszúsan vágta földhöz kabátját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése