32.
rész
Bryan egy örökkévalóságnak érezte azt a
néhány másodpercet, mire Elizabeth kinyitotta a szemét, és fájdalmas nyöszörgés
közepette, felemelte kezét, és megtapogatta a homlokán lévő sebet.
- Aú!
– jajdult fel egy grimasz kíséretében, miközben döbbenten nézte ujjai hegyén a
saját vérét. – Ez meg, mi a fene volt? – kérdezte, mialatt megpróbált felállni,
de Bryan teljes súlyával nehezedett rá, és nem hagyta.
- Maradj
a földön! – utasította határozott hangon, neki pedig esze ágában sem volt
ellenkezni, csak nyakát nyújtogatva próbálta kideríteni, mi történik. A
nyomozó, kezében kibiztosított fegyverét szorítva, kissé felemelkedett, hogy
kilessen az ablakon, de ahogy megtette, újabb lövés dördült, közvetlenül a füle
mellett, így rögtön vissza is lapult a nő mellé, aki kissé oldalra fordította
fejét, így pillantása találkozott Holden üveges tekintetével, ahogy élettelenül
bámult vissza rá.
- Phil…
ó, te jó ég… - nyögte riadtan, mire Bryan is oda nézett, és keserűen bólintott.
- Agyonlőtték
– közölte látszólag nyugodt hangon, miközben mobilja már a fülén volt, és
erősítést kért. Határozottan, magabiztosan adta meg helyzetüket, vázolta
tömören a lényeget. Elizabeth elcsodálkozott, milyen higgadt tud maradni ebben
a veszélyes helyzetben. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy talán
apjától sem ijedne meg, sőt felvenné vele szemben a kesztyűt – ő kapta az első
golyót – rántotta ki elmélkedéséből a nyomozó hangja – te, hogy vagy? – nézett
le rá aggódva, mire az ügyvédnő megvonta a vállát.
- Beüthettem
a fejem, amikor lerántottál, ezen kívül még élek, és ez mindenképpen jó hír –
mosolygott halványan, igyekezve elrejteni reszketését, mire Bryan végig
simított karján.
- Sajnálom
– kért elnézést, és ahogy tekintetük találkozott, Elizabeth érezte, hogy szíve
gyorsabb ütemre vált. Szája kiszáradt, orrába bekúszott a férfi arcvizének
fanyarkás illata. Hogy kissé növelje kettőjük között a távolságot, ezzel is
eltávolodva a kísértéstől, tenyerét megtámasztotta annak mellkasán, de
döbbenten kapta fel fejét, amikor megérezte, milyen vadul ver a férfi szíve. –
Azt hittem, elkéstem – szólalt meg halkan Bryan, így adva magyarázatot – és
közben abban bíztam, hogy Phil-t érte a golyó, és nem téged… - tette hozzá
félszegen mosolyogva, de kék szeméből szégyenkezést lehetett kiolvasni, mire
Elizabeth felemelte kezét, és eltűrve a nyomozó homlokába hulló néhány tincset,
végig simított a borostás arcon. Hirtelen megértette, milyen közel állt ahhoz,
hogy meghaljon, vagy elveszítse a férfit, örökre. Egész eddig távol tartotta
magát a szerelemtől, sőt, önként lemondott róla, mert félt, ahelyett, hogy
minden pillanatot kihasznált volna a boldogságra, és harcolt volna. Ahogy
pillantása végigfutott az aggodalmat tükröző arcon, a szerelemtől csillogó
szemeken, az érzéki szájon, melyhez hasonlóan senki nem tudta csókolni, minden
kétsége elszállt, mintha sosem létezett volna. Érezni akarta a férfit, érezni a
szerelmét, ugyanazt az elsöprő csodát, szenvedélyt, melyet 20 évesen tapasztalt
meg először a karjaiban, és amit az óta sem élt át soha. Elege volt abból, hogy
apja gonoszsága, mint egy levetkőzhetetlen árnyék, követi, és megkeseríti az
életét. Le akarta dönteni a falat, önmaga akart lenni, és nemcsak akkor, amikor
a dadájánál volt. – Elizabeth, én… - folytatta volna Bryan, de a nő felemelte
fejét, és puhán megcsókolta. Bryan-t váratlanul érte az érintés, de ahogy
megérezte ajkán a nőét, lehunyta szemét, és ugyanolyan finoman viszonozta. Amikor
elváltak ajkaik, Bryan mondani akart valamit, de meghitt pillanatukat a
rendőrautók szirénája szakította félbe, mire a nyomozó lassan felemelkedett, és
amikor megtapasztalta, hogy biztonságos, és sejtése beigazolódott, az erősítés
elkergette támadóikat, az ügyvédnőt is talpra állította. – Ne aggódj, nem kérem
számon ezt a csókot – jegyezte meg szomorkásan mosolyogva, és Elizabeth már
nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor egyenruhások jelentek meg a
lakásban, Bryan pedig elnézést kért, és csatlakozott hozzájuk. Néhány perc múlva
egy vékony, 60-as éveinek elején járó, erősen kopaszodó, sötét öltönyt viselő
férfi társaságában jelent meg, akinek a kezében egy fekete táska volt. – Itt a
halottkém – mutatott az idegenre Bryan, aki komor tekintettel bólintott. Arcán
látszott, nem igazán szokta meg, hogy élőkkel kommunikáljon. – Orvos. Dr. Alan
Besser. Nem akarod, hogy megnézzen? – kérdezte, mire Elizabeth nemet intett
fejével, de azonnal meg is bánta, mert éles fájdalom nyilallt koponyájába.
- Köszönöm,
de jobb szeretem, ha élve vizsgálnak – próbált viccelődni, de Bryan az
aggodalom miatt, a halottkém pedig természeténél fogva nem volt vevő a
humorára. Összehúzott szemöldökkel, szigorú tekintettel lépett hozzá közelebb,
és cseppet sem finoman nyomta meg a seb szélét, mely még mindig erősen vérzett
– Aú! Hé! Az ég áldja meg! Ha nem tűnt volna fel, ellentétben a pácienseivel,
én még élek, ezáltal érzem is, amit csinál! – háborgott az ügyvédnő, de az
orvos nem különösebben szégyellte el magát.
- Össze
kell varrni – közölte tömören, unott hangon, és már nyitotta is a táskáját, de
az ügyvédnő ujját figyelmeztetőn felemelve ellenkezett.
- Majd,
ha fagy! Hozzám nem ér még egyszer! – jelentette ki határozottan, mire Dr.
Besser ráemelte kissé vizenyős tekintetét. – Már azt sem értem, minek magának
orvosi táska, amikor többségében halottakhoz hívják, mégis hajt a morbid
kíváncsiság, hogy mikor vizsgált utoljára élő beteget!
- Attól
fél, hogy nem végzek elég precíz munkát a pofikáján? – kérdezte gúnyosan az
orvos, mire Elizabeth örömtelenül húzta el száját.
- Nem
kétlem, hogy a halottak még sosem panaszkodtak az Y-varrás minősége miatt, de
az én képemen ne kísérletezzen! – jelentette ki szilárd elhatározással, mire
Bryan nagyot sóhajtott.
- Rendben,
akkor hívok egy mentőt – adta meg magát, de Elizabeth ezt a lehetőséget is
elutasította.
- Szükségtelen!
Már nem is vérzik annyira! – vette el a zsebkendőt, melyet eddig a sebre
szorított, de csüggedten tette vissza, amikor érezte, hogy a vér, mint egy kis
patak megint engedelmeskedik a gravitációnak, és csordogálni kezd lefelé arcán.
- Pár
perc alatt összeöltöm – javasolta hirtelen sokkal békülékenyebb hangon az
orvos, mire az ügyvédnő bizalmatlanul mérte végig – megígérem, hogy az
érzéstelenítő lesz az egyetlen, amit érezni fog! Rendben?
- Rendben
– hagyta rá morcosan Elizabeth, Bryan pedig nem állta meg mosolygás nélkül,
ahogy az egyébként mindig határozott, céltudatos, kemény ügyvéd a szeme előtt
változott át riadt, duzzogó kislánnyá, a doktor pedig egy székre parancsolta a
nőt, és villámgyors, gyakorlott mozdulatokkal varrta össze a sebet, majd fehér
ragtapaszt helyezett rá. Amikor végzett, szigorú tekintettel helyezte eszközeit
egy steril zacskóba.
- Tartsa
szárazon, naponta cserélje a kötést, és amennyiben nem vörösödik a kerülete, és
nem fáj, két hét múlva kiszedetheti a varratokat – adta ki az utasításokat, és
amikor Elizabeth bólintva vette tudomásul, magukra hagyta őket. A következő
órában helyszínelők lepték el a kis lakást, számmal ellátott kártyákat
helyeztek a kitört ablakhoz, ahol behatolt a golyó, Phil teste mellé, amely
felett Dr. Besser guggolt, és lelkiismeretes alapossággal vizsgálta, miközben
az egyenruhások a környező utcákat járták, hogy tanúkat találjanak, Bryan pedig
türelmesen válaszolt a felmerülő kérdésekre. Elizabeth egyre fáradtabbnak
érezte magát, feje is lüktetni kezdett, és már nem vágyott másra, csak, hogy
lezuhanyozhasson, és ágyba kerüljön végre, kipihenni a mai napot. Éppen
elképzelte, milyen jó lesz a friss ágyneműben elhelyezkedni, amikor Bryan
lépett mellé.
- Mi
végeztünk, a többit a srácok megoldják – közölte hivatalos hangon – még
bemegyünk az őrsre, összeszedek néhány holmit – tette hozzá, mire Elizabeth csüggedten
vette tudomásul, hogy még nem mostanában kerülhet ágyba. Fél órával később néma
összhangban léptek ki a liftből. Sem az út alatt, sem a liftben nem hozták
szóba az elcsattant csókot. Bryan meg volt győződve róla, hogy csak az izgalom,
és a félelem hevében csókolta meg Elizabeth, az ügyvédnő pedig nem tudta,
hogyan mondhatná el neki, hogy viszonozni akarja az érzéseit, anélkül, hogy
felfedné, mi tartotta távol tőle eddig. Persze, azzal tisztában volt, hogy
előbb-utóbb el kell mondania az igazságot, de azt nyugodtabb körülmények között
akarta megtenni. Ahogy odaértek Bryan asztalához, és a férfi összeszedett
néhány aktát, Larson jelent meg, az elmaradhatatlan fánkos dobozzal a kezében.
A barna kordbársony nadrág a bokájáig ért, a fehér ing már itt-ott pecsétes
volt az ízesített fánkoktól, míg a bordó nyakkendőjén kusza összevisszaságban rikítottak
a sárga, zöld és lila színű virágok.
- Hallom
ki akarták nyírni, Harrison! – harapott bele jóízűen az egyik fánkba, miközben
lendületesen huppant bele foteljébe, mely nagyot szusszant a hirtelen
ránehezedő tehertől – amilyen tempóban gyűjti az ellenségeit, golyóállómellényt
kellene hordania! – szívta meg fogát, hogy kicsalogassa az egyik morzsát, mely
galád módon ott keresett menedéket gyomra elől.
- Adja
ide a nyakkendőjét, Larson – mutatott a férfi ódivatú, ronda kiegészítőjére
Elizabeth – garantálom, hogy minden golyó nagy ívben elkerül! – mosolygott a
férfira negédesen, mire az, elhúzta száját.
- Remélem,
nem sózzák a nyakunkba, hogy védelem alá helyezzük – morgott tovább a nyomozó,
mire Elizabeth sokat mondón nézett végig rajta.
- Isten
óvjon a maga védelmétől, nyomozó – nevetett fel Elizabeth szarkasztikusan –
ennyi erővel céltáblát is köthetnének a nyakamba – tette hozzá öniróniával,
majd Bryan felé fordult. – Haza vinnél? Alig állok a lábamon a fáradtságtól… -
kérte lágyabb hangon, és figyelmét elkerülte, hogy Larson érdeklődve nyújtja ki
nyakát, nehogy lemaradjon valamiről.
- Sajnálom,
de nem lehet – rázta meg fejét Bryan, és mielőtt Elizabeth ellenkezhetett
volna, folytatta – veszélyben vagy. Bárki is ölte meg Holden-t, nem tudja,
mennyit árult el nekünk, és talán…
- Álljunk
meg egy szóra, rendben? – emelte fel mindkét kezét az ügyvédnő – elegem van a
mai napból! Fáradt vagyok, lüktet a fejem! Haza akarok menni, lezuhanyozni,
hogy lemossam magamról azt a retket, ami Holden lakásában rám ragadt a padlóról!
Ki akarom heverni Gilmore-ékat, az apámat, a lövöldözést! – sorolta panaszait –
ha most azzal állsz elő, hogy itt kell maradnom, Larson-nal egy helyiségben,
biz’ Isten, saját kezűleg végzek magammal!
- Nem,
dehogy! – nevetett halkan Bryan, miközben szíve szerint, magához ölelte volna a
nőt – arra gondoltam, hogy esetleg apádnál…
- Inkább
Larson, köszi – húzta el száját Elizabeth, mire a megnevezett sértetten
harapott bele egy újabb fánkba, Bryan pedig megfogta a nő karját, és kissé
távolabb húzta ideiglenes társától.
- Na,
és, ha hozzám jönnél? – javasolta bizonytalanul, mire Elizabeth meglepetten
nézett rá, ő pedig amint felfogta a szavak félreérthetőségét, szabadkozni
kezdett – már úgy értem, a lakásomra! Én majd elalszom a kanapén, tiéd lehet a
háló! – magyarázta tovább, majd mélyen belenézett a kék szemekbe, Elizabeth
pedig alsó ajkát rágcsálva próbálta eldönteni, hogy eszére vagy szívére
hallgasson inkább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése