33.
rész
Bryan várakozón nézett a nőre, miközben
azon gondolkodott, jól tette-e, hogy felajánlotta ezt a lehetőséget. Persze,
aggódott a biztonságáért, de ha igazán őszinte akart volna lenni magához,
másképp is meg tudta volna oldani a védelmét. Számtalan esetben bíztak már
rájuk védett tanút, és soha, egyetlen alkalommal sem vitte fel magához. Nem. Az
egyetlen oka, amiért így döntött, mert vigyázni akart rá. A közelében akarta
tudni, és nemcsak azért, mert szerette, hanem mert nem bízott meg senki másban,
hogy megvédené, ha szükség lenne rá. Elizabeth nem tudta, mit válaszoljon a
kérdésre. Látszólag teljesen logikusnak tűnt a férfi ajánlata, másfelől a
lehetőség, hogy egy egész éjszakát a közelében töltsön túlságosan csábító volt,
és túlontúl veszélyes. Annak ellenére, hogy a lövöldözés után eldöntötte,
túllép a félelmein, és nem hagyja, hogy megint apja irányítsa az életét, nem
tudta, valóban készen áll-e egy ekkora lépésre.
- Ahogy
így elnézem, a doktornő alig várja, hogy igent mondhasson! – röhögött fel csúfondárosan
Larson, így kiszakítva gondolataiból Elizabeth-et, aki most elhúzta száját, és
becsmérlő tekintettel nézett végig a nyomozón.
- Tudja,
Larson, maga mindig képes meglepni – jegyezte meg, mire a férfi felhúzta
szemöldökét.
- Valóban?
– kérdezte kissé kihúzva magát a székben, amivel csak azt érte el, hogy fehér,
foltos ingén megfeszültek a gombok.
- Valóban!
– bólintott Elizabeth határozottan – mindig meglep, hogy egy ekkora testbe,
hogyan szorulhat ilyen kevés értelem. Nyilván a sok fánk miatt nem fér el –
tette hozzá csípősen, majd a választ meg sem várva, hátat fordított a férfinak,
így nem láthatta, hogy az bosszankodva húzza fel orrát, és töm magába még egy
fánkot. – Köszönöm a lehetőséget, de inkább vigyél haza – kérte Bryan-t halkan,
de az, megrázta fejét.
- Nem
lehet! – ismételte meg – értsd meg, hogy veszélyes. Ha csak…
- Nem!
Te érts meg valamit! – vágott közbe Elizabeth határozottan – Felnőtt nő vagyok,
aki képes eldönteni, mekkora veszélyt vállal. Ez még mindig az én életem,
amiért a felelősség is az enyém! – jelentette ki megmásíthatatlanul, miközben
arra gondolt, mennyire szeretett volna igent mondani, és talán, ha Larson nem
szól közbe, meg is tette volna. – Ezen kívül, akárki is a merénylő, Holden-t
akarta. Nem véletlenül érte őt a golyó…
- Igen,
de ha csak őt akarta volna, akkor miután végzett vele, lelécel! – érvelt ellen
okosan a nyomozó – mégsem ezt tette! Maradt, és többször is tüzet nyitott ránk!
- Az
Istenért, vidd már haza, és tűnjön el a szemem elől! – horkant fel türelmetlen
hangon Larson – olyanok vagytok, mint a rossz házasok! Ha nekem ennyi gondom
lenne egy nővel, biz’ Isten nem könyörögnék neki, hanem hagynám a fenébe! –
tette hozzá teli szájjal, mire Elizabeth felhúzta szemöldökét, és lekicsinylőn
mosolyodott el.
- Persze,
ha volna nő, aki hajlandó lenne gondot okozni magának – szúrta oda, majd mélyen
belenézett a mélykék szemekbe – Bryan! Értékelem az igyekezeted, tényleg, de
haza akarok menni – jelentette ki ezúttal sokkal lágyabban, mire a nyomozó
mélyet sóhajtott.
- Rendben
– egyezett bele nehéz szívvel, miközben eldöntötte, hogy egy tapodtat sem fog
mozdulni a nő lakásának ajtaja elől. Gyors mozdulatokkal felkapta kabátját,
összeszedte az aktákat, melyeket korábban válogatott, majd ideiglenes társa
felé fordult.
- Nézz
utána, hogy egy bizonyos Olívia Bradock-nak – kérte a férfit – hitelkártya,
bármi, amivel a nyomára bukkanhatunk! – tette hozzá, és amikor az bólintott, a lift
felé indultak, Larson pedig ujjait cuppogva, fejét ingatva nézett utánuk.
- Bosszantó
egy liba, de vág az esze, mint a borotva – dünnyögte morcosan, majd hirtelen
elmosolyodott – a fenébe is! – tette hozzá, majd gyorsan körülnézett,
szemtanúja volt-e valaki az iménti monológjának. Előbb harapta volna le a
nyelvét, mintsem, hogy beismerje, mennyire élvezte az ehhez hasonló szócsatákat
az ügyvédnővel.
Húsz perccel
később Elizabeth kilépett a liftből lakásának folyosójára, mely szöges
ellentéte volt annak, amit Phil tömbházában tapasztaltak. Az impozáns, legalább
20 emeletes épületben hangulatos világítás, és bordó, mélyen a lábuk alatt
besüppedő szőnyeg fogadta a felvonóból kilépőket. Az ajtók egyforma barnára
lakkozva sorakoztak egymás mellett, mindegyiken aranyozott számok segítették a
látogatókat a tájékozódásban. A falak színe tökéletes harmóniát alkotott a
szőnyeggel, és a csendet nem a lakásokból kiáramló hangos kiabálás, tv-reklámok
zaja, vagy rock-zene törte meg, hanem a sarkokban ízlésesen elrejtett
hangszórókból halkan felcsendülő, lágy, dallamos klasszikus zene. Némán
lépkedtek egymás mellett, miközben Elizabeth belenyúlt aktatáskájába, és
kivette a kulcsait, amikor azonban odaért a lakásához, megtorpant, és döbbenten
meredt az ajtóra. Bryan, miközben háta mögé nyúlt, és kirántotta Glockját a fal
mellé utasította az ügyvédnőt. A kulcsait elvette, és óvatosan a zárba
helyezte, miközben mutatóujjával csendre intette Elizabeth-et, aki engedelmesen
bólintott. Néhány perc alatt körülnézett a lakásban, melyben nyoma sem volt,
hogy bárki járt volna ott. Amikor végzett, kiment a rá váró nőhöz, és eltette
fegyverét.
- Nos,
Dr. Harrison – köszörülte meg torkát sokat mondón – mi a véleménye? – kérdezte
ujjával a papírra mutatva, melyet egy egyszerű, éttermekben is használatos,
fémszínű kenőkéssel szegeztek a nő ajtajára.
- Diane Hunter halott! Nyugodjon
békében! – olvasta fel hangosan Elizabeth, majd néhány
másodpercre lehunyta szemét, és lassan bólintott – oké… lehet, hogy nem a
legjobb ötlet lenne itt maradnom – értett egyet a nyomozó korábbi kijelentésével,
mire az „én megmondtam” pillantással
jutalmazta a logikus megállapításért.
- Elvigyelek
apádhoz? – vetette fel újfent lehetőségként a férfi, mivel nem akarta, hogy a
nő azt higgye, csak az esélyt látja a helyzetben, hogy megint meginvitálja magához,
de amaz elhúzta száját.
- Akkor
inkább odaszegezem magam a cetli mellé – jegyezte meg szarkasztikusan
Elizabeth, mire Bryan elnevette magát, ő pedig elkomolyodott, és zavartan
nyalta meg alsó ajkát – áll még az ajánlatod? – kérdezte, és hangján jól hallatszott,
mennyire új neki a helyzet, de Bryan nem mutatta, hogy észrevette volna, csak
ugyanolyan komolyan nézett vissza rá, és bólintott. – Köszönöm – mosolyodott el
hálásan Elizabeth, nem is az ajánlat miatt, hanem azért, hogy a férfi nem
éreztette vele, és nem is tette szóvá, hogy igaza volt, így megőrizhette
méltóságát. – Összeszedek néhány holmit – tette hozzá, majd beljebb léptek.
Miközben az ügyvédnő egy táskába váltás ruhát, pipere-holmikat, pizsamát pakolt
percek leforgása alatt, Bryan zavartalanul nézett körül a lakásban. Bár a
folyosó eleganciát, és gazdagságot sugallt, a lakás mégis szerényen,
egyszerűen, de még inkább kényelmesen volt berendezve, éppen úgy, ahogy az
irodája is. A nappaliban kanapé, dohányzóasztal, és egy sík képernyős tv hívogatta
pihenni a munkában megfáradt tulajdonost, a kis konyha modern felszerelésével
hiánytalanul szolgálta ki az igényeket. A hatalmas ablak tűnt az egyetlen
fényűzésnek, melyen át a forgalmas utcára, és a szemben elterülő parkra
láthatott az ember. A nappaliból egy kis folyosó nyílt, mely két ajtóhoz
vezette a látogatót. Abból, hogy Elizabeth hol az egyikből, hol a másikból jött
ki, és a kezében lévő holmikból Bryan hamar kitalálta, hogy az egyik a
fürdőszoba, míg a másik a hálószoba volt. Ahogy végig futatta pillantását a
falra szegezett polcokon, melyen roskadoztak a szakkönyvek, tekintete megakadt
egy fotón, az egyetlenen, ami az egész lakásban fellelhető volt. Egy fiatal,
30-as éveinek elején járó nőt ábrázolt. Válláig érő, szőkés-barna haján
megcsillant a nyári, lemenő nap fénye, lenge egészruhája kihangsúlyozta karcsú
alakját, ahogy egy hatalmas fa törzse előtt állva, karjával átkarolt egy 6-7
éves forma kislányt. A nő szinte szakasztott mása volt Elizabeth-nek, és Bryan
azonnal tudta, hogy az édesanyját látja a képen, a kislány pedig maga
Elizabeth. A megszólalásig hasonlított ragyogó kék szemük, melyben bátorság és
vakmerőség keveredett a kislányos bájjal, a kedves mosoly, a kecses nyak, a
válluk íve. Lábai szinte ösztönösen vitték közelebb a képhez, és óvatosan,
mintha a világ legértékesebb dolgát tartaná a kezében, felemelte, hogy
közelebbről is szemügyre vegye, de a következő pillanatban az üveget elengedte
a keret, és csak a szerencséjén, és fürgeségén múlott, hogy utána tudott kapni.
Ahogy próbálta összerakni eredeti állapotába a képkeretet, szeme megakadt egy
fehér papíron, mely a fotó mögül eshetett a földre. Kíváncsian nyúlt érte, de
szája elnyílt meglepetésében, amikor meglátta, hogy egy másik, sokkal kisebb
képet tart a kezében, mely őt és Elizabeth-et ábrázolta. Azt a képet, melyet
ezer közül is felismert volna. Nem kellett sokat kutatnia emlékei között, hogy
felidézze azt a csodálatos délutánt, amikor a fotó készült. Azt a napot a
vidámparkban töltötték, végig járták az összes standot, felültek az
óriáskerékre, hol lassan, finoman, hol pedig szenvedélyesen csókolták egymást
egy-egy eldugott kis ösvényen, távol a szórakoztató park zajától, végül beültek
egy fotókabinba, és pár dollárért lőttek magukról egy képet. Azt, amelyiket
most is a kezében tartott, amelyiken Elizabeth tekintetéből csak úgy süt a
szerelem felé, keze a nyaka körül pihent. Szinte most is érezte ujjainak
cirógatását tarkóján, forró leheletét az ajkán, és a csók perzselő tüzét, amit
a kép elkészülte után váltottak. Azon a napon, amikor azt hitték, csak pár
hétre kell elválniuk egymástól, amíg Elizabeth visszamegy az egyetemre, ő pedig
utánamehet. Bryan nagyot nyelve simított végig a kopott, gyűrött képen, melyen
jól látszott, hogy bár elrejtették a világ kíváncsi tekintete elől, mégis sokat
volt kézben, neki pedig kétsége sem fért hozzá, hogy az ügyvédnő ujjai
ugyanilyen vágyakozva futottak végig nem is egyszer kettőjükön. Hirtelen
elmosolyodott, és egy kósza ötlettől vezérelve zsebre tette a képet, éppen
akkor, amikor gondolatainak tárgya megjelent az ajtóban, ő pedig nem tudta
levenni tekintetét róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése