25.
rész
Elizabeth tétova mozdulattal simított
végig nadrágkosztümjén, miközben türelmetlenül pillantott először karórájára,
majd telefonjára. Már reggel 8 óra is elmúlt, és Bryan még mindig nem küldte át
neki Gilmore-ék lakcímét. Noha tudta, hogy megbántotta az elmúlt este, melynek
emléke őt is egész éjjel kísértette, és egy szemhunyásnyit sem aludt miatta,
azt azért remélte, hogy ha ki is száll emiatt a nyomozásból, ezt az egy dolgot
még megteszi, és elküldi neki. Keserű szájízzel gondolt arra, hogy kénytelen
lesz felhívni a nyomozásra ráállított detektívek egyikét, hogy kicsalja belőle
az információt, amennyiben tovább akar haladni az ügyben. Ahogy gondolatai
Bryan köré csoportosultak, megint úrrá lett szívén a fájdalom. Még most sem
hitte el, hogy megint hagyta, hogy apja győzzön, és minden úgy fog történni,
ahogy ő akarja. Csak azzal tudta vigasztalni magát, hogy ezúttal biztonságban
tudhatja a férfit, hiszen Jack-nek nem lesz oka beleavatkozni, mint korábban.
Miközben fel és alá járkált a lakásban, agya kegyetlenül vetítette elé az
elmúlt este képeit, kezdve a vidámparki szórakozással, ahol felhőtlenül boldog
volt, egészen a csókig, melynek ízét most is ajkán érezte. Bármennyire fájt
neki a férfi hiánya, sokkal jobban, mint azt valaha gondolta volna, mégis hitt
abban, hogy helyesen döntött. Éppen itt tartott gondolatban, amikor megszólalt
a telefonja, ő pedig izgatottan kapott utána. Csalódottsága az arcára volt
írva, amikor meglátta, hogy nem Bryan, hanem Greg keresi telefonon. Néhány
másodpercig hezitált, azon tűnődött, felvegye-e azok után, ami az étteremben
történt, végül úgy döntött, tartozik egy bocsánatkéréssel a férfinak, amiért
szó nélkül elment, még akkor is, ha egy fikarcnyit sem bánta meg, amiért az
estét végül Bryan-nel töltötte.
- Harrison
– szólt bele határozott hangon, mire Greg sértetten köszörülte meg torkát, ő
pedig égnek emelte tekintetét.
- Greg
vagyok! – szólt bele magas hangján, amitől a nőnek végigfutott a hátán a hideg
– mondd csak, mégis, hogy képzeled, hogy se szó, se beszéd, egyszerűen faképnél
hagysz egy vacsora közepén?! – kérte számon indulatosan, mire Elizabeth a
másodperc tört része alatt felejtette el minden motivációját a bocsánatkérésre.
- Én
hagytalak faképnél? – kérdezett vissza válasz helyett – nem én álltam fel az asztaltól,
hanem te, méghozzá egy rendőr kíséretében! – vágott vissza, olyan ügyesen
alakítva a beszélgetést, hogy bármelyik tárgyalóteremben megállta volna a
helyét, ő pedig elégedetten mosolyodott el, és életében már sokadjára volt
büszke ügyvédi hivatására, melynek egyik alappillére volt, hogy ügyesen
bánjanak a szavakkal.
- Nos,
igen – bizonytalanodott el a férfi, mire Elizabeth úgy döntött, kijátssza az
utolsó kártyát is.
- Apám
sem lesz elragadtatva, az biztos! – fenyegetőzött ravaszul, és majdnem
felnevetett, amikor Greg nyöszörögni kezdett a vonal végén.
- Engedd
meg, hogy megmagyarázzam! Az egész csak félreértés volt! Jóvá tudom tenni, csak
ne meséld el apádnak, ami történt! – könyörgött szánalmasan vékony hangon, mire
Elizabeth szánakozva húzta el ajkát. Ennél egyértelműbben a tudomására sem
hozhatta volna a férfi, hogy nem azért aggódik, ő mit gondol az egészről, hanem
az aggasztja, Jack Harrison, mit fog szólni a történtekhez. Végül úgy döntött,
megkönyörül a férfinak, elvégre, mégiscsak Bryan volt az, aki csapdába csalta,
ő pedig hagyta, hogy belesétáljon.
- Nem
is tudom, Greg – gondolkodott hangosan, a végletekig feszítve a húrt, majd jól
hallhatóan hangosan sóhajtott – de talán mégis – állt meg egy pillanatra, és
szinte kézzel tapinthatóvá vált a feszültség, ahogy az üzletember türelmetlenül
arra várt, hogyan úszhatná meg a kínos helyzetet. – Van egy ügyfelem, akinek át
kéne nézni a könyvelését. Átküldetem az irodájából az összes anyagot, persze,
csak ha vállalod – vetette fel, mire Greg megkönnyebbülten engedte ki a
tüdejében benntartott levegőt.
- Hát
persze! Még ma nekilátok! Ebben jó vagyok – dicsekedett, és hangján
hallatszott, hogy kezd visszatérni régi személyisége.
- Igen,
azt tudom – húzta el száját bosszúsan Elizabeth, mivel ez a kijelentés megint
felidézte benne, hogy Greg kotnyelessége miatt tudta az apja megzsarolni, hogy
elvállalja az ügyet. Miután megbeszélték a részleteket, bontotta a vonalat,
majd egy utolsó pillantást vetett tükörképére, felkapta táskáját, és indulni
készült a kapitányságra. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, legnagyobb
meglepetésére Bryan-nel találta szemben magát, aki jobb kezét felemelve,
kopogásra készen állt előtte.
- Szia
– köszönt meglepetten a férfi, miközben tekintete lassan kúszott végig a nő
testén. Elizabeth vajszínű nadrágkosztümje tökéletesen simult karcsú alakjára,
és színben harmonizált a fehér selyeminggel, amit a blézer alatt viselt, és
amelynek kivágása láttatni engedte puha bőrét. Haját ezúttal is összekötötte,
de nem kontyban, ahogy azt Bryan megszokta, hanem egy teknőc csattal a
tarkóján, és szinte ragyogott, ahogy a reggeli napsütés megvilágította a háta
mögül, egy fajta glóriát képezve körülötte. Ahogy pillantása feljebb vándorolt
a telt cseresznyeajkakra, és a döbbenten csillogó kék szemekre, csak nehezen állta
meg, hogy ne lépjen közelebb hozzá, és ne tapassza ajkát az övére. Minden
erejére szüksége volt, hogy emlékeztesse magát arra, amit előző este
megfogadott. Bár most már biztos volt benne, hogy Elizabeth nem csak játszott
vele, azt is tudta, hogy lassan kell elnyernie a bizalmát, és bebizonyítani
neki, hogy bármi is gátolja meg abban, hogy átadja magát a szerelmüknek, nincs
mitől tartania.
- Szia
– nyögte hitetlenkedve az ügyvédnő, kizökkentve a férfit gondolataiból - azt
hittem…
- Hogy
nem jövök? – vágott közbe komoly tekintettel Bryan, és amikor a nő bólintott,
folytatta – megértettem, amit mondtál, a múltat le kell zárni – értett egyet,
Elizabeth pedig igyekezett figyelmen kívül hagyni a csalódottság szúró érzését
szívében. Boldognak kellett volna lennie, amiért sikerült elérnie, hogy Bryan
ne közeledjen hozzá többé, de a fájdalmat nem tudta megszüntetni a tudatra,
hogy minden reményét elvesztette a boldogságra. – De ígéretet tettem, hogy
segítek ebben az ügyben, ezért itt vagyok. Nem kell aggódnod, többé nem hozlak
olyan helyzetbe, mint este – tette hozzá, miközben arra gondolt, milyen pokoli
nehéz lesz úgy tennie, mintha valóban elengedte volna a nőt. Esze ágában sem
volt annyiban hagyni a dolgokat, főleg azok után nem, amit Maggie mondott neki,
de azt is tudta, hogy ha mindezzel szembesítené az ügyvédnőt, és elmondaná
neki, hogy pontosan tudja, még mindig szereti, és mindent el akar követni
azért, hogy újra együtt legyenek, Elizabeth azonnal ajtót mutatna neki, a
lehetőségét is elvéve annak, hogy kiderítse, mi folyik a háttérben. Az egyetlen
módja annak, hogy mellette maradjon az volt, ha a nyomozásra koncentrál, és
elhiteti vele, hogy tudomásul vette a döntését. – Összeszedtem néhány dolgot
Gilmore-ékról – váltott hivatalos hangra, felmutatva egy barna mappát, és
figyelmét elkerülte, hogy Elizabeth pillantása elidőz széles mellkasán, melyre
ráfeszült a fehér póló a bőrkabát alatt, és nagyot sóhajt. – Gondoltam,
mehetnénk egy kocsival, és amíg odaérünk, elmondom, mit találtam. – javasolta,
Elizabeth azonban hezitálni látszott, és tanácstalanul harapta be alsó ajkát,
mire Bryan nagyot nyelt a látványra, de kitartóan igyekezett megőrizni
önuralmát.
- Nem
is tudom… - simított végig homlokán a nő. Már az is elég kihívás volt a
számára, hogy úgy legyen a férfi mellett, hogy nem bújhat hozzá, nem érintheti
meg, nem simíthat végig a frissen borotvált állon, de az már egyenesen kínzás
lett volna, hogy egy autóban is utazzon vele - nekem dolgom lenne még utána,
és…
- Nem
gond! Akkor a te kocsiddal megyünk, én pedig visszafele majd hívok egy járőr
autót – oldotta meg azonnal a problémát, és mivel más kifogást nem tudott
kitalálni, végül az ügyvédnő bólintott, és útnak indultak. Miután a férfi
bediktálta a címet, Elizabeth sebességbe kapcsolt, és besorolt a sűrű
forgalomba, Bryan tekintete pedig a kormányt szorító, kecses ujjakra tévedt.
Még most is érezte, ahogy ezek az ujjak beletúrnak hajába, és végig cirógatják
tarkóját, mialatt ajkai lágyan tapadnak az övére, és szenvedélyesen viszonozzák
csókját.
- Hallgatlak
– rántotta ki emlékei közül a nő hangja, mire zavartan köszörülte meg torkát,
és felnyitotta a mappát, miközben megállapította magában, hogy élete
legnehezebb feladata lesz ellenállni Elizabeth vonzerejének.
- Robert
és Laura Gilmore – fogott bele, mialatt a doktornő félig az útra, félig a
mondandójára koncentrált, de tekintetét egy percre sem vette le az útról. – A
férj 47 éves, üzletember, a bankszakmában dolgozik. Nincs priusza, sőt, még egy
tilosban parkolás, vagy gyorshajtás sincs. A felesége 43 éves, a háztartást
vezeti. Mielőtt összeházasodtak, egy gyógyszergyártó cégnél dolgozott, mint
elnöki asszisztens, azóta pedig a férje által létrehozott alapítványt vezeti.
- Miféle
alapítványt? – kérdezett vissza, miközben átsorolt egy jobbra kanyarodó sávba,
Bryan pedig lapozott egyet az aktában.
- Nahát!
– hökkent meg látványosan a férfi, majd vidáman húzta el száját – azt hiszem,
megvan a kapcsolat, ami Hunter-ékhez kötheti őket – jegyezte meg sejtelmesen,
és amikor Elizabeth értetlenül pillantott rá, folytatta – házasságterápia! Az
alapítvány programokat, több napos kurzusokat, táborokat, és csoportos
tréningeket szervez olyan párok számára, akiknek a kapcsolatuk a végét járja.
- Hm
– húzta el száját kétkedve Elizabeth – hasznos lehet, amikor egy harmadik fél
mondja meg, mit kellene másképp csinálnom. Valaki, akinek gőze sincs az
egészről. – jegyezte meg, majd magyarázatképpen hozzátette – mit érthet a
házassági tanácsadáshoz egy banktisztviselő, meg egy gyógyszerész asszisztens?
- A
cikkek szerint, amik megjelentek róluk, elég sokat – válaszolta Bryan, majd
azonnal folytatta – állítólag tökéletes házasságban élnek, sosem vitatkoznak,
és olyan harmónia van közöttük, amilyet még nem láttál! – foglalta össze néhány
mondatban a lényeget a férfi, mire Elizabeth szkeptikusan húzta fel
szemöldökét, úgy fordult felé, mialatt megállította az autót egy fekete,
öntöttvasból készült kerítés előtt. A kapu alig néhány másodperc után feltárult,
ők pedig ráhajthattak a térkővel lerakott feljáróra, mely mellett egy gondosan
rendezett park terült el fákkal, bokrokkal, mini szökőkúttal. A kocsi-behajtó
egy többszintes, fehérre meszelt házhoz vezetett, ott parkolta le a doktornő az
autóját.
- Akkor
lássuk! – kapcsolta ki biztonsági övét – alig várom, hogy ezt is kipipálhassam
a bakancs listámról – humorizált minden lelkesedés nélkül, mire Bryan elnevette
magát, és követte a nőt a bejárati ajtóhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése