28.
rész
Jeff Grandon kapitány szürke szeme
határozottságról árulkodott, miközben fekete bőrfoteljében kényelmesen
hátradőlve állta az ügyvédnő tekintetét. Szikár termete, sötét haja, melybe
csak itt-ott villant fel egy-egy ősz hajszál ellentmondott a ténynek, hogy már
régen elmúlt 50 éves. Erről csak ruházata árulkodott, a szürke öltönynadrág, a
fehér ing, melyhez szintén szürke nyakkendőt kötött, és amelyet a mellény tett
ódivatúvá a 21. században, mellyel kiegészítette szettjét. Összességében olyan
benyomást keltett, mintha a ’60-as, ’70-es évekből maradt volna itt, és ezt
csak megerősítette a kalap, és a ballonkabát, mely a fogason lógott a kicsi, de
annál praktikusabban berendezett irodában. A látszatra rendetlen, aktákkal
telepakolt íróasztal mögött ülő férfi egy szó nélkül hallgatta végig az
ügyvédnőt, közbe-közbe csak egy halk hümmögést, vagy egy kóbor mosolyt engedett
meg magának, melyet az óvatlanság csalt arcára, de ami nem kerülte el Elizabeth
figyelmét.
- Ha
jól értem – köszörülte meg torkát a kapitány, miután a nő mondandója végére ért
– Carpenter lecsukatta Cassidy-t, mert az belenyúlt az egyik ügyébe – foglalta
össze a lényeget, mire a nő bólintott.
- Így
van – erősítette meg szóban is – szeretném, ha parancsot adna, hogy engedjék
el, és hivatalosan is átadná neki az ügyet, hogy minden akadályoztatás nélkül
dolgozhasson rajta.
- Miért
tennék ilyet? – kérdezte érdeklődve a férfi, és hangjában nyoma sem volt a
sértettségnek, felháborodásnak, pusztán a kíváncsiság csillogott szürke
szemeiben.
- Mert
mindketten tudjuk, hogy Carpenter és Phoenix hanyag munkát végeznek –
válaszolta nyugodtan – ha nem így lenne, nem sétálhatnék ki minden alkalommal,
a védenceimmel, valahányszor ők ketten nyomoznak. Amellett, hogy ártatlanul
vádolják meg az ügyfeleimet, nem jelentenek túl nagy kihívást szakmai
szempontból sem – jelentette ki magabiztosan – egyiknek sem erőssége a szilárd
vád felépítése, és ez alól a mostani ügy sem kivétel.
- Maga
Abe Hunter ügyvédje! Engem pedig úgy tájékoztattak, hogy a nyomozó magának
segít! Vagyis éppen ellenünk dolgozik! – jegyezte meg kis éllel a hangjában,
mire Elizabeth félmosolyra húzta ajkát.
- Én
inkább úgy mondanám, hogy ki akarja deríteni, valóban bűnös-e Abe Hunter –
igazította helyre a kapitányt, akinek összeszűkült a szeme, ahogy hallgatta –
lássuk be, a vád, amivel behozták elég gyenge lábakon áll, hiszen, hogyan lehet
gyilkossággal vádolni valakit, amikor nincs holttest. Ezen felül, több tényező
is felmerült, aminek a beosztottjai nem néztek utána. Vagy azért, mert
elkerülte a figyelmüket, vagy azért, mert tojtak rá. Bármelyik is, ha a média
megszagolja, hogy egy befolyásos építési vállalkozót holmi megérzés alapján
tartóztattak le, így javítva a megoldott ügyek statisztikáját, az nyilván nem
vetne jó fényt a rendőrség amúgy is megtépázott hírére. Márpedig, ha innen
nézzük a dolgokat, Bryan Cassidy nyomozó szívességet tesz azzal, hogy saját
szakállára nyomozni kezdett. Ha ártatlan Mr. Hunter, még azelőtt megelőzi a
botrányt, hogy az kipattanhatna. Ha pedig bűnös, megfelelő bizonyítékokkal
szolgál majd a megalapozott vádhoz – ért mondandója végére, mire a kapitány
lassan ingatni kezdte a fejét.
- Bestiális
egy nőszemély maga – mosolyodott el elismeréssel a hangjában, majd hirtelen
elkomolyodott, és gyanakvón nézett végig az ügyvédnőn – de honnan tudjam, hogy
ha átadom az ügyet Cassidy-nek, akkor nem tussol el valamit, hogy magának
segítsen?
- Onnan,
hogy megbízik benne – válaszolta egyszerűen, de amikor látta, hogy nem sikerült
meggyőznie Grandon-t, nagyot sóhajtott, és őszinte, nyílt tekintettel nézett a
férfira – nézze! Tudom, milyen hírem van a szakmában. Hogy kemény vagyok,
rideg, elszánt és a tárgyalóteremben nem ismerek könyörületet. A legtöbb zsarut
kirázza a hideg, amikor egy gyanúsított az én nevemet mondja egy
kihallgatáskor, pontosan azért, mert az esetek többségében ki is hozom az
előzetesből őket. – jelentette ki szenvedéllyel a hangjában, amivel felkeltette
a kapitány figyelmét, miközben tovább beszélt – Jó ügyvéd vagyok! Az egyik
legjobb a szakmában! Annyira, hogy jelen pillanatban nincs senki az
államügyészi hivatalban, vagy a rendőrségen, aki szívesen találkozna velem a
tárgyalóteremben! A kollégák nemcsak tartanak tőlem, hanem egyenesen utálnak! – jelentette ki, de hangjában nyoma sem volt a
nagyképűségnek, sokkal inkább egyfajta tényközlés volt a részéről – Hogy ez
aggaszt-e? – kérdezte magabiztosan, felszegett állal, miközben kék szeme
elszántságot tükrözött. – Cseppet sem! Tudja, miért nem? – kérdezte, mire
Grandon megrázta a fejét, de pillantását egy percre sem vette le a nőről, aki
letaglózta magabiztosságával – Mert biztosra tudom, minden egyes alkalommal,
hogy akiért harcoltam, ártatlan volt! Fikarcnyit sem érdekel a világ gyűlölete
addig, amíg én reggelente a tükörbe tudok nézni! – vett mély levegőt, mire
Grandon egy pillanatig némán meredt rá, majd elmosolyodott, ahogy megértette,
mire is akar kilyukadni az ügyvédnő, és mint egy jóságos édesapa, olyan, akire
Elizabeth mindig is vágyott volna, felállt az asztal mögül, odasétált elé, és
vállára tette a kezét, ő pedig meglepetten nézett rá.
- Megértettem
– bólintott mosolyogva, mire lenyelte a gombócot torkából.
Alig egy órával
később Elizabeth Bryan társaságában üldögélt az irodájában, pont ugyanúgy, mint
előző nap, amikor a Hunter-híváslistát ellenőrizték. Ezúttal is kétfelé vették
a vallomásból származó aktahegyet, és némán koncentrálva rágták át magukat a
kérdésekből és válaszokból álló jelentéseken.
- Itt
az áll, hogy a házvezetőnő látta Diane-t egy férfival, aki meglátogatta néhány
nappal az eltűnése előtt – dugta Elizabeth a nyomozó orra alá az egyik
dokumentumot, mire az gyorsan átfutotta a sorokat.
- Igen,
a személyleírás is stimmel – ráncolta össze szemöldökét tűnődve – megegyezik
azzal, amit Robert Gilmore adott meg a grafikusnak – tette hozzá, miközben
újfent a telefonjára pillantott, és csalódottan állapította meg, hogy ezúttal
sem érkezett új üzenet.
- Carpenter-ék
le sem ellenőrizték a fickót – bosszankodott mérgesen Elizabeth, miközben
dühösen vágta tollát az asztalra – nem értem, hogyan lehet valaki ilyen hanyag!
Képesek lennének akár ártatlanul rávarrni valakire egy gyilkosságot! Amatőr
banda! Néha úgy érzem, nem is én vagyok jó ügyvéd, hanem ők túl balfékek!
- Balfékek
az tuti, de az is biztos, hogy az egyik legjobb ügyvéd vagy, akit csak ismerek.
Oké – sóhajtott fel Bryan, miközben székével a nő felé fordult, aki érdeklődve
nézett vissza rá – nem bírom tovább! Hogy sikerült elintézned, hogy ne
függesszenek fel, és még az ügyet is megkaptam? – tette fel a kérdést, részben
azért, mert azóta fúrta az oldalát, hogy az ügyvédnő megjelent a cellája
ajtajában, és közölte, hogy szabad, majd legnagyobb csodálkozására Carpenter
asztalához sétált, és kedves mosoly kíséretében kérte el az összes aktát, ami
az ügyhöz tartozik, amaz pedig fogát csikorgatva, szidalmak közepett nyújtott
át mindent, részben pedig azért, hogy kizökkentse a nőt a mérgéből.
- Ez
legyen az én titkom – mosolygott rejtélyesen Elizabeth, mire Bryan pillantása
elidőzött a csillogó kék szemeken, majd lejjebb vándorolt a csábító
cseresznyeajkakra.
- Azt
hiszem, még meg sem köszöntem – halkult el kissé a hangja, miközben két
oldalról megfogta a nő székének karfáját, és könnyed mozdulattal húzta magához
közelebb, Elizabeth pedig érezte, hogy kiszárad a szája, és nagyot nyelve
nedvesítette meg ajkát.
- Nem…
khm… nem szükséges – dadogta, miközben pulzusa egyre gyorsabban vert, ahogy
Bryan kissé közelebb hajolt hozzá – ez… ez a munkám – magyarázta zavartan,
Bryan pedig elnézőn mosolygott, látva zavartságát. Azok után, amit Maggie
mondott neki, és abból, ahogy Elizabeth reagált a közelségére, érintésére, már
semmi kétsége sem volt afelől, hogy az ügyvédnő nem saját akaratából tartja
távol magától.
- Köszönöm
– súgta halkan, és amikor Elizabeth szóra nyitotta ajkát, hogy válaszoljon,
ráhajolt és puhán megcsókolta. Nyelve finoman szántott végig annak alsó ajkán, mire
Elizabeth felsóhajtott, és lágyan viszonozta az apró érintést.
- Egy
biztos, így még sosem rendezték a jogdíjamat – mosolyodott el, amikor elváltak
ajkaik, miközben Bryan keze a nyakára vándorolt, és cirógatni kezdte,
homlokukat pedig összeérintették.
- Ha
minden alkalommal így fizethetek, amikor kihozol az előzetesből, végig verem az
egész kapitányságot – jegyezte meg Bryan mosolyogva, mire Elizabeth halkan felnevetett,
ő pedig ismét megcsókolta, de ezúttal hosszabban. Nyelvével lassú táncra
ingerelte a nőét, és belenyögött a csókba, amikor megérezte, hogy annak hófehér
fogai megkarcolják alsó ajkát, éppen úgy, ahogy korábban minden csókjuk
alkalmával tette, kecses ujjai pedig beletúrnak hajába.
- Ezt…
egyáltalán nem kellene – szakította meg a csókot az ügyvédnő, kissé eltávolodva
a nyomozótól, mire az megrázta fejét.
- Nem,
tényleg nem kellene… - nyögte levegő után kapkodva, és újabb csókra húzta
magához, ő pedig elnyomva józan eszének figyelmeztetését, hagyta, hogy szíve
győzzön, és lehunyt szemmel adta át magát a gyengéd, de annál szenvedélyesebb
csóknak. Miközben ajkuk egy percre sem vált el a másikétól, Bryan egy könnyed
mozdulattal karolta át szerelme derekát, és felemelve a székről, az ölébe
ültette. Ujjai hamar megtalálták a teknőc csatot, és egy másodperc alatt
szabadította ki a szőkés-barna hajzuhatagot, majd élvezettel fúrta közéjük
kezét, elmerülve selymességében. Annyira elmerültek az édes pillanatban, hogy
egyikük sem hallotta a kopogást, ahogy azt sem vették észre, hogy nyílik az
ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése