42.
rész
Joe kocsmája éppen olyan volt, amilyennek
Meghan elképzelte. A falra erősített lámpák tompa fénye félhomályba burkolta a
helyiséget. A sarokban álló zenegép különböző stílusú, de leginkább country
vagy rockzenét játszott, attól függően, hogy a 25 centes tulajdonosa, mire
vágyott az adott pillanatban. Az asztalok látszólag rendezetlen
össze-visszaságban helyezkedtek el, a biliárdasztal mögött pedig, a terem
végében, egy kisebb színpad állt, ahol hétvégéken élőzenével mutatkozhattak be
a feltörekvő, amatőr együttesek, abban a reményben, hogy talán akad a vendégek
között egy zenei producer és beindul a karrierjük. A fiatal, 30-as éveinek
elején járó csapos éppen egy poharat törölt szárazra, de keze megállt a
mozdulat közben, amikor Eric és a doktornő beléptek az ajtón. Arcán jól
látszott, nem ilyen típusú vendégkörhöz szokott, főleg nem fényes nappal,
amivel Meghan is egyet tudott érteni. A legnagyobb fantáziával sem tudta volna
itt elképzelni egy péntek vagy szombat estéjét. Amikor azonban közelebb értek
hozzá, hirtelen felderült az arca, és barna szemében a felismerés szikrája
villant.
- Taylor!
Te élsz? – kiáltott fel, miközben vidáman rázott kezet a nyomozóval, Meghan
pedig döbbenten figyelte az eseményeket. – Napok óta nem jártál erre! Már
kezdtem azt hinni, hogy kilyukasztottak valahol! – ráncolta össze szemöldökét
rosszallón, amiért a férfi így elhanyagolta a helyet, mire Eric kerülve a
doktornő pillantását, megrántotta vállát.
- Egy
ügy kellős közepén vagyok éppen – adott suta magyarázatot, de a csapos
legyintett, miközben a hófehér rongyot, mellyel eddig a poharakat törölgette,
széles vállára dobta.
- Ugyan
már! – nézett rá fürkésző szemekkel – a munka korábban sem akadályozott meg
benne, hogy esténként tiszteleted tedd nálunk néhány pohár italra!
- Ez
most egy kicsit bonyolultabb, Ben – köszörülte meg torkát a nyomozó, de a férfi
láthatólag nem vette észre a finom figyelmeztetést, mert keskeny ajka mindent
tudó mosolyra húzódott.
- Igen,
azt gondolom! – dobta át szája egyik sarkából a másikba a fogpiszkálót, melyet
kényelmesen csócsált, miközben tekintete elismerőn futott végig a doktornő
alakján, aki képtelen volt elhinni, hogy volt férje egy ilyen helyen ütötte el
az estéi nagy részét az elmúlt két évben. – Látom végre sikerült túllépned a
feleségeden, aki miatt minden este holtrészegre ittad magad! – nevetett fel,
miközben kezét nyújtotta Meghan felé – Ben Lawson – mutatkozott be mosolyogva,
Meghan pedig már sokadjára lepődött meg, mióta betették a lábukat a helyiségbe.
Bár még mindig fülében csengtek Bruce szavai, amikor elmondta, hogy Eric az
alkoholba menekült, miután elváltak, azt nem gondolta volna, hogy ennyire
komoly volt a helyzet.
- Minden
este? – nyögte döbbenten, a neve helyett, mire Ben bólintott.
- Ben!
– szólalt meg figyelmeztető hangon Eric, de a férfi ügyet sem vetett rá, teljes
figyelmét az előtte álló nőnek szentelte.
- Úgy
ám! Nap végén megjelent, aztán addig ivott, amíg lábra tudott állni, és minden
alkalommal meg kellett hallgatnom, milyen pokolian szenved az asszony nélkül –
fecsegett tovább, mire a nyomozó emeltebb hangon szólalt meg.
- Ben!!
– némította el a férfit, aki szabadkozva emelte fel mindkét kezét maga előtt,
Meghan pedig teljesen összezavarodott. Nem értette, hogy ha Eric ennyire
szerette, és ilyen rosszul viselte a válásukat, miért hagyta el mégis? Túl sok
ideje azonban nem maradt ezen töprengeni, mert Ben hangja visszarántotta őt a
jelenbe.
- Bocs,
haver! Nem akarom tönkre tenni a leendő kapcsolatodat azzal, hogy elpofázom,
mennyire odáig voltál a feleségedért – kért elnézést bűnbánó képpel, majd
Meghan felé fordul – biztosíthatom, hogy az a nő már a múlté! Ezt mutatja az
is, hogy most Önnel van! – kacsintott rá cinkosan a nyomozóra, mire az, égnek
emelte szemét. A legkevésbé sem szerette volna, hogy Meghan megtudja, milyen
borzalmasan élte meg a válásukat, de már nem tudott, mit tenni ellene. Már
akkor sejthette volna, hogy nem szabadna Meghan-t magával hoznia, amikor
megtudta a kocsma nevét, de semmi nem jutott eszébe, hogyan tarthatná távol a
doktornőt. – De még mindig nem tudom a nevét – támaszkodott meg a pulton,
amitől megfeszült széles mellkasán a hófehér ing, és szemét mélyen az
orvosnőébe fúrta, Eric pedig hitetlenkedve nézte.
- Neked
nem is kell! – szólalt meg volt felesége helyett, miközben jobb kezének két
ujját megtámasztotta a csapos mellkasán, és minden finomkodás nélkül tolta
hátrébb Meghan közeléből.
- Nyugi!
– nevetett fel jókedvűen – nem csapom le a kezedről ezt a gyönyörűséget, éppen
most, amikor úgy tűnik, végre talpra tudtál állni – húzta le válláról a fehér
rongyot, és ismét felemelt a pult alóli csepegtető tálcáról egy poharat, hogy
folytassa korábban megkezdett munkáját. – Szóval, mi járatban nálunk fényes
nappal?
- Samuel
Ortiz. Ismered? – tért a lényegre megkönnyebbülten Eric, hogy végre nem a
magánélete a téma – állítólag elég gyakran lóg nálatok.
- Ismerem
– bólintott Ben – szinte minden nap itt van. De mi dolgod vele? – kérdezte
kíváncsian, mire Eric könnyedén legyintett.
- Fontos
lenne, hogy beszéljek vele, semmi komoly – válaszolta, mivel nem akart
belemélyedni a részletekbe a csapossal – tudsz segíteni?
- Ott
van a billiárdasztalnál – bökött fejével az említett irányba Ben, mire a
nyomozó követte tekintetével a mozdulatot. Az asztal körül három férfi állt,
egy magas, legalább 190 centi, 100 kilós, farmermellényt és fekete baseball
sapkát viselő, szakállas, aki éppen lehajolt, hogy a dákóval célba vegye a
fehér golyót, és minél pontosabb találatot elérve eltegye a legtöbb színes
golyót. Mellette egy vékony, alacsony, szintén baseball sapkát, egy
meglehetősen koszos farmernadrágot viselő férfi állt, és alsó ajkát rágcsálva
figyelte a másik minden mozdulatát, láthatólag azért imádkozva, hogy eltévessze
a lövést. – Ő az, amelyiknél sör van! – mutatott ujjával a harmadik vendégre az
asztalnál, aki magas, szikár termetű férfi volt, 30-as éveinek végén járt, jól
ápolt körszakállt viselt, és kényelmesen támaszkodott meg a pultnál, kezében
pedig egy üveg sört szorongatott. Kopaszodó feje tetején megcsúszott a plafonra
erősített lámpa tompa fénye, miközben harsányan felnevetett, amikor a
termetesebb ismerőse elhibázta a lövést, és egyetlen golyót sem sikerült az
asztal oldalán elhelyezett lyukakba kényszerítenie, mire hangosan káromkodni
kezdett, vékonyabb társuk pedig elégedetten köpött tenyerébe, mialatt arrébb
tessékelte játékpartnerét, hogy megmutathassa tudását.
- Maradj
itt! – utasította Meghan-t ellentmondást nem tűrő hangon, aki nagyot nyelve
bólintott, miközben szemét egy pillanatra sem vette le Ortiz-ról, és arra
próbált rájönni, hogy honnan ismerheti. Eric határozottan közelítette meg a
billiárdasztalnál álldogáló társaságot, és már csak néhány méter választotta el
tőlük, amikor azok észrevették. – Samuel Ortiz! – szólította meg a sörrel
támaszkodót, aki gyanakodva összehúzott szemmel mérte végig – szeretnék
feltenni néhány kérdést – villantotta meg jelvényét, mire az lassan
kiegyenesedett, majd a pillanat tört része alatt vágta felé a sörös üveget,
Eric pedig csak a jó reflexeinek köszönhette, hogy el tudott hajolni előle,
miközben Ortiz, kihasználva a zűrzavart, fellökött néhány asztalt, és megpróbált
elfutni a nyomozó mellett, ő azonban jobb kézzel kinyúlt utána, elkapta fekete
kabátjának gallérját, és hatalmas erővel vágta a bárpultnak. – Hova, hova? –
sziszegte a fülébe, majd, amikor az továbbra is ficánkolt, könyökével tarkón
ütötte, és a lelkiismeretfurdalásnak még szikráját sem érezte, amikor
nyögdécselni kezdett a keze alatt. Miután rákattintotta a bilincset,
kiegyenesítette a férfit, és a bejárat felé indult vele. – Most pedig
beszélgetni fogunk, ahogy terveztem – lapogatta meg hátát már-már barátságosan,
miközben Ortiz érthetetlenül motyogott az orra alatt. Amikor elhaladtak Meghan
előtt, a férfi felnézett, és összehúzott szemmel mérte végig a nőt, de nem
szólt egy szót sem, csak hagyta, hogy Eric kivezesse a kocsma elé. Amint
kiértek, a nyomozó finomkodás nélkül taszította háttal a falnak. – Bár a
háttérzenét kilőttük, azért kezdhet dalolni! – fonta keresztbe karjait maga
előtt, de amikor a férfi továbbra is némán nézett vele farkasszemet, benyúlt
kabátjának belső zsebébe, és két fényképet húzott elő, melyeket még abból a
dobozból tett el, amiket Brigitte adott át neki. Az egyik Donald Baker-t, a
másik Meghan-t ábrázolta. – Segítek! Először ezekről akarok hallani!
- Nincs,
mit mondanom! – szólalt meg felszegett állal, büszkén Ortiz, mialatt újfent a
doktornőre nézett, de Eric bal kézzel megragadta az állát, és kényszerítette,
hogy őrá nézzen.
- Én
vagyok itt az egyetlen látnivaló, világos?! – csattant a hangja keményen, majd
a választ meg sem várva, folytatta – a maga helyében gyorsan összeszedném a
gondolataimat, mert a két, fotón szereplő személy közül az egyiket
meggyilkolták! Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy maga a legígéretesebb
gyanúsított.
- Pontosan
tudom, hogy Baker-t megölték! – vetette oda Samuel – olvastam a lapokban, ahogy
azt is tudom, hogy Dr. Altman-t gyanúsítja a rendőrség a gyilkossággal.
- Nem
kell mindent elhinni, amit olvas, Ortiz – rázta meg fejét lassan Eric – én
vagyok a rendőrség, és én például magát gyanúsítom – tette hozzá laza
könnyedséggel, mire a férfi megrántotta a vállát.
- Nem
én tettem! – közölte magabiztosan, majd folytatta – de kár lenne tagadnom, hogy
boldog vagyok a gondolattól, hogy valaki végre megölte azt a mocskos
szemétládát! – szívta meg fogát megvetőn. – Az egyetlen, amit sajnálok, hogy
csak vele végeztek! – nézett ismét a doktornőre a korábbi tiltás ellenére –
magának is meg kellett volna halnia! – tört fel belőle, és csak úgy fröcsögött
belőle az indulat, mire Meghan értetlenül rázta meg fejét. – Fogalma sincs
róla, ki vagyok, ugye? – tette fel a kérdést, és szemében annyi megvetés és
undor vibrált, amit a doktornő még soha nem látott, mire nagyot nyelve rázta
meg fejét.
- Sajnálom…
én nem… - próbált magyarázkodni, de Samuel gúnyos nevetése belé fojtotta a
szót.
- Persze,
hogy nem! Kire emlékeznek maguk, mi?! – lépett volna fenyegetőn az orvosnő
felé, de Eric résen volt, és egy határozott mozdulattal lökte ismét a falnak –
egy orvos a betegben soha nem az embert látja! Csak egy darab hús, egy újabb
eset a futószalagon, aki, ha szerencséje van, felkelti annyira az
érdeklődésüket, hogy foglalkozzanak vele! – ontotta tovább a szemrehányásait,
miközben Meghan vadul kutatott a fejében, hogy rájöjjön, mikor találkozhatott a
férfival, mint páciens.
- Nézze,
elismerem, hogy nem emlékszem magára – vett mély levegőt a doktornő, miközben
igyekezett nyugodt maradni – de biztosíthatom róla, hogy…
- Gyűlölöm
magát, érti?! – kiáltott rá Samuel indulatosan, Eric pedig legszívesebben képen
törölte volna, amiért ilyen hangot engedett meg magának volt feleségével
szemben, de abban bízott, hogy annyira belelovallja magát dühébe, hogy
akaratlanul elszólja magát, és olyan információt közöl, amivel egyértelműen
rábizonyítható lesz majd a gyilkosság, ezzel pedig tisztázhatják Meghan-t a
vádak alól. – Halottnak kellene lennie! Halottnak, ahogy az öcsém is halott! –
jelent meg könny az apró, közel ülő szürke szemekben. – Maga ölte meg, és ezt
sosem bocsátom meg! Soha! – sziszegte undorodva végig mérve a nőt, Eric pedig
döbbenten nézett a falfehérré váló doktornőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése