30.
rész
Adriano
lélegzetvisszafojtva várta, hogy Alison mit válaszol a vallomására, miközben
úgy érezte magát, mint egy tizenéves suhanc, aki életében először vallja be egy
lánynak, hogy tetszik neki, és el akarja hívni az iskolabálba. Egyfelől biztos
volt benne, hogy a doktornő is többet érez iránta, ezt egyértelművé tette,
ahogy csókjaira reagált, ahogy megremegett a karjaiban, a reszkető sóhaj, mely
tüdejéből szakadt fel egyetlen érintésére. Másfelől azonban, tisztában volt
vele, hogy Alison sokkal jobbat érdemel, ahogy azzal is, hogy kettőjük világa
sosem találkozhat, mégis reménykedett benne, hogy valami csoda folytán, le
tudják küzdeni a szakadékot, mely közöttük tátongott, és megélheti azt a
szerelmet, ami lelkét égette, és amit még sosem érzett korábban senki iránt.
- Nem
mondasz semmit? – törte meg a csendet nehéz szívvel Adriano, miután Alison
percekig nem szólalt meg, mire a doktornő nagyot sóhajtva távolodott el tőle
kissé, és zavartan tűrte füle mögé egyik kóbor tincsét.
- Nem
tudom, mit mondjak… - vallotta be halkan a nő, mialatt kerülte a férfi
pillantását, úgy folytatta – eddig jól szórakoztam… de amit most mondtál, már
egyáltalán nem vicces, a legkevésbé szórakoztató – tette hozzá enyhe
megbántottsággal a hangjában, mivel úgy érezte, Adriano a bolondját járatja
vele, és képtelen volt elhinni, hogy valóban vonzódna hozzá.
- Én
nem viccelek, Alison – ejtette ki lágy hangon a nevét Adriano, mialatt finoman
álla alá nyúlt, és szelíden kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, az orvosnő
pedig meglepetten látta, milyen őszintén csillog a tekintete. – Az első
találkozásunk óta nem tudlak kiverni a fejemből – tette hozzá halvány mosoly
kíséretében, mire Alison hitetlenkedve rázta meg fejét.
- Miért
mondod ezt nekem? – kérdezte értetlenül összeráncolva szemöldökét, mire Adriano
tanácstalanul rántotta meg vállait.
- Mert
ez az igazság – adott egyszerű, őszinte választ, de Alison örömtelenül
felnevetett. Arcán jól látszott, egy szavát sem hiszi el a férfinak, akinek
figyelmét nem kerülte el a reakció, így kissé sértve húzta össze szemöldökét – amióta
megcsókoltalak a lakásod előtt, csak erre tudok gondolni! Miért olyan nehéz
elhinned, hogy… - akadt el egy pillanatra, mert majdnem kicsúszott a száján,
hogy beleszeretett, de még időben el tudta harapni a mondat végét. Ha Alison
azt is képtelen elhinni neki, hogy vonzódik hozzá, azt miért fogadná el, hogy
szerelmes lett belé. – hogy… - kereste a megfelelő szót helyette, de Alison
félreértette a hezitálását.
- Adriano,
ez kezd egyre kínosabb lenni mindkettőnk számára – vágott közbe a nő mély
levegőt véve, majd megköszörülte torkát, úgy folytatta – ami a lakásom előtt
történt… -simított végig homlokán feszengve, mert most is libabőrös lett, ha
rágondolt, milyen szenvedéllyel csókolta a férfi, ő pedig ugyanolyan tüzesen
viszonozta. – Jól esett, hogy akkor segítettél, és nem hagytad, hogy Peter
megszégyenítsen, de… a továbbiakban erre nincs szükség. A sajnálatod sértő rám
nézve, és köszönöm, nem kérek belőle – jelentette ki látszólag határozottan,
miközben belül minden sejtje remegett. Biztos volt benne, hogy Adriano
megsajnálta akkor este, és azóta is csak a szánalom vezérli, neki viszont nem
volt szüksége rá, hogy sajnálják.
- Értem
– bólintott Adriano nyugodtan, miközben arcára kiült a megkönnyebbülés a
tudatra, hogy mindössze csak azért próbálja távol tartani magától a doktornő,
mert nem tudja elhinni, hogy őszinte érzések vezetik, Alison pedig nagyon
nyelt, ahogy tudatosodott benne, hogy nem tévedett, a férfi határozottan
megnyugodott a gondolatra, hogy nem kell úgy tennie, mintha vonzódna hozzá. –
Szerinted, ez… - fonta az orvosnő csuklójára ujjait, és határozott mozdulattal
vonta széles mellkasára, így az jól érezhette, milyen vadul ver a szíve – azért
van, mert sajnállak? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és amikor meglátta, hogy
Alison meglepetten emeli rá kék szemét, halványan mosolyogva folytatta – az
első perctől így ver, valahányszor a közeledben vagyok – tette hozzá halkan,
miközben ujjai finoman cirógatták a nő kezének selymes bőrét. – Tudom, mit
gondolsz rólam – sóhajtott mélyet, szomorúsággal a hangjában – megértem, ha
elutasítasz azért, aki vagyok – nyelt nagyot, ahogy szívében szúrást érzett a
kimondott szavakra, annak ellenére is, hogy valóban nem róhatta volna fel a
nőnek, ha így dönt – de ne azért lökj el magadtól, mert nem hiszel nekem! –
kérte komolyan, mélyen a szemébe nézve, mire Alison döbbenten nézett vissza rá,
majd lassan ingatni kezdte fejét, és elhúzta kezét.
- Peter
és én… - sóhajtott mélyet, miközben belefogott, hogy elmagyarázza Adriano-nak,
miért is olyan nehéz elhinnie, hogy komolyan érdeklődik iránta. Bár tudta, hogy
nehéz vallomás lesz, nem akarta, hogy azt higgye, csak azért nem hisz neki,
mert Alvarez-nek dolgozik. Neki még soha nem hazudott a férfi, mindig megvédte,
amikor szüksége volt rá, azt is neki köszönhette, hogy Joey viselkedése
megváltozott vele szemben, és úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy tudja,
nem az ő hibája, amiért kétkedve fogadja a vallomását. – A kórházban
találkoztunk, nagyjából két éve – mesélte nyugodt hangon, miközben tekintete a
távolba révedt, arcán pedig látszott, hogy szinte újra éli az eseményeket.
Adriano levegőt sem mert venni, úgy figyelt minden egyes szóra, mialatt az
orvosnő folytatta – eltört a karja, engem hívtak le a sebészetről, hogy nézzem
meg. Miközben megvizsgáltam, sokat viccelődött, beszélgetni próbált… végül randevúra
hívott, én pedig elfogadtam – rántotta meg vállát látszólag könnyedén, de arcán
látszott, mennyire szégyelli magát naivsága miatt. – Azelőtt nemsokat
randiztam, minden időmet lefoglalta a tanulás, később pedig a munka – vallotta
be zavartan, majd keserűen felnevetett – persze, volt egy-két kapcsolatom, de a
legtöbbjük hamar feladta, amikor rájött, hogy egy orvos munkája kiszámíthatatlan.
Úgy tűnt, Peter-t egyáltalán nem érdekli az ezzel járó nehézség – köszörülte
meg torkát, miközben nagyot sóhajtott. – Nekem pedig imponált, hogy udvarias,
kedves… nem sürgetett semmit, így aztán hamarosan egy párt alkottunk. Nagyjából
eddig tartott a felhőtlen időszak – húzta el száját komoran, Adriano pedig
érezte, hogy most fog következni az, ami miatt Alison olyan kevésre becsüli
önmagát. – Rengeteget veszekedett, gyakorlatilag mindenért – simított végig
tarkóján – amit aztán úgy állított be, hogy az én hibám. Mindig én voltam az,
aki valamit rosszul csinált. Sokat dolgoztam, keveset törődtem vele és a
kapcsolatunkkal, elfelejtettem ezt, nem vettem észre azt… - sorolta a férfi
szemrehányásait, majd keserűen felnevetett – a végén már arról is megpróbált
meggyőzni, hogy az is az én hibám, hogy megcsalt. Szerinte, nem voltam elég
szép ahhoz, hogy megjelenjen velem egy társasági eseményen, mert nem
foglalkoztam eleget a külsőmmel – idézte fel Peter bántó szavait, miközben
észre sem vette, hogy Adriano arcára undor ül ki, ahogy hallgatta, milyen
szemét módon viselkedett a nővel amaz. Fojtott indulattal gondolt arra, milyen
szerencse, hogy ennek töredékét sem tudta, amikor találkozott vele a lakás
előtt, mert akkor bizonyosan péppé verte volna. – és véleménye szerint, háziasszonynak
sem voltam elég jó, mert a sok munka miatt nem jutott időm a főzésre,
bevásárlásra. Ami a kapcsolatunkat illeti… - akadt el egy pillanatra, mert
elérkezett a legfájdalmasabb emlékhez, ami a legmélyebb nyomot hagyta lelkében.
– Igen… - köszörülte meg ismét a torkát zavartan, amiből Adriano azonnal tudta,
mire gondol. – Szegény kénytelen volt megcsalni… - húzta el száját utálkozva,
ahogy szó szerint idézte Peter szavait, amikor a szemére vetette, hogy
magányos, és a sok munka miatt muszáj volt keresnie valakit, aki ki tudja
elégíteni az igényeit, majd nagy levegőt vett, és megrázva fejét, mintha így akarna
megszabadulni a fájó gondolatoktól, Adriano-ra nézett. – Mert én soha nem
voltam elég jó… - ismételte meg halkan, és hangjából jól érezhető volt, hogy
ezek Peter szavai, és nem az övé, de eléggé beleégtek a lelkébe ahhoz, hogy el
is higgye magáról. – Hidd el, hogy neked sem lennék elég jó, Adriano – nyelt
nagyot, könnyes szemmel a férfira nézve, mire az határozottan rázta meg fejét.
- Alison,
te gyönyörű vagy, okos és vicces! – sorolta, mélyen a nő szemébe nézve,
miközben hangjából jól kivehető volt, milyen fontosnak érzi, hogy az orvosnő
elhiggye, szívéből beszél és minden egyes szót komolyan gondol. – Nem azért
mondom ezt, mert sajnállak, hanem azért, mert így gondolom! – tette hozzá,
mialatt tekintetét egy percre sem szakította el Alison-tól, aki érezte, hogy
egyre gyorsabban ver a szíve, ő pedig folytatta – Peter egy barom! – jelentette
ki fojtott indulattal a hangjában, miközben tenyere a doktornő nyakára
vándorolt, ujjbegyei pedig finoman cirógatni kezdték tarkóját. – De, hogy
őszinte legyek, még sosem voltam olyan hálás azért, hogy valaki barom, mint
ebben a pillanatban – mosolyodott el halványan, majd sietve hozzátette – ha
ugyanis látta volna, amit én, most nem tehetném meg, amit szeretnék – halkult
el a hangja, majd a következő pillanatban magához húzta a doktornőt, és puhán
megcsókolta. Nyelve selymes gyengédséggel kereste meg a nőét, miközben érezte,
hogy Alison tenyere végig simít meztelen mellkasán, majd visszavándorol
nyakára, és ujjai beletúrnak sűrű tincsei közé a tarkóján. Lassan, finoman csókolták
egymást, nyelvük érzéki könnyedséggel ismerkedett a másik ízével, mialatt
Adriano keze végig futott a doktornő karcsú testének vonalán. Amikor Adriano
egy pillanatra elvált a nő ajkától, és nyakát szórta tele puha csókokkal,
Alison, szaggatottan kapkodva a levegőt, szólalt meg.
- Gondolod,
hogy… ez jó ötlet? – kérdezte remegő hangon, mivel az érzés, ahogy Adriano
ingerlőn végig húzta nyelvét nyaka vonalán, szinte elviselhetetlen bizsergést
váltott ki belőle, mire a férfi megrázta fejét.
- Mi
lenne, ha most… nem gondolkodnánk? – suttogta az orvosnő fülébe, miközben
finoman fogai közé vette fülcimpáját, forró lehelete pedig szinte égette annak bőrét,
mire Alison hezitálás nélkül bólintott. A vágy, hogy újra ajkán érezze a
férfiét, túlságosan erős volt ahhoz, hogy józanul tudja mérlegelni a
következményeket, Adriano pedig belemosolygott a nő nyakába, amikor megérezte a
néma engedélyt, és azt, hogy annak kis tenyere, mintegy biztatásként fut végig
felkarján.
- Rendben
– egyezett bele ugyanolyan halk hangon, majd hagyta, hogy Adriano ajka újra
rátaláljon az övére, és ismét forró csókot váltsanak. Nyelvük ezúttal sokkal
szenvedélyesebb, türelmetlenebb táncba kezdett, mialatt érezte, hogy a férfi
egészen közel húzza magához. Ujjai beletúrtak a sűrű tincsek közé, majd lejjebb
vándorolt, és végig simította hátát, így érezhette a keze alatt táncot lejtő
izmok játékát, mialatt Adriano fojtottan nyögött bele a csókba, amikor
megérezte, hogy Alison fogai közé veszi alsó ajkát, és finoman megharapja. Még
soha életében nem élt át hasonlót egyetlen csók alkalmával sem. Szíve őrült
iramban vert, majd’ szétvetette bordáit, vére a fülében lüktetett, minden
porcikája remegett, gyomrában mintha ezer pillangó verdesett volna a
szárnyaival, ő pedig úgy érezte, soha nem akarja elengedni a nőt, akit végre a
karjaiban tarthatott.
- Dr.
Benett még bent van? – hallották meg nagyon messziről Diego Alvarez mélyen
zengő, határozottan csengő baritonját, mely csak lassan hatolt át tudatuk ködös
fátylán, mégis elég kijózanító volt ahhoz, hogy azonnal eltávolodjanak
egymástól. Alison talpra ugrott, és kerülve Adriano pillantását, aki
szerelmesen futtatta végig tekintetét a doktornőn, zavartan kezdett orvosi
táskájával foglalatoskodni, miközben néhány másodperccel később nyílt az ajtó,
és Alvarez állt meg a küszöbön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése