32.
rész
Adriano
sietős léptekkel igyekezett az alagsorban lévő helyiség felé, ahol Joey
szerint, Alvarez várt rá. Fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle a férfi, de
szíve mélyén reménykedett benne, hogy talán Alison-ért fogja küldeni. Az elmúlt
két hétben mindössze egyetlen alkalommal látta a doktornőt, amikor ígéretéhez
híven, egy héttel az elválásuk után megjelent, hogy kiszedje a varratokat a
sebéből. A vizsgálat és a varratszedés alatt láthatóan igyekezett minél
távolságtartóbb, minél hivatalosabb lenni, egyszer sem hagyta, hogy a
beszélgetésük átlépje az orvos-beteg határt, amit Adriano minden csalódottsága
ellenére, megértett, és tartotta magát ehhez. Bár tudta, hogy helyesen
cselekednek, szívének nem tudott parancsolni, nem tudta elérni, hogy ne
dobbanjon nagyot, amikor meglátja, vagy ne vágyakozzon utána, ne gondoljon rá a
nap huszonnégy órájában, és ne hiányolja. Szíve hevesebben vert már a
gondolatra is, hogy újra láthatja, és igyekezve rendezni pulzusát, nyitotta ki
a hatalmas fém ajtót, majd lépett be a tágas, betonnal borított, üres
helyiségbe, melyet csak a plafonra erősített neonlámpák tompa fénye világított
meg. Az ablaktalan raktárban azonban földbe gyökerezett a lába a látványtól,
ami fogadta. Alvarez zsebre tett kézzel, kihúzott testtartással állt a terem
közepén, néhány embere körülötte ácsorgott, láthatóan unatkoztak, és alig
várták, hogy végre a dolgukra indulhassanak, Alison bátyja pedig a maffiavezér
előtt térdelt, hátra kötözött kézzel, lehajtott fejjel, és abból, ahogy
fájdalmasan nyöszörgött, egy ideje már ebben a pózban lehetett. Arca előtt a
padlón, kis cseppekben vér volt látható, Alvarez egyik embere pedig, aki a
legközelebb állt hozzájuk, éppen egy zsebkendőbe törölte enyhén duzzad jobb
kezét, mely egyértelmű jele volt annak, hogy ő ütlegelte a férfit eddig a
pillanatig.
- Mi
folyik itt? – találta meg hangját Adriano, mire Alvarez unottan ránézett, majd
ismét Paul-ra függesztette szigorú, hideg szürke szemét.
- Nem
elég egyértelmű? – kérdezett vissza válasz helyett, majd azonnal folytatta – ez
a kis szarházi meglopott! Megint! – közölte fojtott indulattal a hangjában,
miközben közelebb sétált, és egy hófehér, ruhazsebkendőt vett elő
hajszálcsíkos, fekete zakójának mellényzsebéből, azzal nyúlt a férfi álla alá,
így meggátolva, hogy véres legyen a keze annak ajkától – tényleg azt hitted,
hogy ezúttal is megúszod, te kis patkány? – sziszegte a férfinak, aki könnyes
szemmel, szipogva rázta meg fejét.
- Vissza…
visszaadom a pénzt – suttogta halkan, könyörgő hangon Paul, mire Alvarez
harsányan felnevetett, mely nevetés egyszerre volt fülsértő a visszhangzó
helyiségben, és hátborzongató.
- Azt
hiszed, érdekel a pénz?! – kérdezte szinte kiabálva, egészen közel hajolva a
férfihoz – itt sokkal többről van szó, mint arról az ötvenezerről, amivel
megrövidítettél! Meghagytam az életed, belementem, hogy a húgod ledolgozza a
tartozást helyetted, erre mi a hála?! – tette fel a kérdést, és hangja szinte
vibrált a méregtől. – Újra elárulsz! – csattant erőteljesen a hangja, mely még
percekig visszhangzott a teremben. – De ezúttal az sem érdekel, ha maga a Pápa
a rokonod, és ő jár közben az érdekedben, világos?! Elfogyott a türelmem! –
jelentette ki hidegen, majd kissé távolabb lépett a férfitól, és Adriano-ra
szegezte pillantását, aki megrökönyödve figyelte az eseményeket. Egyszerűen
képtelen volt elhinni, hogy Paul ismét megtette, nem tanult a hibájából, újra
lopott egy olyan alaktól, mint Diego Alvarez, akinél már az is meglepő volt,
hogy első alkalommal életben hagyta. – Intézd el! – utasította a férfit, így
kirántva gondolatai közül, mire Adriano megköszörülte torkát, agyában pedig
vadul kergették egymást a gondolatok. A lehetőség, hogy ő ölje meg Alison
bátyját elképzelhetetlennek tűnt, és nemcsak azért, mert szerette a nőt, és
képtelen lett volna végezni az egyetlen emberrel, aki maradt neki a
családjából.
- Talán…
adni kellene neki még egy utolsó esélyt – vetette fel, bár ő maga is érezte,
hogy ennek nem sok a valószínűsége – biztos vagyok benne, hogy megbánta,
felmérte, hogy az életével játszik, és… - próbált hatni a vezérre, de az
türelmetlenül csettintett nyelvével.
- Mi
vagy te?! A védőügyvédje?! – kérdezte indulatosan, mire a teremben lévő többi
férfi halkan nevetni kezdett – tedd, amit mondtam! – mutatott egyértelműen
Paul-ra, miközben várakozón nézett Adriano-ra, és gyanakodva húzta össze
szemét, amikor az még mindig nem engedelmeskedett.
- Főnök!
– vett mély levegőt Adriano, hogy nyugodt tudjon maradni – gondolkodjunk
józanul! Ha most megöli, nemcsak Paul kerül ki a képből, hanem az orvosnő is! –
érvelt okosan, megpróbálva rávezetni a vezért, hogy a férfi halálával csak egy
újabb problémát generál magának, hiszen orvost is kell keresnie, ami korántsem
volt olyan egyszerű, mint azt annak idején Alison-nak állította. – A bátyja az
egyetlen, aki miatt hajlandó magának dolgozni! Ha ő nincs, simán bedobja a
törölközőt! Ismerje be, hogy túl jó orvos ahhoz, hogy indulatból elveszítsük –
ért mondandója végére, remélve, hogy hatni tudott a főnökére, aki rezzenéstelen
arccal nézett vissza rá, majd lassan közelebb sétált, és még mielőtt ő bármit
felfoghatott volna abból, mi fog következni, egyetlen mozdulattal rántotta ki az
Adriano oldalára erősített pisztolyt annak fegyvertáskájából, és anélkül lőtte
tarkón Paul-t, hogy oda fordította volna a fejét. A lövés hangos döreje még
percekig visszhangzott a helyiségben, Paul úgy zuhant a padlóra, mint egy
rongybábú, körülötte pedig másodpercek alatt nőtt hatalmas tócsává a vér. A
teremben megfagyott a levegő, Adriano döbbenten próbálta megemészteni a
látottakat, miközben Alvarez halálos nyugalommal nyújtotta át neki fegyverét,
mialatt tekintetét még mindig az övébe fúrta.
- Ha
még egyszer megpróbálod megmondani nekem, mit tegyek, a következő golyó a te
koponyádba fúródik majd, megértetted? – kérdezte vészjóslóan halkan, Adriano
pedig ökölbe szorult kézzel nézett vissza rá, és vette el fegyverét. Állkapcsán
rángatóztak az izmok a visszafojtott dühtől, és minden erejét össze kellett
szednie, hogy megőrizze önuralmát, miközben Alvarez folytatta – soha többé ne
merészeld felülbírálni a döntésemet! – figyelmeztette hideg, kemény hangon,
majd kissé távolabb lépett tőle – takarítsátok el innen! Látni sem bírom! –
intézte szavait a teremben lévő férfiakhoz, akik azon nyomban ugrottak, és két
oldalról felemelve Paul-t, elhagyták a helyiséget, ő pedig ismét Adriano felé
fordult. – Te pedig, elmész a doktornőhöz, és idehozod elém! – parancsolta
ellentmondást nem tűrő hangon, és szeme fenyegetőn szűkült össze, amikor látta,
hogy Adriano hezitál, végül elégedetten bólintott, amikor amaz mégis az ajtó
felé indult, hogy teljesítse a parancsot.
Alison
unottan kapcsolgatta a készüléket, melyben egyetlen csatornán sem talált olyan
műsort, ami lekötötte volna figyelmét, vagy elterelte volna gondolatait
Adriano-ról. Tisztában volt vele, hogy őrültség, amit érez, nem keveredhet bele
abba a világba, aminek a férfi a részese, ahogy azt is tudta, hogy Adriano sem
szállhat ki csak úgy, mégsem tudta megakadályozni, hogy szeresse. Menthetetlenül
beleszeretett, és minden percben utána sóvárgott. Feladva a küzdelmet a média
emészthetetlenül ostoba műsoraival szemben, felállt, és a konyhába indult, hogy
készítsen magának valamit vacsorára, amikor azonban átvágott a nappalin, halk
kopogásra lett figyelmes. Szemöldökét ráncolva harapta be alsó ajkát, azon
töprengve, ki lehet az, miközben csak remélni merte, hogy nem Peter jelenik meg
nála ismét. Nagyot sóhajtva tárta szélesre az ajtót, és pulzusa azonnal az
egekbe szökött, amikor meglátta, hogy korábbi gondolatainak tárgya áll előtte.
Adriano ezúttal is elképesztően vonzó volt hófehér ingében, mely széles
mellkasára feszült, és a fekete farmerban, mely kiemelte keskeny, erős
csípőjét. Sötét hajából homlokába hullott egy tincs, eszébe juttatva a nőnek,
hányszor tűrte el láztól forró homlokából, amíg ápolta. Ahogy tekintete lejjebb
siklott, és találkozott a barna szemekkel, abban szokatlan szomorúságot vélt
felfedezni, mely rossz érzéssel töltötte el.
- Valaki
megsérült? – kérdezte gyanakodva, mert abban szinte teljesen biztos volt, hogy
nem kettőjük miatt van itt a férfi, de Adriano megrázta a fejét, amivel
sikerült összezavarnia a doktornőt.
- Bemehetek?
– kérdezte halkan a férfi, mire Alison meglepetten húzta fel szépen ívelt
szemöldökét, de szélesebbre tárva az ajtót hagyta, hogy amaz belépjen a kis
lakásba. Miután bezárult mögöttük az ajtó, Adriano nagyot sóhajtva túrt bele
sűrű hajába, és futtatta végig pillantását az orvosnőn. Az egyszerű póló és
farmer ellenére, amit viselt, és ami nyilván a legkényelmesebb viseletnek
számított otthon egy kis pihenésre, gyönyörűnek találta. Szőkés-barna haja
lágyan omlott vállára, kék szeme pedig fürkészőn tapadt rá.
- Adriano,
mi a baj? – törte meg a rájuk telepedő csendet a doktornő, és hangján jól
érezhető volt, hogy ő is érzi a feszültséget, mely körbevette a férfit.
- Alvarez
küldött, látni akar – nyelt nagyot Adriano, mire Alison megkönnyebbülten,
ugyanakkor bosszúsan sóhajtott.
- Már
attól sem vagyok boldog, hogy el kell látnom az embereit – tört fel belőle
türelmetlenül, majd, ahogy pillantása találkozott a férfiéval, bűntudatosan
harapta be alsó ajkát – ne haragudj, nem úgy értettem… - kért azonnal elnézést,
és amikor Adriano bólintott, jelezve, hogy nem vette magára a dolgot, folytatta
– de arról leszokhatna végre, hogy valahányszor gondol egyet, magához hívat,
mindenféle indok nélkül! – tette hozzá mérgesen, ennek ellenére a háló felé
indult, hogy engedelmeskedjen – adj tíz percet, amíg átöltözöm! – morogta orra
alatt, de mielőtt távozhatott volna, Adriano hangja megállította.
- Alison!
– szólt utána, mire az orvosnő érdeklődve fordult hátra, ő pedig nagyot sóhajtott.
Tudta, hogy a legnehezebb része a beszélgetésnek most következik, de nem
hagyhatta, hogy Alvarez közölje a maga rideg, kíméletlen stílusában a nővel,
hogy elvette tőle az utolsó embert is a családjából, így erőt vett magán, és
közelebb sétált hozzá. – Mielőtt elindulunk… mondanom kell valamit… - nyelt
nagyot, mert fogalma sem volt, hogyan mondja el az igazságot, amiért a főnök
beszélni akar vele, Alison pedig várakozón nézett vissza rá, miközben érezte,
hogy egyre idegesebb lesz attól, ahogy Adriano néz rá. – Paul meghalt… - nyögte
ki végre néhány másodperc után nehezen a férfi, Alison pedig döbbenten kezdte
rázni a fejét. – Alvarez… - tette hozzá, és ez elég volt ahhoz, hogy a doktornő
rájöjjön, nem balesetben halt meg a testvére.
- Nem…
az… lehetetlen! – utasította el hitetlenkedve az információt, amit hallott, és
arcán látszott, képtelen felfogni, de amikor Adriano együtt érzőn simított
végig karján, könnyek gyűltek a szemébe, és már tudta, nem egy rossz tréfáról
van szó. – Én betartottam a megállapodást! Ugrottam, valahányszor füttyentett,
elláttam az embereit… - sorolta az orvosnő értetlenül, keresve az okát, hogy
mégis, mi történhetett, miközben tanácstalanul túrt bele hajába. – Megígérte,
hogy életben hagyja őt! Akkor miért? Mit rontottam el?! – kérdezte elcsukló
hangon, mire Adriano felsóhajtott.
- Nem
a te hibád – rázta meg fejét, keresve a nő pillantását, miközben tovább beszélt
– te nem rontottál el semmit, Alison! Paul hibája, és Alvarez-é, nem a tiéd –
próbálta nyugtatni. – Sajnálom… annyira sajnálom – vett mély levegőt Adriano,
miközben Alison remegő ajkakkal nyelt nagyokat, hogy így fojtsa el feltörni
készülő sírását.
- Mi…
mi történt? – dadogta reszkető hangon, mire a férfi nagyot sóhajtott. Remélte,
hogy nem kell beszámolnia a történtekről, de megértette a nőt, hogy tudni
akarta.
- Megint
lopott, de ezúttal Alvarez nem volt könyörületes – vázolta röviden a helyzetet,
egyetlen apró részlettel sem terhelve a doktornőt, aki már nem is próbálkozott,
hogy megállítsa könnyeit, melyek patakokban folytak végig arcán, ő pedig
gondolkodás nélkül húzta magához, és ölelte át szorosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése