35.
rész
Alison
lehunyt szemmel élvezte a késő délutáni, lemenő nap utolsó sugarait, ahogy
arcát simogatták, miközben Alvarez villájának parkjában, egy padon üldögélt. A
new york-i utca forgalmának zaja csak távolról hatolt el füléig és cseppet sem zavarta
gondolatait, melyek az elmúlt három hét eseményei körül forogtak. Alig
beköltözött a szobájába, telefonált a kórházba, és határozatlan időre, fizetés
nélküli szabadságot kért. Felettese először nem akart belemenni, de amikor
elmondta, hogy testvére meghalt, nem akadékoskodott tovább. Miután
együttérzését fejezte ki, biztosította róla, hogy addig marad távol, ameddig
csak akar, a munkája miatt pedig nem kell aggódnia, amiért Alison roppant hálás
volt a férfinak. Az, hogy felmondjon, eszébe sem jutott, mert bármilyen
őrültségnek hatott is, még nem veszítette el a reményt, hogy egy nap szabad
lesz, és visszatérhet régi életéhez, ahogy Adriano ígérte. Ezt követően megírta
a listát Joey-nak, aki alig egy óra leforgása alatt megérkezett az összes
holmival, amit kért. Alvarez magánorvosának lenni nem jelentett túl nagy
megterhelést, vagy kihívást. Néhány kisebb sérülést leszámítva, még nem akadt
komolyabb tennivalója, a maffiavezér pedig szerencsére csak nagyon ritkán
hívatta magához. Ilyenkor mindig arról faggatta, hogy érzi magát, szüksége
van-e valamire, ő pedig csak nehezen tudta kordában tartani gyűlöletét.
Láthatólag a főnök mindent el akart követni azért, hogy ne kényszerűségből,
hanem önszántából maradjon itt, erre azonban semmiképpen sem volt hajlandó. Az
egyetlen pozitív hozadéka a helyzetnek az volt, hogy végre sikerült kipihennie
a hosszú, kórházi maratoni ügyeleteket, bár szíve szerint inkább lett volna
ebben a pillanatban is a kopár falakkal körülvett, sivár hangulatú sebészeti
folyosón, vagy a büfében egy hideg, íztelen kávéval a kezében szabadon, mint
ebben az impozáns parkban fogolyként. Míg a maffiavezérrel csak ritkán, addig
Adriano-val minden nap találkozott, és el kellett ismernie magának, hogy ez
nagyban megkönnyítette, hogy elviselje a helyzetét. A férfi betartotta az
ígéretét, támogatta, vigasztalta, és valahányszor volt egy kis szabadideje, azt
mindig vele töltötte. Ott volt mellette végig, nem hagyta magára, mindent
megtett azért, hogy tartsa benne a lelket és minden alkalommal elmondta, hogy
ki kell tartania, nem adhatja fel. Rengeteget beszélgettek, kártyáztak,
sakkoztak vagy egyszerűen csak sétáltak a parkban, miközben egyre jobban
megismerte őt. Adriano kedves volt, nyílt, őszinte és bár nem sokat árult el
magáról, az a kevés, amit igen, csak még jobban megerősítette Alison-t abban,
hogy teljesen más, mint Alvarez többi embere. Mesélt az árvaházban töltött
évekről, a szülei haláláról, arról, milyen bajokba keveredett az utcán, és
végül mi okozta a vesztét. Ha rossz kedve volt, vagy eluralkodott rajta a
kétségbeesés nem habozott valahogy felvidítani, ő pedig azt vette észre, hogy
néhány perc után hangosan nevetett. Ezek a pillanatok, egy-egy véletlen
érintés, összekapcsolódó tekintet, amikor kiolvashatta a szeméből, mennyire
vágyik rá, elfeledtették Alison-nal, kicsoda is valójában, de amikor meglátta,
hogy Alvarez társaságában elhagyja a villát, vagy éppen komor, szigorú
tekintettel haladt el mellette a folyosón, mert a vezér hívatta, az mindig
kíméletlenül emlékeztette rá, hogy nem szabad átengednie magát annak a
szerelemnek, amit érez. Bár tudta, hogy tiltott gyümölcs a számára, szívének
nem tudott parancsolni, mely mindig vadul kezdett dobogni, valahányszor a férfi
a közelében volt, agya pedig könyörtelenül idézte fel minden csókjuk emlékét,
és gyötörte azzal, vajon Adriano mit érezhet iránta. Mindezt természetesen
éjszaka, hogy véletlenül se tudjon nyugodtan aludni.
- Helló,
idegen! Merre jársz? – törte meg gondolatainak menetét egy lágyan zengő, mély
bariton, mire kinyitotta szemét és napellenzőt formálva kezével homlokához,
hunyorogva nézett fel Adriano-ra, aki mosolyogva nézett le rá, és aki ezúttal
is észbontóan festett. Sűrű tincseit összeborzolta a szél, fekete inge
ráfeszült széles, kidolgozott mellkasára, mely fölött kivételesen nem viselte a
szokásos bőrkabátot, így napbarnított, izmos karja is jól látszott, ahogy
farmerének zsebébe rejtette kezeit. Barna szemét sötét lencséjű napszemüveg
rejtette el előle, mely mögül büntetlenül és a lebukás veszélye nélkül
simogathatta végig az orvosnő karcsú alakját.
- Messze
innen – válaszolta halkan a doktornő, kesernyésen mosolyogva – otthon… a
kórházban… teljesen mindegy, hol járok ilyenkor, csak ne itt legyek – sóhajtott
fel, mire Adriano némán nézett rá néhány másodpercig, majd megköszörülte
torkát, és belefogott abba, amiért jött.
- Volna
kedved… - akadt el egy másodpercre, miközben idegesen állt egyik lábáról a
másikra, és ez az idegesség csak nőtt, amikor Alison érdeklődve ráncolta össze
szemöldökét – volna kedved… randevúzni? – bökte ki végül a kérdést, mely napok
óta foglalkoztatta, de sosem volt elég bátorsága hozzá, hogy feltegye.
Számtalanszor elhatározta, hogy megkérdezi, végül ostoba módon, neki, aki
bármikor felvette a harcot a nehézfiúkkal, mindig inába szállt a bátorsága.
Ezúttal erőt vett magán, és most vadul dobogó szívvel várta a választ. Alison
meglepetten emelte rá kék szemét. Azóta, hogy az első itt töltött napján
megcsókolta, nem közeledett hozzá, így váratlanul érte a kérdés, de azonnal
gyorsabban kezdett verni a szíve a gondolatra, hogy egy romantikus estét
töltsön a férfival, így lassan, félszegen mosolyogva bólintott.
- Igen
– válaszolta nagyot nyelve, mire Adriano először megkönnyebbülten
elmosolyodott, de egy másodperc múlva zavartan túrt bele hajába.
- Úgy
értem… velem – tisztázta a helyzetet feszengve, attól tartva, hogy esetleg
azért kapott igent válaszul, mert Alison félreértette.
- Oh!
– húzta el látszólag csalódottan a száját az orvosnő, majd azonnal felnevetett
– Igen, Adriano! – erősítette meg korábbi válaszát, józan esze intelme
ellenére, mire amaz kihúzta magát, és rávillantott egy magabiztos mosolyt, ő
pedig elnézőn ingatta fejét. Határozottan tetszett neki a férfinak ez a
sebezhető oldala, az, hogy nem szégyellte előtte a gyengeségét sem, és hagyta,
hogy meglássa, mennyire ideges, és mennyire fél attól, hogy elutasítja.
- Rendben,
akkor várj meg itt! – emelte fel ujját Adriano, de amikor el akart menni,
Alison hangja megállította.
- Várj
egy percet! Mégis hova megyünk? – kérdezte, amikor a férfi visszafordult hozzá,
mire amaz rejtélyesen húzta fel szemöldökét.
- Meglepetés
– húzódott mosolyra keskeny, érzéki ajka, majd egy másodpercre
elbizonytalanodott – tetszeni fog… remélem… - tette hozzá nem túl nagy
meggyőződéssel, mire Alison kezdte egyre idegesebbnek érezni magát.
- El
szabad hagynom a villát? – jött a következő kérdés, és hangjából jól érezhető
volt, nem azért aggódik, hogy a vezér őt megbünteti, sokkal inkább azt nem
akarta, hogy Adriano-nak legyen baja belőle, de a férfi megrázta fejét.
- Nem
lesz semmi gond! Bízz bennem! – felelte határozott, nyugodt hangon Adriano,
amivel sikerült Alison-t is megnyugtatnia, aki most tétova tanácstalansággal
nézett végig magán.
- Nem
öltözhetnék át előtte? – nézett végig magán szégyenkezve, mert túl egyszerűnek
találta öltözékét, és szinte hallotta, ahogy Peter rosszallón megjegyzi, hogy
már megint nem sikerült rendesen felöltöznie, mire Adriano levette
napszemüvegét, és lassan futtatta végig rajta pillantását. Alison laza szabású
inge kiemelte telt kebleit, feszes farmerje ráirányította a figyelmet karcsú
derekára, szőkés-barna hajába aranyszínt festett a nap, ő pedig alig bírt
uralkodni magán, hogy ne üljön mellé, és ne simítson végig selymes bőrén nyaka
vonalán. Átható tekintetétől szinte égett a nő bőre, szíve pedig felgyorsult,
amikor közelebb lépett hozzá, és leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen.
- Nincs
rá szükség – ingatta meg fejét mosolyogva – gyönyörű vagy – halkult el hangja,
miközben kinyújtotta kezét, és eltűrt egy kóbor tincset annak füle mögé, amivel
addig a szél játszott komisz játékot. – Várj meg itt, mindjárt jövök – simított
végig arcán, majd a választ meg sem várva, eltűnt. Tisztában volt vele, hogy
tartania kellene magát korábbi elhatározásához, és ahogy az elmúlt hetekben,
távol kellene maradnia Alison-tól, de képtelen volt rá. Vele akart lenni,
hallani akarta hangját, nevetését, látni a mosolyát, elmerülni a szépségében,
egyszerűen csak vele lenni, élvezni a közelségét, úgy tenni, mintha hétköznapi
emberek lennének, akik gondtalanul tölthetnek egy kis időt a másik társaságában.
Miközben eltűnt a házban Alison izgatott türelmetlenséggel dobolt lábával a
precízen lerakott térköveken, és nem tudta eldönteni, hogy azért ideges, mert
fogalma sincs, mit tervez a férfi, és mire számítson, vagy azért, mert
Adriano-val tölthet egy romantikus estét. A nap időközben lebukott a látóhatár
mögé és a szürkület észrevétlenül vette át a hatalmat az égbolton, ő pedig
idegesen nyelt nagyot, amikor meglátta, hogy Adriano közeledik felé.
Szemöldökét értetlenül ráncolta össze, amikor felfedezte kezében az üveg bort
és két poharat, vállán pedig egy kockás takarót, melyet az időközben magára
öltött kabátja fölé helyezett.
- Ez
meg mit jelentsen? – kérdezte zavartan, és arcán jól látszott, próbálja
kideríteni, mire készülhet a másik, de az csak sejtelmesen elmosolyodott.
- Gyere
velem! – fogta meg a doktornő kezét és talpra állította, majd elindult vele a
villa mögött elterülő, hatalmas terület felé, ahol számtalan fa nyújtott
terebélyes lombjával jótékony árnyékot a nyári melegben a new york-i nap perzselő
sugarai ellen, és amerre Alison még sosem járt, mert túlságosan kiesett a
látótérből. Miközben egyre inkább eltávolodtak a villától, Adriano egy percre
sem engedte el a kezét, Alison-t pedig jóleső bizsergés járta át kezének
melegétől.
- Hová
megyünk? – kíváncsiskodott tovább, mire Adriano sandán rápillantott.
- Rómába
– adta meg a könnyed választ, olyan hangon, mintha csak a szomszédban lévő
gyorsétteremről beszélt volna, Alison pedig döbbenten torpant meg, majd kérdőn
vonta fel szemöldökét.
- Ó,
értem már! – bólogatott serényen – amit én hétköznapi takarónak néztem a
válladon, valójában egy varázs szőnyeg? – kérdezte mókás grimasz kíséretében,
mire a férfi halkan felnevetett.
- Majdnem
– kacsintott a nőre, majd tovább vezette. Alison jobbnak látta, ha nem kérdezősködik
többet, egyszerűen csak hagyja magát sodródni az árral, annál is inkább, mert
láthatóan Adriano nem volt hajlandó egyértelmű válaszokat adni. Néhány percet
még némán sétáltak, majd, amikor már nem is látták a villát, két hatalmas
nyírfa alatt hirtelen megálltak. – Megérkeztünk – jelentette ki a férfi,
miközben elengedte a kezét, a bort és a poharakat az egyik fa tövébe állította,
ügyelve rá, hogy el ne dőljön, majd levette válláról a takarót, és egyetlen
mozdulattal leterítette a földre. – Hölgyem! Foglaljon helyet – kínálta hellyel
kinyújtott karral, mire Alison nevetve ingatta meg fejét, de azonnal
engedelmeskedett, és lerúgva sportcipőjét, felhúzott térdekkel ült le a
takaróra, Adriano pedig követte a példáját. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek,
benyúlt bőrkabátja belső zsebébe, és egy öngyújtó mellett, két gyertyát vett
elő.
- Szóval…
ez Róma? – törte meg a meghitt csendet Alison, miközben lágy mosoly kíséretében
figyelte, ahogy Adriano meggyújtja a gyertyákat, és ügyesen elhelyezi azt a
földön, így adva egy kis fényt a sötétben, mely észrevétlenül vette körül őket.
- Nem
egészen – rázta meg fejét Adriano, mialatt a bor után nyúlt, és elkezdte
kibontani – de hamarosan indulunk, feltéve, ha készen állsz rá – nézett kérdőn
a nőre, mire az elgondolkodva nézett vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése