31.
rész
Tekintetét
szúrósan szegezte rájuk, hol az egyiküket, hol a másikukat nézte fürkészőn,
összehúzott szemmel, mintha sejtené, hogy valamit titkolnak előle. Alison vadul
dobogó szívvel állta a pillantását, Adriano-n azonban egyáltalán nem látszott,
hogy kicsit is kényelmetlenül érezné magát a vizslatón rátapadó szürke
szemektől.
- Nos,
Dr. Benett – szólította meg a doktornőt, aki kihúzta magát, és érdeklődve fonta
keresztbe karjait mellkasa előtt, úgy várta a mondat folytatását, mely nem is késlekedett
sokáig – hogy van az emberem? – bökött fejével az ágyban üldögélő férfi felé –
meddig kell még nélkülöznöm a csapatból? – kérdezte, mely jól rávilágított
arra, hogy talán nem is Adriano miatt aggódik igazán, pusztán arra kíváncsi, ő
meddig kénytelen nélküle boldogulni, és ez újfent megmutatta, milyen önző ember
is valójában.
- A
seb szépen gyógyul, legfeljebb egy hét múlva el is távolíthatom a varratokat –
tájékoztatta komoly, hivatalos hangon, de meglehetősen kelletlenül a
maffiavezért Alison, mire annak elégedett vigyor terült szét arcán, ő azonban
folytatta – de még legalább két hét, mire ismét… - akadt el egy pillanatra,
mert fogalma sem volt róla, hogyan folytassa. Azt mégsem mondhatta, hogy
munkába állhat, mint a betegei többsége, hiszen nem gondolta, hogy amit a férfi
csinál, munkának nevezhető-e egyáltalán, ahogy azt sem mondhatta, hogy mire
ismét ölhet, rabolhat. Ezek a gondolatok megint emlékeztették arra, amit néhány
perccel korábban ostoba módon elfelejtett, hogy kicsoda valójában Adriano, és
miért kell távol tartania magától. Nem is értette, hogyan zárhatta ki ezt a
tényt, és hogyan csókolhatta úgy vissza, mintha nem egy bűnöző, hanem csak egy
hétköznapi férfi tartaná a karjaiban. Nem, Adriano semmiképpen sem volt
hétköznapi férfi, és nemcsak azért, mert Alvarez embere volt. Most viszont
mindennél jobban vágyott rá, hogy bárcsak az lenne. – Mire ismét… azt
csinálhatja, amit eddig – nyögte nehezen, nagyot nyelve, és észre sem vette,
hogy Adriano egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Elég volt a doktornő
arcán végbemenő változást figyelnie ahhoz, hogy tudja, a néhány perccel korábbi
csók nem fog megismétlődni többé. Amint kimondta az utolsó mondatot, látszott
rajta, hogy a valóság szembesítette a tényekkel, azzal, hogy ő csak egy bűnöző.
Azzal, amit nyilván elfojtott magában, amikor visszacsókolta, de ami most
könyörtelenül vágott az arcába, ő pedig nem volt elég ügyes, hogy elrejtse a
keserűséget, azt, amit gondol erről, és amely megjelent a szép vonásokon.
- Nem
állítom, hogy boldoggá tett ezzel a hírrel – húzta el száját bosszúsan Alvarez,
kirántva ezzel mindkettőjüket gondolataik közül, mire Alison hanyagul megvonta
vállait.
- Nem
is volt célom – válaszolta szemtelenül, majd folytatta – amennyiben nem
elégedett a munkámmal, nyugodtan kérjen másik szakvéleményt – vetette fel
lehetőség gyanánt. – Biztos vagyok benne, hogy az általános sebészek polkát
járnak az ajtó előtt türelmetlenségükben, hogy egy pillantást vethessenek az
emberére! Mindezt persze, illegálisan, kockáztatva, hogy kizárják őket a
kamarából – húzta fel szemöldökét gúnyosan, így utalva rá, hogy akár tetszik a
férfinak, akár nem, nincs más lehetősége, mint betartani, amit mond, mire az
mérgesen szorította össze keskeny ajkát. – Oh, most jut eszembe – ráncolta
össze szemöldökét sajnálkozva – én vagyok az egyetlen, akit meg tudott zsarolni
– húzta el száját, majd széttárta karjait – nos, ez esetben, kénytelen lesz azt
elhinni, amit én mondok – tette hozzá halálos nyugalommal, farkasszemet nézve a
férfival, akinek állán táncot lejtettek az izmok a visszafojtott méregtől. Bár
tisztában volt vele, hogy túlfeszíti a húrt, és csak abban bízhatott, amit
Adriano mondott neki hetekkel korábban, hogy Alvarez sosem bántaná, mert
szüksége van a munkájára, mégsem tudott megálljt parancsolni a szájának. Eddig
sem volt hajlandó megalázkodni a férfi előtt, és kimutatni félelmét, de amióta
hagyta volna, hogy Adriano a kezei között haljon meg, és érzéketlenül
elutasította, hogy kórházba vigyék, jobban gyűlölte, mint bárkit az életében,
így pedig még nehezebb volt tiszteletet mutatnia.
- Ne gondolja, hogy pótolhatatlan, Dr. Benett –
lépett közelebb az orvosnőhöz összehúzott szemmel Alvarez, miközben halk,
fenyegető hangon beszélt tovább, mely sokkal ijesztőbb volt, mintha kiabált
volna, Adriano pedig észrevétlenül pillantott az éjjeli szekrénye felé, ahol
fegyverét tartotta, készen arra, hogy bármikor közbelépjen. Egy percig sem
gondolt a következményekre, vagy arra, milyen hatást válthat ki, amit tenni
fog, ha szükséges. Csak arra tudott gondolni, hogy meg fogja védeni az orvosnőt
Alvarez-től, kerül, amibe kerül. – Az a 200 000 dollár, amit a bátyja
lopott tőlem, nekem pusztán aprópénz. Csak azért van még életben, mert
véletlenül szükségem volt egy orvosra, ő pedig készségesen ajánlotta fel magát
az életéért cserébe – folytatta szenvtelen, érzelemmentes hangon, akaratlanul
megerősítve azt, amit Adriano mesélt a nőnek a pizzériában. – De ne higgye,
hogy nem tudnék maga helyett keríteni egy másik orvost, amennyiben úgy érzem,
hogy kezd idegesíteni – húzta fel sokatmondón a szemöldökét, mire Alison
büszkén szegte fel állát, ő pedig távolabb lépett tőle, és az ajtó felé indult,
de mielőtt kilépett volna, még visszafordult. – Maradjon szórakoztató, ahogy
eddig. Ne próbálja bebizonyítani, hogy okosabb nálam, vagy nem fél tőlem, mert
azt nem tűröm el – adott jó tanácsot, majd a választ meg sem várva, távozott.
Alison lassan engedte ki tüdejéből a levegőt, miközben Adriano is mélyet
sóhajtott. A csend úgy telepedett rájuk, mint egy vastag takaró, és kezdett
egyre fojtogatóbbá válni, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, ami Alvarez és
Alison között játszódott le, sokkal inkább a korábban elcsattant szenvedélyes
csókhoz. Mindketten érezték, hogy nem lehet folytatása, le kell zárniuk azt,
ami még el sem kezdődött igazán, de úgy tűnt, egyikük sem akarta nyíltan
kimondani. Végül Alison volt az, aki úgy döntött, megtöri a csendet.
- Ideje
indulnom – jelentette ki látszólag nyugodt hangon, miközben táskájához lépett,
összezárta, majd kabátját is a kezébe vette – maradj ágyban, pihenj, amennyit
csak tudsz, és ha felkelsz, keveset sétálj, óvatosan mozogj! Nem látom
szükségét, hogy továbbra is minden nap eljöjjek – köszörülte meg torkát
zavartan, mert bár tudta, hogy meglehetősen átlátszó, hogy éppen a csók után
ritkítja meg a látogatások számát, azzal is tisztában volt, hogy minél kevesebb
időt tölt a férfi társaságában, annál kevesebb az esély rá, hogy elveszíti
önuralmát, és megint hagyja, hogy megcsókolja. – Ha bármi gond van, telefonon
elértek, a kötést pedig már te is tudod cserélni, szóval… azt hiszem, elég, ha
legközelebb csak a varratszedésnél találkozunk – húzta ki magát, és igyekezett
hivatalos hangon beszélni, de amikor pillantása találkozott a csalódottan
rászegeződő barna szemekkel, azonnal elbizonytalanodott.
- Nem
beszélünk arról, ami történt? – kérdezte halkan, mélyen a nő szemébe nézve,
miközben érezte, hogy a félelem vasmarokként szorítja össze a szívét. Elég volt
Alison arcára néznie ahhoz, hogy tudja, milyen választ fog kapni, és a tudat,
hogy neki el kell engednie, fájón mart bele lelkébe. – Arról, amit mondtam?
Arról, amit éreztünk? – záporoztak a kérdések, mivel Alison némán nézett vissza
rá, de amikor már azt hitte volna, hogy nem kap választ, a doktornő hirtelen
megszólalt.
- Mindketten
tudjuk, hogy jobb, ha elfelejtjük – nyögte nehéz szívvel, mert még most is
beleremegett, ha csak rá gondolt, mit élt át a férfi karjaiban – ami történt…
amit mondtál, és legfőképpen azt, amit éreztünk – tette hozzá halkan, elismerve
ezzel, hogy nem Adriano volt az egyetlen, akit mindannyiszor felkavart a
csókjuk, mire a férfi szomorúan elmosolyodott. Nem tudta, hogy kínzásnak, vagy
a sors kegyetlen tréfájának tudja be, hogy életében először érez így egy nő
iránt, mégsem adhatja át magát neki. Miközben kissé kényelmesebben elhelyezkedett
az ágyon, jobb kezével előre nyúlt, és megfogva a nő kezét, közelebb húzta
magához.
- Mi
van akkor, ha nem akarom elfelejteni… ha nem tudom elfelejteni? – kérdezte
nagyot nyelve, annak ellenére, hogy eszével tudta, Alison-nak van igaza, nem
lenne szabad ragaszkodnia ehhez az érzéshez, mely csak fájdalmat okoz
mindkettőjüknek, mégsem volt képes beletörődni a veszteségbe, annál is inkább,
mert szíve mélyén tudta, sosem fog így érezni többé.
- Adriano
– sóhajtott mélyet Alison, miközben kihúzta kezét a férfiéból, és távolabb
lépett tőle, így elzárva a lehetőségét annak, hogy még egyszer hozzáérjen, amit
amaz fájó szívvel vett tudomásul – én nem azért vagyok itt, mert itt akarok
lenni – tárta szét kezeit, körbe mutatva a szobában, bár mindketten tudták, hogy
nem a helyiségre, sokkal inkább Alvarez villájára gondol. – Ez a te világod…
amibe én nem fogok, és nem is tudok beletartozni soha! – jelentette ki halkan,
de elég határozottan ahhoz, hogy Adriano tudja, megmásíthatatlan a döntése. –
Ledolgozom Paul tartozását Alvarez-nek, mert ez az ára annak, hogy életben
hagyja, de aztán… - akadt el egy másodpercre, végül erőt vett magán, és
folytatta – aztán el akarom felejteni ezt az egészet! Azt, hogy valaha itt
jártam, azt, amit valaha tettem – fűzte hozzá, mire Adriano kérdőn nézett
vissza rá.
- Mindent?
– kérdezte gombóccal a torkában, mire Alison várt néhány másodpercet.
Mindketten tudták, hogy a csókjaikra gondol a férfi, ahogy azt is, hogy Alison
válaszától függ, hogyan folytatódik tovább a történetük, így amikor a doktornő
bólintott, Adriano egy pillanatra lehunyta szemét.
- Mindent
– ismételte meg halkan, és ez az egyetlen szó jobban fájt a férfinak, mintha
gyomorszájon vágták volna. – Nem keveredhetek bele… nem tehetek úgy, mintha nem
tudnám, mi folyik itt – mutatott körbe tanácstalanul – és nem tehetek úgy,
mintha nem zavarna. Én nem lépek a te világodba, te nem lépsz az enyémbe –
nyelt nagyot, hogy legyűrje a torkában keletkezett gombócot, mire Adriano
életében először érzett tehetetlen dühöt döntése miatt, mely miatt most nem
lehet az övé a nő, akit szeret.
- Nem
tehetem – túrt bele sűrű hajába reményvesztetten Adriano, mire Alison megértőn
bólintott.
- Tudom
– szólalt meg, majd folytatta – ahogy én sem tehetem – tette hozzá, aztán
magára öltötte a kabátját, és kezébe vette a táskát, így jelezve, hogy indulni
készül. – Mennem kell. Egy hét múlva jövök – váltott hivatalosabb hangnemre,
miközben érezte, hogy szívére mázsás súly nehezedik, és legszívesebben
felordított volna tehetetlen mérgében, amiért a sors végre az útjába küld egy
olyan férfit, akinek egyetlen érintésétől felpezsdül a vére, aki okos, humoros,
figyelmes, de aki a város legnagyobb gengszterének a jobb keze. Adriano némán
figyelte, ahogy Alison elhagyja a szobát, majd, amikor egyedül maradt, dühösen
vágott ököllel a párnába. Tudta, hogy igaza van, tudta, hogy nem működött
volna, azt is tudta, hogy Alison sokkal jobbat, sokkal többet érdemel, mint
amit ő valaha adni tudna neki, mégis pokoli nehéz volt elfogadni, hogy el kell
engednie, és tehetetlenül kell néznie, ahogy kisétál az életéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése