27.
rész
Adriano
elmormolt egy szitkot orra alatt, amikor megpróbált felülni az ágyban, és
hasába éles tőrként szúrt a fájdalom. Fogát összeszorítva hajtotta fel a
takarót, hogy a lehúzott redőnyök miatti gyér fényben megnézze, mi okoz neki
ekkora szenvedést, és pupillái kikerekedtek, amikor meglátta a vastag, hófehér
kötést. Utolsó emléke az volt, hogy Alvarez kíséretében belépnek egy raktárba,
ahol a férfi néhány üzletfele várt rájuk, majd hirtelen elszabadult a pokol,
aztán két, gyönyörű kék szem sejlett fel előtte, ahogy aggodalomtól csillogón
néz rá, most pedig saját szobájában fekszik egy méretes ragtapasszal és pokoli
fájdalommal. Torka száraz volt, akár a sivatag, végtagjai teljesen
elgémberedtek a sok fekvéstől, sebe fájt a kötés alatt, gyomra pedig éhesen
kordult egyet, jelezve, hogy napok óta nem evett egy falatot sem. Miközben
kissé feljebb tornázta magát a párnán, tekintete kutatón pásztázott körbe a
szobában, és ajka elnyílt meglepetésében, amikor meglátta a közvetlenül az ágya
mellett lévő fotelben békésen alvó Alison-t. A gallér nélküli kék ingblúz
tökéletesen követte alakját, a V-kivágás ráirányította a figyelmet selymes
bőrére, és telt keblére. Feje oldalra hanyatlott, karjait keresztbe fonta
mellkasán, szőkés-barna fürtjei szabadon lógtak vállára, félig eltakarva előle
kisimult arcát. Összességében sokkal inkább hasonlított egy megfáradt angyalra,
ahogy a redőny résein át beszűrődő nap glóriát vont feje köré, aranyszálakat
szőve hajába, mint egy orvosra. Adriano-nak fogalma sem volt, mióta lehet itt,
de abban biztos volt, hogy a kötést hasán, és az életét is neki köszönheti.
Tekintete szinte itta magába a nő látványát, mialatt hangtalanul, fogát
összeszorítva próbált testhelyzetet változtatni, így elérni az éjjeli
szekrényen álló poharat, bár arról sejtése sem volt, hogyan fog vizet tölteni
bele, de muszáj volt megpróbálnia, mert az éhségnél, csak a szomjúság gyötörte
jobban. Amint azonban kinyújtotta kezét, hogy felvegye a poharat, az éles fájdalom
ismét belenyilallt hasába, amit ezúttal fojtott kiáltás is követett, Alison
pedig azonnal felébredt. Szemei kipattantak és tökéletes éberség lett rajta
úrrá, amikor pedig meglátta Adriano-t, ahogy bocsánatkérőn mosolyog rá, kisfiús
megbánással sötét szemében, nem tudta, hogy felkiáltson örömében, amiért
magához tért, és láthatólag sokkal jobban van, vagy letorkolja, amiért fittyet
hányva a sebére, úgy ficánkol, mint egy óvodás.
- Sajnálom
– szólalt meg kissé rekedtes, fátyolos hangon a férfi, Alison azonban úgy
érezte, soha életében nem hallott ennél szebbet. Az elmúlt napokban egyáltalán
nem volt biztos benne, hogy valaha hallani fogja még a hangját, bár ezt sosem
merte volna még önmagának sem bevallani, nemhogy hangosan kimondani. – Nem
akartam felébreszteni, csak borzasztóan szomjas vagyok – szabadkozott Adriano,
miközben Alison felállt, és automatikusan tapasztotta tenyerét a homlokához, ő
pedig lehunyt szemmel élvezte a finom érintést.
- Lement
a láza – sóhajtott fel megkönnyebbülten a doktornő, miközben érezte, hogy a
napok óta cipelt teher legördül róla, és rámosolygott a férfira – éppen ideje
volt, hogy magához térjen – jelentette ki könnyed hangon, mialatt Adriano
legnagyobb bánatára, elvette a kezét és távolabb lépett tőle. – Hogy érzi
magát? – futott végig rajta kutatón a tekintete, mire amaz megrántotta a
vállát.
- Mint,
akit meglőttek – húzta el száját szarkasztikusan, majd folytatta – egy kicsit
még kótyagos a fejem – tette hozzá, mire Alison bátorítólag rámosolygott.
- Sokat
kell pihennie, de az mindenesetre biztató, hogy láztalan, és nyomokban még
humorérzék is tapasztalható – húzta fel szemöldökét évődőn az orvosnő, mire
Adriano kérdőn nézett rá.
- Jutalmul
kaphatok egy pohár vizet? – kérdezte kíváncsian, esdekelve nézve az orvosnőre,
aki bólintott, és másodpercekkel később felé nyújtotta a kristálytiszta vízzel
megtöltött poharat, de amikor Adriano ráhajolt volna, elhúzta előle.
- Legfeljebb
két korty! Nem több! – emelte fel ujját szigorú figyelmeztetéssel a hangjában –
a golyó megsértette a gyomrát, a legjobb lesz, ha csak lépésről lépésre
terheljük – tette hozzá magyarázatképpen, mire Adriano elhúzta száját.
- Ezek
szerint, ma nem steak-et ebédelek, ugye? – kérdezte csüggedten, mire Alison
határozottan rázta meg fejét.
- Ha
jól viselkedik, esetleg kaphat egy kis krumplipürét – javasolta nagyvonalúan,
és elnevette magát, amikor meglátta Adriano grimaszát.
- Miért?
A fogaimat is kiverték? – kérdezte morcosan, de azonnal jobb kedve lett, amint
meghallotta a nő csilingelő nevetését.
- Nem,
de könnyebben emészthető, mint mondjuk a steak – magyarázta nyugodtan,
türelmesen, miközben elvette a férfitól a poharat, és a szekrényre tette, ő
maga pedig benyúlt orvosi táskájába, és injekciós tűt vett elő, hogy a
biztonság kedvéért újabb adag antibiotikumot fecskendezzen be a férfinak.
Miután végzett, eldobta a használt tűt, miközben Adriano egy percre sem vette
le róla a szemét.
- Hány
napig voltam eszméletlen? – kérdezte, mire Alison rápillantott karórájára, hogy
onnan olvassa le az aktuális dátumot.
- Nagyjából
négy napig – válaszolta, de amikor el akart távolodni tőle, Adriano megfogta a
csuklóját, és finoman közelebb húzta, ő pedig nagyot nyelve ült le mellé az ágy
szélére.
- Köszönöm
– szólalt meg halkan, mélyen a szemébe nézve, melyből kiolvashatta a hálát,
mire szerényen rázta meg fejét.
- Csak
a dolgomat végeztem – hárította el a hálálkodást egyetlen kézmozdulattal, mire
Adriano halványan elmosolyodott, és igyekezett nem gondolni a csalódásra, mely
megkörnyékezte a gondolatra, hogy a doktornőnek valóban csak ennyit jelentett
volna. Hinni akart benne, hogy nem pusztán orvosi elhivatottságból ült mellette
napokig, mert, hogy ez történt, abban biztos volt. – Emlékszik valamire az
elmúlt napokból? – törte meg gondolatainak menetét Alison hangja, aki így
próbálta kideríteni, vajon van-e bármilyen emléke arról a férfinak, hogy miket
mondott, amikor lázálmok gyötörték.
- Nem
sok mindenre – rázta meg fejét Adriano, ő pedig nem tudta, hogy örüljön, vagy
csalódást érezzen emiatt – egy raktárban voltunk… - idézte fel a képeket halkan,
mialatt tekintete a távolba révedt, és arcán látszott, újra éli az eseményeket.
– Alvarez üzletet akart kötni, de valaki fegyvert rántott – simított végig
homlokán nagyot sóhajtva – ezután képszakadás – vonta meg vállait, mert nem
akart emlékezni az égető fájdalomra, melyet érzett, amikor a golyó a húsába
mélyedt, és olyan érzést hagyott maga után, ahogy áthatolt a testén, mintha
izzó tőrrel szúrták volna hasba.
- Óriási
szerencséje volt – szólalt meg halkan Alison, miközben a hideg végig futott
gerincén, ahogy tudatosodott benne, hogy Adriano meg is halhatott volna, és
éppen fel akart állni az ágy széléről, amikor az ismét megszólalt.
- Emlékszem
még valamire – állította meg lágy hangon, mire érdeklődve fordult felé, de
szíve megállt egy pillanatra, amikor tekintete találkozott a barna szemekkel,
melyek egészen sötétnek hatottak a szoba félhomályában, és amelyből egy egészen
új, eddig sosem látott érzést olvashatott ki. Gyengédség, kedvesség sugárzott
belőle, melynek azonban köze sem volt a hálához, amiért megmentette az életét,
és ami egészen idegessé tette. – Emlékszem a szemére… - vallotta be halkan
Adriano, miközben zavartan elmosolyodott – ahogy fölém hajol… - köszörülte meg
torkát, és arcán látszott, ritkán nyílik meg ennyire más előtt, Alison azonban képtelen
volt megszólalni, csak döbbenten hallgatta. – Soha semmi nem volt még rám olyan
nyugtató hatással, mint az, ahogy rám nézett – tette hozzá komoly hangon,
miközben felemelte kezét, és végig simított a nő arcán, egészen a nyakáig,
Alison pedig érezte, hogy pulzusa felgyorsul, torka kiszárad, és ugyanaz a
bizsergés indul el gerince mentén, amit akkor érzett, amikor Adriano először
megcsókolta Peter előtt.
- Az…
az a dolgom, hogy… megnyugtassam a betegeket műtét előtt – dadogta idegesen,
miközben átkozta magát, amiért úgy viselkedett, mint egy ostoba tinédzser. Nem
értette, hogyan jöhet ennyire zavarba a férfi egyetlen érintésétől,
pillantásától, de képtelen volt uralkodni testének reakcióin, agya pedig
felmondta a szolgálatot, és megmakacsolva magát, nem volt hajlandó józanul
gondolkodni.
- Szeretném
hinni, hogy nem csak erről van szó – vallotta be Adriano őszintén, nyíltan, ami
fejében motoszkált, miközben tekintetük összekapcsolódott, ujjbegyével pedig cirógatni
kezdte a nő tarkóját, mire Alison egyre mélyebbeket lélegezve nyelt nagyot, és
próbált higgadt maradni, de amikor a férfi lassan magához húzta, ellenkezés
nélkül hagyta, és már csak arra vágyott, hogy ajkán érezze az övét. Tudta, mi
fog következni, ahogy azzal is tisztában volt, hogy nem lenne szabad hagynia,
hogy megtörténjen, de ebben a pillanatban nem számítottak az ész érvek. Érezni
akarta a férfit, átélni újra azt a bizsergést, amit csak az ő csókja tudott
kiváltani belőle. Adriano puhán, finoman csókolta meg, annyi gyengédséggel,
mintha attól tartana, ez nem is a valóság, csak egy álomkép, mely bármikor
köddé válhat, ő pedig önkéntelenül nyitotta meg ajkait előtte, és belesóhajtott
a csókba, amikor megérezte, hogy annak nyelve finoman siklik végig alsó ajkán,
majd lágyan beljebb nyomul és lassan keresi meg az övét, hogy édes táncra
hívja. Pulzusa felgyorsult, vére forrón száguldozott az ereiben, mialatt ujjai
beletúrtak a férfi sűrű tincsei közé tarkóján, csókjuk pedig egyre inkább
elmélyült. Soha életében nem élt át azelőtt még csak ehhez hasonlót sem, és azt
kívánta, bárcsak sose érne véget a pillanat, de tudta, nem tarthat örökké, és
már azelőtt fájdalmasan érezte a végét, hogy agya megálljt parancsolt volna.
Kezét megtámasztotta a széles, kidolgozott mellkason, és eltávolodva a
férfitól, szaporán kapkodva a levegőt nézett bele a vágytól elhomályosult barna
szemekbe.
- Ezt,
miért csinálta? – kérdezte halkan, idegesen tűrve el füle mögé haját, miközben
érezte, hogy Adriano tekintete szinte perzselőn szegeződik rá.
- Nem
tudom – túrt bele zavartan a hajába Adriano, mert bár minden sejtjével vágyott
rá, hogy megcsókolja, maga sem értette, hogyan képzelte, hogy ehhez joga lenne.
Tisztában volt vele, hogy Alison tiltott gyümölcs a számára, mégsem volt képes
távol tartani magát tőle, és képtelen volt rájönni, miért. Állandóan vele akart
lenni, érezni az illatát, csókolni, hallani a nevetését, beszélgetni vele,
megismerni, ezt azonban nem mondhatta el neki. – Én csak… ne haragudjon, nem
fog megismétlődni többet – kért elnézést nehéz szívvel, mert a doktornő
hezitálását félreértve, azt egyértelmű elutasításnak vette, figyelmét pedig
elkerülte a csalódottság, mely átsuhant a nő arcán, miközben amaz bólintott.
- Hálás
lennék érte! – jelentette ki látszólag határozottan, és gondolatban gratulált
magának, amiért hangja még csak meg sem remegett – van más módja is annak, hogy
megköszönje, amit magáért tettem – tette hozzá keserű hangon, mert biztos volt
benne, hogy pusztán a hála vezérelte a férfit, amiért megcsókolta. Elképzelni
sem tudta, hogy egy olyan férfi, mint Adriano egy csipetnyi vonzalmat is
érezhetne iránta, miközben felállt az ágyról, Adriano pedig meglepetten kapta
fel a fejét, ahogy rájött, a doktornő azt hiszi, csak hálából csókolta meg.
- Egy
pillanat – próbált meg felülni, összeszorított foggal, miközben jobb kezével
leszorította hasán a kötést. – Maga azt hiszi…
- Azt
hiszem, jobb, ha megpróbál nyugton maradni! – vágott közbe Alison, pontot téve
az ügyre, mialatt összezárta orvosi táskáját, majd a redőnyhöz lépett és
felrántotta. Adriano-nak össze kellett zárnia a szemét, ahogy a nap, éles
fényével kíméletlenül áramlott be az ablakon, elvakítva ezzel, miközben a
doktornő tovább beszélt – ha sokat mozog, felszakadhat a varrat – tette hozzá
magyarázatképpen, mialatt az ajtó felé indult – szólok Joey-nak, hogy hozzon
valami könnyű harapnivalót – jegyezte meg, majd elhagyta a helyiséget, Adriano
pedig elgondolkodva nézett utána. Az orvosnő reakciója a csókra, a kérdése, és
az, hogy azt hitte, csak köszönetképpen csókolta meg, megint egyértelművé tette
a számára, mennyire nincs tisztában a vonzerejével, amivel csak még
kívánatosabb lett a szemében, miközben sokadjára átkozta el Peter-t, aki ezt
okozta. Nem tudta, hogyan, de be akarta bizonyítani a nőnek, hogy okos,
gyönyörű, és bármelyik férfi boldog lenne, ha megajándékozná a szerelmével. Ő
biztosan a legboldogabb lett volna, de tudta, ez a kérése sosem fog teljesülni.
Nyomasztó gondolatait háttérbe szorítva, nagyot sóhajtott, úgy hanyatlott
vissza a párnára, tekintetét pedig a mennyezetre szegezte, és jobb lehetőség
híján, türelmesen várta, hogy az orvosnő visszatérjen a szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése