33.
rész
Alison
úgy kapaszkodott Adriano-ba, mint egy fuldokló, miközben feltartóztathatatlanul
potyogtak a könnyei. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Paul-t is
elvesztette, hogy teljesen értelmetlenül tett meg mindent, amit Alvarez
követelt tőle. Lelke szinte égett a fájdalomtól, mely eluralkodott rajta,
miközben csak arra tudott gondolni, mi rosszat követett el, amiért így bünteti
a sors. Sajnálta Paul-t, amiért ezt az életet választotta, amiért nem tanult a
hibájából, és sajnálta önmagát is, amiért teljesen magára maradt a világban,
ugyanakkor hálás volt, hogy a szüleinek ezt nem kellett megérniük. Noha sosem
volt jó kettőjük viszonya, sőt, a legtöbbször csak vitatkoztak egymással, és
Paul mindig éreztette vele, hogy nem kívánatos személy az életében, mégis a
testvére volt, az egyetlen ember ezen a világon, akihez még vérségi kötelék
fűzte, és akit most elveszített.
- Gyűlöllek
titeket! – tört fel a nőből tehetetlen dühvel, miközben megállíthatatlanul
zokogott, Adriano pedig, nagyot nyelve hunyta le szemét.
- Tudom…
- suttogta halkan, nyugtató hangon, mialatt türelmesen ringatta a karjában a
doktornőt, keze pedig vigasztalón simogatta hátát. Nem haragudott rá, amiért
így reagált, megértette a fájdalmát, de szívből remélte, hogy őt sosem fogja
gyűlölni, és hinni akarta, hogy iménti kijelentését csak a szomorúság mondatta
vele. Mellkasán érezte, ahogy inge átnedvesedik a forró könnyektől, szíve pedig
majdnem megszakadt, amiért képtelen volt megakadályozni Alvarez-t abban, amit
tett. Minden megadott volna érte, ha megóvhatta volna ettől Alison-t, de nem
tudta visszafordítani az idő kerekét. A legtöbb, amit tehetett érte, hogy a
karjaiban tartotta és együtt érzett vele, még akkor is, ha tudta, ez édes kevés
a jelen helyzetben. Percekkel később az orvosnő lassan megnyugodni látszott.
Csillapodott a sírás, már nem vette olyan nehezen a levegőt, és nem reszketett
úgy a karjai között, mint egy kismadár. Alison mélyeket lélegzett, agya kezdte
felfogni, ki is tartja olyan szorosan átölelve, mire kissé eltávolodott a
férfitól, és nagyot nyelve nézett fel rá. Amint józanul tudott gondolkodni, az
is eszébe jutott, hogy Adriano, aki a hírt hozta, és aki vigasztalni próbálja,
nem más, mint Alvarez jobb keze. Az, aki mindig ott van a vezérrel, minden
ügyénél asszisztál, és most remegő gyomorral gondolt arra, vajon, mennyi köze
lehet Paul halálához.
- Kérlek…
- akadt el egy pillanatra, majd mély levegőt vett, és mélyen a férfi szemébe
fúrta könnyáztatta kék szemét – kérlek, mondd, hogy… hogy nem te tetted… - csuklott
el a hangja, mire Adriano határozottan rázta meg fejét.
- Nem
én voltam, Alison! – válaszolta Adriano őszinte hangon, és arcán látszott,
milyen nagyon szeretné, ha a doktornő hinne neki. – Esküszöm! Ugye elhiszed ezt
nekem? – kérdezte fojtott hangon, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor
Alison bólintott, és hagyta, hogy újra a karjaiba zárja. – Sosem tudnálak
bántani – suttogta halkan a fülébe, mialatt érezte, hogy a doktornő karjai
átfonják nyakát és szorosan hozzásimul, ő pedig fejét nyaka vonalába fúrta, úgy
simogatta a hátát. Percekig csak álltak így, aztán erőt vett magán, és
eltávolodva a nőtől, finoman megcirógatta arcát, letörölve könnyeit. – Most
erősnek kell lenned – mosolygott rá biztatón, bár ő maga is érezte, milyen
sután hangzik, amit mond, és noha előre tudta, hogyan reagál majd az orvosnő,
folytatta – velem kell jönnöd Alvarez-hez – tette hozzá halkan, és nem is érte
váratlanul, amikor Alison hirtelen kirántotta magát az ölelésből, és két lépést
távolabb állt tőle.
- Nem!
– jelentette ki határozottan, büszkén felszegve állát. Kék szemében az
ellenállás és a harag tüze lobogott, miközben folytatta – eszem ágában sincs
ezek után engedelmeskedni neki! Többé már nincs hatalma felettem! – tette hozzá
határozottan, és hangjából jól érezhető volt, hogy a döntése végleges, Adriano
pedig egyáltalán nem tudta hibáztatni érte, de azt is tudta, hogy ellentétben
azzal, amit hisz, tulajdonképpen nincs választási lehetősége.
- Ez
nem ilyen egyszerű… - túrt bele hajába csüggedten a férfi, de folytatni nem
volt lehetősége, mert Alison közbevágott.
- De
igen! Pontosan ilyen egyszerű! – emelte meg ingerülten a hangját. – Eddig csak
azért ugrottam azonnal egyetlen csettintésére, mert az volt az egyetlen módja,
hogy megóvjam a bátyám életét! Mégis megölte őt! – gyűlt megint könny a
szemeibe, de erős maradt, és nem hagyta, hogy kipotyogjanak, csak tovább
beszélt – Már semmi okom a világon, hogy engedelmeskedjek, és nem is fogok! Nem
megyek sehova! Én kiszálltam! – közölte határozottan, keresztbe fonva karjait mellkasa
előtt, így is jelezve, hogy nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről, Adriano
pedig tanácstalanul rázta meg fejét.
- Ez
nem így működik, Alison! – tört fel belőle indulatosan, bár nem a nőre volt
mérges, sokkal inkább a helyzetre, amiért olyanra kell kényszerítenie, amit ő
maga sem szeretne. – Nem lehet csak úgy kiszállni, és nem mondhatod azt, hogy
te végeztél!
- Pedig
éppen ezt teszem! – nézett farkasszemet elszántan a férfival, mire az
türelmetlenül sóhajtott.
- Alvarez
látni akar, és… - fogott volna bele, hogy megmagyarázza az orvosnőnek, miért
olyan fontos, hogy vele tartson, de amaz hitetlenkedve rázta meg fejét.
- Mégis,
mennyire aljas ez az ember?! – kérdezte, miközben utálkozó kifejezés jelent meg
a szép vonásokon – először megöli a testvéremet, aztán látni akar? Minek?! Mit
akar még tőlem?! – záporoztak a kérdései, amikre azonban Adriano sem tudta a
feleletet, csak szomorúan nézett vissza rá.
- Nem
tudom, de értsd meg, hogy nincs más választásod! Még nincs! – nyomta meg
hangsúlyosabban az utolsó két szót, de Alison túlságosan ingerült volt ahhoz,
hogy figyeljen rá.
- Na,
és te?! – nézett végig a férfin, és szemében annyi megvetés volt, hogy Adriano
lelkéig hatolt, miközben folytatta – azok után, ami történt, idejössz, és most
is kérdés nélkül teljesíted a parancsait! – vádolta meg könnyes szemmel, és az
undor, mely kiült arcára, fájdalmasabb volt mindennél, amit Adriano valaha
érzett.
- Igen,
itt vagyok, és el is foglak vinni hozzá! – jelentette ki határozottan, kemény
hangon, de nem várta meg az orvosnő válaszát, azonnal folytatta – kíváncsi vagy
rá, miért?! – tette fel a kérdést, miközben egészen közel lépett hozzá, ő pedig
nagyot nyelt, ahogy megérezte a belőle áradó erőt. – Mert, ha most nem jössz
velem, akkor küldeni fog valaki mást, aki erőszakkal visz majd el hozzá, és ezt
nem hagyhatom! – vallotta be szenvedélyes hangon, mialatt tenyere a nő nyakára
vándorolt, és mélyen a szemébe nézett. – Kérlek, Alison! – érintette homlokát
az övéhez, úgy beszélt tovább. – Megígérem, hogy egy percre sem hagylak
egyedül, végig veled leszek, csak… gyere velem… kérlek – halkult el hangja,
mire Alison elgyötörten hunyta le szemét. Adriano ujjai lágyan cirógatták
arcát, érezte a testéből áradó meleget, és azt a biztonságot, amit senki
közelében sem érzett még soha, végül nagyot sóhajtott, és lassan bólintott.
- Rendben
– felelte olyan halkan, hogy Adriano először nem is volt biztos benne, hogy
valóban jól hallotta, majd eltávolodott tőle, és kihúzta magát. – Adj tíz
percet – kérte rezignáltan, majd a választ meg sem várva eltűnt a hálószobában,
hogy átöltözzön, Adriano pedig megkönnyebbülten, de nehéz szívvel lélegzett
fel. Tisztában volt vele, mekkora áldozatot hoz az orvosnő, hogy mekkora erő
kell neki ahhoz, hogy szembenézzen testvére gyilkosával, és ezért felnézett rá,
de azt is tudta, hogy nem volt más lehetőségük. Amikor néhány perccel később
Alison sötét farmerben és kockás ingblúzban kilépett a szobából, és az ajtóhoz
lépett, hogy belebújjon kabátjába, Adriano finoman megfogta a karját, és maga
felé fordította.
- Figyelj
rám egy kicsit – kérte szelíden, és amikor Alison várakozón nézett rá,
összefacsarodott a szíve, ahogy meglátta a végtelen szomorúságot a kék
szemekben, melyek olyan tisztán csillogtak a könnytől, mint egy tó vize. –
Tudom, hogy mit érzel jelen pillanatban, és azt is tudom, hogy legszívesebben
megölnéd Alvarez-t azért, amit tett, de nem szabad kimutatnod a gyűlöletedet!
Megígéred? – kérdezte nagyot nyelve, vadul dobogó szívvel várva a nő válaszát,
és megkönnyebbülten hunyta le egy másodpercre a szemét, amikor amaz bólintott.
- Megígérem
– egyezett bele halkan, mire Adriano bólintott, és lágyan rámosolygott.
- Köszönöm
– simított végig arcán, aztán nyakára vándorolt a keze, és lassan magához
húzta, majd puhán megcsókolta. Ajka gyengéden simult a nőére, Alison pedig lehunyt
szemel élvezte a finom érintést, és amikor eltávolodtak egymástól, Adriano
biztatón nézett rá. – Menjünk! – fogta meg az orvosnő karját, majd kiléptek a
lakásból.
Diego
Alvarez kényelmesen dőlt hátra a széken a tágas, fényűzően berendezett
étkezőben, ahol éppen befejezte a vacsoráját, és egy cigarettára gyújtott rá
éppen, Joey pedig whisky-t töltött egy kristálypohárba, melyben a jégkockák
türelmesen várták, hogy beteljesíthessék sorsukat, amikor Adriano és Alison
beléptek. A doktornő nehezen tudta leplezni undorát, ahogy végig futtatta
pillantását a férfin, aki előtt még ott volt a félig elfogyasztott steak és hagymás
burgonya maradéka.
- Jó
estét Dr. Benett! – köszöntötte udvariasan, fejével is biccentve hozzá,
miközben mélyet szívott a cigarettából, és ráérősen fújta ki a füstöt. – Ahogy
elnézem magát, Adriano már nyilván beszámolt róla, hogy a bátyja sajnálatos
módon ismét visszaélt a bizalmammal, ezért kénytelen voltam megbüntetni –
húzódott félmosolyra keskeny ajka, Alison pedig szíve szerint azonnal neki
esett volna, de emlékeztette magát az Adriano-nak tett ígéretére, ezért csak
nagyot nyelt, és mereven nézett farkasszemet a vezérrel.
- Ahogy
elnézem magát, nemsokáig fog bárkit büntetni – jegyezte meg komolyan,
rezzenéstelen arccal, ugyanazzal a szóhasználattal élve, amit amaz is használt,
és amikor Alvarez értetlenül nézett vissza rá, fejével az asztalra bökött – ha
nem a koleszterin öli meg, akkor az ital vagy a cigaretta. Külön-külön is
halálos méreg mindegyik, de maga halmozza az élvezeteket – tette hozzá
magyarázatképpen, és hangjából jól érezhető volt, mennyire nem érdekli, melyik
fog előbb végezni a férfival, aki kíváncsian húzta fel szemöldökét.
- Szeretné,
ha meghalnék, igaz? – kérdezte mosolyogva, szándékosan hergelve az orvosnőt,
aki unottan vonta meg vállát.
- Egy
problémám biztosan megoldódna – válaszolta őszintén, felszegett állal büszkén,
mire Alvarez halkan felnevetett, Adriano pedig ugrása készen figyelte, ahogy
feláll a székből, és lassan közelebb sétál hozzájuk. Fogalma sem volt, miért
hívatta a férfi a doktornőt, de abban biztos volt, hogy akár az élete árán is
megvédi, és tudta, gondolkodás nélkül ölné meg a maffiavezért, ha csak egy
ujjal is hozzányúl Alison-hoz. – Mikor árulja el, hogy miért vagyok itt? –
kérdezte Alison halálos nyugalommal, noha minden porcikája reszketett, de nem a
félelemtől, sokkal inkább a dühtől, ami hatalmába kerítette Alvarez láttán. –
Paul halott, már semmi nem köt ide – tette hozzá, és rossz érzés kerítette
hatalmába, amikor a vezér ingatni kezdte a fejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése