28.
rész
Az
elkövetkező két napban Adriano állapota olyan gyorsan és sokat javult, hogy
Alison már nem érezte szükségesnek, hogy a nap 24 órájában vele legyen,
ráadásul a munkahelyéről való távollétet sem húzhatta tovább, nem élhetett
vissza ennyire Sarah nagyvonalúságával sem, ezért a férfi legnagyobb
csalódására, úgy döntött, ideje visszamenni, dolgozni. Adriano kifejezetten
élvezte ezt az időszakot a nő társaságában. Bár a csókról nem beszéltek többet,
sőt, Alison látványosan megtartotta a két lépés távolságot, ettől függetlenül
mindig sikerült úgy irányítania a beszélgetéseket, hogy a doktornő eláruljon
néhány dolgot a gyerekkoráról, arról, hogy mit szeret csinálni a
szabadidejében, vagy miért is akart orvos lenni, ő pedig érdeklődve hallgatta.
Egyszerűen képtelen volt betelni a bársonyos hang lágy zengésével, a csilingelő
nevetéssel, amikor egy-egy humorosabb emléket idézett fel. Még soha életében
nem érdekelte, hogy egy nő, mit gondol, mi foglalkoztatja, de Alison más volt.
Olyan érzéseket váltott ki belőle, melyek egyszerre töltötték el melegséggel a
szívét, és rémítették halálra. Beleszeretett, ezt kár volt tagadnia, és ez a
tudat, hogy végre választ talált arra a kérdésre, miért gyorsul fel a szíve,
valahányszor meglátja, miért hiányzik olyan pokolian, amikor nincs vele,
megnyugtatta, annak ellenére is, hogy tudta, sosem lehet az övé, és
valószínűleg sosem fogja viszonozni, amit érez. Miután Alison visszament
dolgozni, a beszélgetések lerövidültek, és általában csak annyi időt töltött az
orvosnő a szobájában, amennyit feltétlenül szükséges volt. Ellenőrizte a sebét,
feltett néhány kérdést az általános állapotáról, majd sietősen távozott, ő
pedig csalódottan nézett a bezárt ajtóra, valahányszor egyedül maradt, miközben
alig várta a másnapot, amikor ismét eljön hozzá. Ezúttal is gyermeki
türelmetlenséggel nézett az éjjeli szekrényen álló órára, és pulzusa
felgyorsult, amikor meghallotta az ismerős cipőkopogást a folyosóról. Nagyot
nyelve túrt bele kócos hajába, így próbálva rendbe szedni kissé, majd idegesen
igazította meg takaróját, és kihúzva magát, várakozón nézett az ajtó felé.
Ostobának érezte magát, amiért ennyire összezavarja a tudat, hogy hamarosan
megjelenik a doktornő, de amióta előző éjjel, álmatlanságtól gyötörve rájött,
hogy szerelmes, képtelen volt józanul gondolkodni, még kevésbé normálisan
viselkedni, és tudta, ez csak rosszabb lesz Alison közelében. Amikor kinyílt az
ajtó, és gondolatainak tárgya belépett a szobába, ajkára akaratlanul mosoly
költözött, pillantása pedig simogatón futott végig a karcsú alakon, melyet szűk
szabású, fekete farmer emelt ki, de a bőrkabát alatt a szokásos ing helyett,
ezúttal laza esésű, hófehér póló volt, mely alatt csábítón domborodtak ki telt
mellei. Ahogy feljebb emelte tekintetét, néhány másodpercre megpihentette a
cseresznye ajkakon, melynek ízét nem tudta kiverni a fejéből, majd
összekapcsolódott tekintete a mélykék szemekkel.
- Helló
– köszönt az orvosnő barátságosan, miközben Joey, aki vállalta a sofőr
szerepét, és minden alkalommal elment a doktornőért, hogy Alvarez házához
fuvarozza, miután letelt a műszakja a kórházban, angolosan távozott.
- He…
helló – dadogta Adriano, és legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért
még egy köszönés sem tud kicsúszni a száján határozottan – helló! – köszörülte
meg torkát, és magabiztosabb hangon ismételte meg az üdvözlést, mialatt Alison
beljebb lépett, az asztalra tette táskáját, és sztetoszkópot vett elő, majd az
ágyhoz lépett, és fülébe illesztve az eszközt, egészen közel hajolt a férfihoz,
hogy meghallgassa mellkasát.
- Egy
kicsit szapora a szívverése – állapította meg összeráncolt szemöldökkel,
miközben távolabb lépett, és eltette a táskába az eszközt, majd hátrafordult,
és összehúzott szemmel, gyanakvón nézett Adriano-ra, aki feszengve mosolygott
vissza.
- Tényleg?
– kérdezte látszólag ártatlan arckifejezéssel, noha pontosan tudta, mitől
gyorsult fel a szíve. Ahogy Alison fölé hajolt, arcát megcsiklandozta selymes
haja, orrába bekúszott a már ismerős rózsa és citrom keverék illata, neki pedig
minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne emelje fel karját, és simítson
végig karcsú derekán. – Nos… ő… talán azért, mert… - kutatott megfelelő
magyarázat után, de legnagyobb rémületére, az igazságon kívül semmi nem jutott
eszébe. Egyszerűen nem értette, hogy a szerelemmel, miért jár együtt
feltétlenül az is, hogy az ember megbuggyan, és nem tud értelmesen gondolkodni,
vagy összerakni két normális mondatot.
- Remélem,
nem kelt fel az ágyból a határozott utasításom ellenére! – nézett rá szigorúan
Alison, és fogalma sem volt róla, hogy éppen mentőövet dobott a férfinak, aki
most hirtelen bólintott.
- De!
– vágta rá azonnal, mert még ez is jobb volt, mint bevallani az igazat, és
kitenni magát egy kínos visszautasításnak. – Csak sétáltam egy kicsit, semmi
megerőltető! – emelte esküre a kezét, mire Alison mélyet sóhajtva ingatta meg
fejét.
- Adriano
– szólalt meg halk, hivatalos hangon, ő pedig megint rácsodálkozott, milyen
lágyan tudja kiejteni a nevét – nem azért kértem, hogy maradjon ágyban, mert
így akarom kínozni – magyarázta, miközben gumikesztyűt húzott, amaz pedig
automatikusan feküdt hanyatt, és húzta lejjebb a takarót. Az elmúlt időszakban
szerzett rutin alapján már tudta, hogy a doktornő a sebére kíváncsi, és
valószínűleg kötést is cserél – a maga érdeke, hogy pihenjen! Minél többet
pihen, annál gyorsabban gyógyul – magyarázta, miközben közelebb lépett, és
egyetlen határozott mozdulattal húzta le a ragtapaszt, majd összehúzott
szemmel, alaposan megvizsgálta a környékét. – Rendben, úgy látom, szépen lement
a gyulladás – mosolyodott el elégedetten, mialatt fertőtlenítőt vett elő, és
óvatosan bekente a seb környékét – ha továbbra is ilyen szépen javul, jövő
héten kiveszem a varratokat – tette hozzá, miközben egy tiszta, steril kötést
helyezett a sebre, és precízen leragasztotta. Tekintete önkéntelenül futott
végig a kidolgozott izomzaton, miközben érezte, hogy torka kiszárad, és csak
arra tudott gondolni, milyen érzés lenne, ha finoman végig húzná rajta kezét. A
gondolattól megrémülve, hirtelen érezte, hogy pír önti el az arcát, és azonnal
távolabb lépett a férfitól, akinek figyelmét nem kerülte a mozdulat, és
szemöldökét meglepetten húzta fel, amikor észrevette, hogy a doktornő, aki
éppen lehúzta kesztyűjét, és kerülve pillantását, pakolni kezdett a táskájában,
egyértelműen zavarban van. – Van bármilyen panasza? – kérdezte látszólag
nyugodtan, miközben átkozta magát, amiért eltévedtek gondolatai, és olyan
irányba kalandoztak, amerre nem lett volna szabad. Nem győzte figyelmeztetni
magát, hogy Adriano az egyik betege, nem tekinthet rá úgy, mint egy férfira,
annak ellenére sem, hogy tagadhatatlanul jó volt a közelében lenni, beszélgetni
vele, bár arra mindig nagyon ügyelt a férfi, hogy ne áruljon el magáról sokat.
Mégis, hamar rájött, hogy kivételesen intelligens, bármiről tudott vele
beszélgetni, legyen az művészet, történelem vagy az élet általános nagy
kérdései, emellett pedig nem egyszer megvillantotta humorérzékét is, amivel
sikerült megnevettetnie. Megtudta róla, hogy szeret olvasni, zenét hallgatni,
sportolni, ami anélkül is látszott a testén, hogy ezt említette volna. Ha nem
lett volna így is elég nehéz távol maradnia tőle, ráadásul még kiváló
hallgatóságnak is bizonyult. Láthatóan érdeklődve hallgatta, amit mesélt neki,
sőt gyakran ő maga faggatta a gyerekkoráról, mintha mindent tudni akart volna
róla, csak éppen azt nem tudta Alison, hogy miért. Amióta már nem volt szüksége
állandó felügyeletre, és ritkultak a találkozásaik száma, meglepetten fedezte
fel, hogy hiányzik neki a társasága, a könnyed, laza hangulatú beszélgetéseik,
komisz mosolya, igéző tekintete. Azt, hogy esetleg beleszeretett volna egy
olyan férfiba, akire rá sem szabadott volna néznie az elvei miatt, még
gondolatban sem engedte meg magának, de a tény, hogy milyen jól érezte magát a
közelében, mennyire vágyott az érintésére, és hogy a hiányérzet mennyire erős
volt, ha nem volt mellette, egyértelműen arra utalt, hogy ezzel már elkésett.
- Panasz?
– rántotta ki merengéséből a férfi hangja, akit minden erejével próbált távol
tartani magától, amióta felfedezte érzéseit – magányos vagyok – nézett fel rá
ártatlan arccal, mire Alison elfojtotta a mosolyt, és felhúzta szépen ívelt
szemöldökét.
- Olyan
panaszra gondoltam, ami rám tartozik – jegyezte meg sokatmondón, mire Adriano
komolyan nézett vissza rá.
- Ez
határozottan magára tartozik! – jelentette ki magabiztosan – amióta elhagyott,
magányos vagyok, és unatkozom! – vallotta be, miközben mellkasa előtt keresztbe
fonta karját, amitől megfeszültek az izmok alkarján, odavonzva a doktornő
tekintetét, aki zavartan köszörülte meg torkát, Adriano pedig, aki tanúja volt
a jelenetnek, elnyomott egy mosolyt.
- Nos,
orvos vagyok, nem udvari bolond – húzta ki magát távolságtartón Alison – nem
feladatom, hogy szórakoztassam – tette hozzá keményebb hangon, mint szerette
volna, de kénytelen volt erőt venni magán, mert érezte, a férfi tekintetétől
lassan omladozni kezd a fal, amit olyan elszánt munkával épített fel otthon, és
az autóban Joey mellett, amíg ideértek.
- Nem
is arra gondoltam, hogy húzzon csilingelő sapkát, és hányjon cigánykereket a
szoba közepén – mosolygott rá Adriano azzal a mosollyal, melyről minden
bizonnyal tudta, hogy ellenállhatatlan, legalábbis Alison így gondolta, majd
folytatta – de, ha nem siet nagyon, esetleg pókerezhetnénk – vetette fel,
mialatt odanyúlt a szekrényhez, és meglobogtatott egy pakli franciakártyát.
Mivel Alison alsó ajkát rágcsálva azon tűnődött, nem követ-e el hibát, ha
belemegy a javaslatba, és a szokásos vizsgálaton túl, még vele marad egy
kicsit, Adriano folytatta – a srácok egyike sem ellenfél – húzta el száját
csalódottan – ha csak egy párjuk van, már földöntúli vigyor ül ki a képükre,
így viszont nem olyan izgalmas a játék – tette hozzá magyarázatképpen, mire a
doktornő tanácstalanul túrt bele sűrű hajába.
- Nem
is tudom… miből gondolja, hogy én jobb kártyapartner lennék? – kérdezte, így
próbálva meg húzni az időt, mire Adriano mindent tudón vette elő a paklit a
dobozból, és ujjai között kezdte pörgetni a lapokat.
- Emlékszem,
hogy azt mesélte, számtalan alkalommal nyerte el Paul-tól pókeren a zsebpénzét
– húzta fel szemöldökét, felidézve, amit az orvosnő árult el neki
gyerekkoráról, azon kevés élmények közül néhányat, amikor Paul hajlandó volt
vele foglalkozni. Ilyenkor többnyire csak arról volt szó, hogy megpróbálta
elvenni tőle a pénzét, és pókerre hívta, azzal azonban nem számolt, hogy húga
ügyesebb lesz, így aztán kivétel nélkül üres zsebbel távozott volna, ha Alison
meg nem sajnálja. – Én is játszottam már vele, és bizony össze kellett szednem
a tudásomat, hogy nyerjek! Ha maga tényleg legyőzte, akkor igazi kihívás lehet
a számomra – húzódott kihívó mosolyra keskeny ajka, miközben a válaszra várt.
Tudta, hogy nem a legromantikusabb programot találta ki, de meglehetősen korlátozottak
voltak a lehetőségei ágynyugalomra ítélve, azt viszont nem akarta, hogy a
doktornő elmenjen, és megint egy teljes napot kelljen várnia, hogy újra lássa.
– Szóval? Mi a válasza? – húzta el lassan a kártyát Alison előtt, mire az,
nagyot sóhajtott.
- Nem
bánom! – bólintott rá, figyelmen kívül hagyva józan esze intő figyelmeztetését,
miközben ledobta magáról a kabátot az asztal melletti székre, és kényelmesen
elhelyezkedett az ágy szélén. – Osszon! – ropogtatta meg ujjait, és nem állta
meg mosolygás nélkül, amikor meglátta a férfi arcán a gyermeki, tiszta örömöt,
ahogy keverni kezdte a paklit, és villámgyors mozdulatokkal osztotta ki a
lapokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése