Soha többé! 5. rész

5. rész

Rick kíváncsian húzta fel szemöldökét, míg Kate összehúzott szemmel, várakozással nézett társaira, akik fölényesen mosolyogva, sokat tudóan vigyorogtak vissza. Az elégedettség kiült az arcukra, miközben Kate egyre türelmetlenebb lett. Ryan, mintha megérezte volna, hogy elég volt a tréfálkozásból, megköszörülte torkát és belefogott.

-          Az áldozat tíz évvel ezelőtt négy társával együtt kirabolt egy bankot, amiért hat év letöltendő börtönbüntetést kapott – hadarta egy levegővel, és nem kis örömmel nyugtázta a meglepettséget, amit kiváltott az információval feletteséből, mialatt folytatta – ebből három évet ült le, aztán jó magaviselet miatt szabadon engedték, persze, csak feltételesen.

-          A hab a tortán az, hogy ugyan elkapták őket, röviddel a rablás után, de a pénz sosem lett meg – vette át a szócsövet most Javi a társától, mire Castle tekintete megtelt élettel, és arcán látszott, alig bírja visszafogni magát, míg a nyomozó tovább beszélt – Mivel Leon-t fogták el utoljára, mindenki azt gyanította, hogy ő rejtette el a pénzt, de ezt sosem tudták bizonyítani, ő pedig nem beszélt.

-          Mennyi pénzről is beszélünk? – kérdezte érdeklődve Kate, miközben monoton egyhangúsággal kevergette kávéját. Mozdulataiból, és hangsúlyaiból világosan kitűnt, hogy őt korántsem villanyozta fel annyira az eltűnt pénz, mint szerelmét.

-          Cirka 250 000 dollárról, ami, meg kell hagyni, szép kis summa volt 10 évvel ezelőtt – hallották most megint Ryan hangját, aki vállát az ajtófélfának támasztva, ütemesen dobolt combján a jegyzetfüzettel, miközben felettese utasítására várt.

-          Kik voltak a társai? – jött a következő kérdés ehelyett Beckett-től, mire Ryan abbahagyta a ritmusos hangkeltést, és belepillantott „hangszerébe”.

-          Lawrence Bishop, Raoul Alvarez, Steve Rotter és Sam Larow – sorolta a neveket gyors egymásután – mindannyian szabadlábon vannak, utánanéztünk. Bishop újságokat szállít ki, Alvarez takarító egy vállalatnál, Rotter egy szemétszállító cégnél helyezkedett el, miután kiengedték, Larow pedig egy gyorsétkezdében mosogat. – fűzte még hozzá, mire Kate bólintott.

-          Ezek szerint, mindegyik olyan munkát végez, ahol éjjel szabad… Tiétek az első kettő, Castle és én beszélünk Rotter-rel és Larow-val – jelentette ki, miközben háta mögé tette az immár kiürült kávéscsészét, és éppen indultak volna, amikor Castle hangja állította meg őket.

-          Egy pillanat! Senki sem látja, mi folyik itt? – kérdezte hitetlenkedve, mire mindhárman értetlenül néztek vissza rá, ő pedig nagyot sóhajtva, de izgatottan folytatta – adott egy rablás, és az eltűnt szajré, most pedig halott a fickó, aki több, mint valószínű, hogy az egyetlen ember volt, aki tudta, hol a pénz! Át kellene kutatni a házát, talán rajzolt egy térképet, vagy…

-          Na, jó, én mentem! – nyögött fel Javi kínlódó arckifejezéssel, ahogy rájött, mire is akar kilyukadni az író, Kate megforgatta a szemét, és csak Ryan volt az egyetlen, aki kíváncsian várta a folytatást, amit azonban a nyomozónő az íróba fojtott.

-          Castle, először beszélünk a bűntársaival, talán már rég náluk van a pénz, vagy legalábbis az egyikőjüknél. Addig nem fogok veled kincskeresőt játszani… - igyekezett lehűteni a férfi kalandvágyát, mire Rick pajkosan elmosolyodott.

-          Kár, istenien mutatnál egy Indiana Jones jelmezben – kacsintott a nőre, miközben kék tekintete érzékien vándorolt végig a nő karcsú alakján, amitől Kate érezte, hogy melege lesz. Javi és Ryan elfojtott egy kacagást, Kate pedig látszólag dühösen szakította félbe ismét a férfit.

-          Javi, induljatok! – utasította két társát, akik még mindig jót derülve hagyták el a pihenőt. Miután kettesben maradtak, Kate lassan az író felé fordult. Arca komolyságot tükrözött, szemét kissé összehúzta, és Rick nagyot nyelt, ahogy a zöldes-barna szemek rászegeződtek. – értékelem a fantáziádat, Castle, nem is tudod, mennyire – húzódott most kissé réveteg mosolyra a nő ajka, ahogy felidéződött benne játékos szeretkezéseik emléke, miközben folytatta – de azt még jobban értékelném, ha nem a srácok előtt célozgatnál rá, miben szeretnél látni legközelebb a hálószobában… - igazította meg a gallérját művészi precizitással a nő, miközben Castle érezte, hogy kiszárad a szája, ahogy elképzelte Kate-t a jelmezben. Nyelvével megnedvesítve ajkát, torkát megköszörülve, komolyságot erőltetve magára, kérdezte.

-          Ezek szerint, felvennéd a kedvemért? – vetette fel látszólag érdektelenül, de csillogó tekintete elárulta. Kate elfojtott egy mosolyt, majd közelebb hajolt, és ajka már szinte súrolta a férfiét, úgy szólalt meg, halkan.

-          Szeretnéd? – búgta érzékien szinte a férfi szájába a szavakat, mire Castle csak bólintani tudott, miközben közelebb hajolt, és már éppen megcsókolta volna a nőt, már ajkán érezte az övét, amikor Kate hirtelen elhúzódott, és mire a férfi magához tért, ő már az ajtóból szólt vissza – Álmaidban, Castle! – mosolygott rá gonoszkodva, majd asztalához sétált, hogy magához vegye fegyverét és jelvényét. Rick leforrázva állt még néhány másodpercig a pihenőben, majd ajka csalafinta mosolyra húzódott.

-          Az álmaim mindig valóra válnak, Beckett nyomozó… - motyogta maga elé halkan, hogy a nő ne hallja, majd vidáman a már lift felé tartó Kate nyomába eredt.

Steve Rotter magas, legalább 190 centi, barna, ritkuló hajú, mackós testalkatú férfi volt, akin a narancsszínű, szemétszállító egyenruha úgy állt, mintha valaki erőnek erejével szuszakolta volna bele. A februári csípős hideg ellenére, homloka verejtékben úszott, ahogy kezét egy sárga, foltos rongyba törölgetve, állt Beckettékkel szemben, a szemétszállító autó mellett.

-          Nézze, fogalmam sem volt róla, hogy szegény flótás kinyiffant – tárta szét húsos karjait sajnálkozva Steve, miközben Rick öklendezve fordult félre. Nem tudta eldönteni, hogy a tőlük alig két méterre lévő autóból áradó bűztől, vagy a velük szemben álló férfi izzadságfoltos ruhájából feléjük áramló szagtól van-e rosszul. Csodálkozva pillantott Kate-re, akinek arcáról nem, hogy rosszullétet, de még az undor legkisebb jelét sem tudta leolvasni. – Sajnálattal hallom, tényleg, de nem értem, mi közöm a halálához?

-          Mikor látta utoljára az áldozatot, Mr. Rotter? – hagyta figyelmen kívül a kérdést Beckett, miközben észrevétlenül próbált minél apróbbakat lélegezni, fél szemmel pedig látta, hogy Rick centiméterről centiméterre araszol arrébb az autótól, melyből a rothadó ételmaradékok, és ki tudja még minek a szagát vitte feléjük a szél.

-          Tudja a rosseb! – rántotta meg a vállát unottan Rotter, miközben horkantott egy nagyot. Láthatólag, őt egyáltalán nem zavarták a körülmények. – van annak már több éve is… - gondolkozott el, majd tömzsi ujjain számolni kezdett – Talán, négy vagy öt évvel ezelőtt, amikor megkeresett, hogy ajánljam be ide a céghez. Munka kellett volna neki, de én elhajtottam, mint a magzatvizet! A szemét kurafija, először átver, aztán meg idejön nyalizni, hogy segítsek neki! – köpött undorodva a kocsi mellé Steve, mire Castle nagy levegőt vett, hogy visszafojtsa egyre inkább feltörni készülő hányingerét. Kate összeráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet, majd megköszörülte a torkát.

-          Hol volt tegnap éjjel? – kérdezte, hogy minél rövidebbre zárja a beszélgetést, mire Steve belső ajkát rágcsálva fontolta meg a választ.

-          Egy bárban iszogattunk a srácokkal – bökött fejével az autó elején álldogáló két másik férfira, akik eddig kíváncsian méregették a két ismeretlent, majd amikor észrevették, hogy Kate és az író is feléjük pillant, hirtelen elkapták a fejüket, és tekintetük vadul kezdett cikázni az utcán, teli szemeteskukák után kutatva, Steve pedig folytatta – ott időztem egy darabig, aztán haza teleportáltam.

-          Teleportált? – kérdezett vissza értetlenül Castle, mire a férfi ajka buta vigyorrá szélesedett, előre jót derülve saját poénján.

-          Ja, ugyanis, gőzöm sincs róla, hogyan kerültem haza – röhögött fel vidáman, majd egy pillanat alatt komorult el az arca – álljunk csak meg! Mit faggatóznak itten arról, hogy merre kószáltam az éjjel?! Csak nem rám akarják varrni? Mégis mi okom lett volna rá, hogy kinyírjam azt a nyomorultat?! – háborodott fel mérgesen, mire Castle megrántotta a vállát.

-          250 000 oka lett volna rá, amint hallottuk… - jegyezte meg finoman, mire Steve tenyerével a homlokára csapott.

-          Még mindig ez a téma?! Egek ura! – sóhajtott mélyet – arra a pénzre én már a börtönben keresztet vetettem! Nem tagadom, hogy megpróbáltam belőle kiszedni még bent, hogy hová rejtette, de azzal kábított, hogy már elszórta. – magyarázta, és tekintetén látszott, hogy még most sem hiszi el, amit akkor hallott – naná, hogy kiakadtam, el is kalapáltam érte, de hogy tíz évet várjak a kinyírására?! Nem! Egy ujjal sem nyúltam hozzá, de gratulálok annak, aki megtette – köpött megint az aszfaltra, így megalázva az áldozat emlékét, mire Kate Castle-re nézett, Steve pedig folytatta – De adok egy tanácsot! Ha mindenáron a régi banda tagjai között keresik a gyilkosát, beszéljenek Sam Larow-val. A börtönben mást sem lehetett hallani, ha kinyitotta azt a nagy pofáját, csak azt, hogy Leon kamatostul fogja neki megfizetni a tartozását – jelentette ki sokat tudón, majd megszívva a fogát várta a reakciókat.

Kate gondolataiba mélyedve vezetett egészen a gyorsétkezdéig, ahol a következő gyanúsított dolgozott. Precízen és gyorsan parkolt le az étterem előtt az út szélén, majd kipattanva az autóból, Castle-el a nyomában belépett a helyiségbe. A körben elhelyezett asztaloknál fiatal párok várták az ebédjüket, miközben a már kihozott üdítőket, söröket kortyolgatták, és halkan beszélgettek. A levegőben ezúttal Castle orrának sokkal kedvezőbb, hamburger, hot-dog, és sült krumpli illat terjengett, amibe az, jó mélyen bele is szagolt, és érezte, hogy összefut a nyál a szájában. Kate elszántan lépett egyenesen a pulthoz, és amikor a fiatal, 20-as éveinek elején járó, szőke, a cég egyenruháját viselő lány megkérdezte, mit parancsol, már éppen szóra nyitotta volna a száját, de legnagyobb döbbenetére, Castle megelőzte.