2. rész
Kate-t furcsa
érzés kerítette hatalmába, ahogy a telefonban megadott gyilkossági helyszín
felé igyekezett. Mint mindig, autóját most is néhány méterrel a helyszíntől
parkolta le, hogy amíg megteszi a távolságot az üde, kissé csípős, mégis friss
februári reggelben, fejét kiszellőztesse, gondolatait pedig magánéletéről a
munkájára összepontosítsa. Annak ellenére, hogy látszólag ez a helyszín sem
különbözött a többitől, mégis volt valami, ami szokatlanná tette, mégpedig az,
hogy ezúttal, egyedül tette meg az utat, amire több éve nem volt példa. A
magány érzését, mely hatalmába kerítette, olyan gyorsan űzte el magától,
amilyen gyorsan jött, amikor megérkezett az egyszintes, omladozó falú, rossz
állapotban lévő házhoz, melynek udvarát egy láthatólag használhatatlanná vált,
régi típusú autó váza csúfította el, valamint az itt-ott megtalálható kerékabroncsok,
és törött deszkalapok. Miközben igyekezett úgy bejutni a lakásba, hogy a
veranda előtti ócska deszkalépcső ne törjön össze lába alatt, tekintetével már
a házban helyszínelő kollégákat figyelte. Az egyenruhás járőr, aki alig nézett
ki 20 évesnek, szigorú tekintettel állta útját a bejáratnál, és összevont
szemöldökkel mérte végig.
-
Családtag vagy firkász? – vakkantotta foghegyről,
magabiztosan Kate-nek, mire a nő égnek emelte a szemét, és hanyag mozdulattal
húzta le derékszíjáról a jelvényt, így nyomva az ifjú titán orra elé.
-
A felettese! Egyéb kérdés? – kérdezte kissé
ingerültebben, mint szerette volna. Maga sem értette, miért, de hangulatán
érezhetően nyomot hagyott, hogy nem volt mellette az író. A hiánya borússá
tette, és szúrósabbá, éppen olyanná, mint amilyen azelőtt volt, hogy megismerte
volna a férfit. A járőr, aki eddig a pillanatig fölényes, rátarti vonásokkal,
fontossága teljes tudatában őrizte a helyszínt, most fülig vörösödött, és olyan
nagy lendülettel állt félre az ajtóból, hogy egy kiálló deszkalapban
megbotlott. Keze hiába kapott reflexszerűen az ajtófélfa felé, bőrkesztyűbe
bújtatott ujjai nem találtak kapaszkodót, így egyensúlyát vesztve, térdre esett
a nyomozónő előtt.
-
Castle tudja, hogy ha két percre magadra hagy, máris a
lábaid előtt hevernek a pasik? – hallotta most meg a lakás belsejéből Javi mély
baritonját, aki nagy léptekkel igyekezett feléje, míg a járőr szégyenkezve
próbálta összeszedni magát.
-
Lanie sem a humorodba szeretett bele, jól gondolom? –
jegyezte meg szúrósan, komor arckifejezéssel Beckett, mire Javi elfintorodott,
majd előre engedve felettesét, a nappali felé vették útjukat.
-
Hű, de harapóssá tesz valakit, ha nincs mellette a
másik fele – gúnyolódott Javi, mire egy villámló tekintetet kapott válaszul,
amit viszont ő hanyag eleganciával hagyott figyelmen kívül, és érdeklődve
kérdezte – apropó, hol hagytad? Az ágyhoz bilincselve várja, hogy hazatérj, és
tovább szolgáljon? – vigyorodott el szélesen saját poénján, mire Kate
megtorpant, és komolyan nézett pár pillanatig társára. Csak néhány másodpercig
tartott a szemkontaktus, mégis elég sokáig ahhoz, hogy kizökkentse a férfit,
aki most már kezdte kényelmetlenül érezni magát.
-
Otthon Alexisszel! – felelte Kate nyugodtan, figyelmen
kívül hagyva az utolsó mondatot – és most térjünk rá arra, én miért nem ott
vagyok, hanem itt! – utasította a férfit, mire Javi megköszörülte a torkát, és
megkerülve a nőt, beljebb lépett a nappaliba, ahol a valaha jobb napokat
látott, most azonban már kopott, és elnyűtt kanapé, szakadt fotel, és még az
1980-as években gyártott televízió között egy férfi holteste feküdt. A barna
bársonynadrág, amit viselt, legalább annyi idős lehetett, mint a televízió, a
szürke inget, és a felette lévő, hasonlóan szürke mellényt elborította a vér,
mely a koponyából szivárgott, és amely a deszkapadlót is vörösre színezte.
-
Az áldozat Leon Parker, 45 éves, fehér férfi, itt
lakik. A szomszéd telefonált, mert furcsállotta, hogy az újság a tornácon
maradt. – vált azonnal hivatalossá Javi hangja, miközben felettesét
tájékoztatta – Állítása szerint, Mr. Parker minden reggel kiment az újságért,
vagy a lánya hozta be, miután végzett a munkahelyén, de ma még a lányát sem
látta.
-
Hol a lánya? – kérdezte Kate, miközben összehúzott
szemmel nézett körül a lakásban, majd tekintete az áldozatra vándorolt.
-
Még nem találtuk meg, de kerestetjük. A munkahelyén azt
mondták, hogy tegnap délelőttös műszakban dolgozott, és már 14 órakor eljött,
azóta nem látták. – vette át a szót Ryan, aki jegyzetfüzetét szorongatva,
kíváncsian nézett Kate-re.
-
Talán az anyjánál? – vetette fel lehetőségképpen
Beckett, de Ryan megrázta a fejét.
-
Az anyja öt éve meghalt, egyedül élt az apjával –
felelte halkan, mire Kate nagyot sóhajtott. Az is borzasztó, amikor az ember az
egyik szülőjét elveszíti, de amikor már senkije sem marad, ráadásul ilyen
tragikus hirtelenséggel, az maga a kegyetlenség. Akaratlanul is felrémlett
előtte, mekkora támaszt jelentett neki édesapja, akivel osztozhatott fájdalmán,
amikor anyját meggyilkolták. Ennek a lánynak, ha él még egyáltalán, nincs
senkije, aki támaszt nyújtana.
-
Lanie, te mit tudsz nekünk mondani? – fordult most a
halottkém felé a nyomozónő, aki eddig csendben végezte a munkáját.
-
A halál ideje valamikor az éjszaka folyamán lehetett,
vagy hajnalban – emelkedett fel addig térdeplő helyzetéből a nő, úgy
tájékoztatta Beckettet – a halál oka több tompa traumatikus sérülés a koponyán.
Gyakorlatilag, agyonverték, mindezt hátulról. Az elsődleges vizsgálatok
szerint, betört a koponya, és talán befelé is vérzett, de biztosabbat a
boncolás után tudok mondani. Egyéb külsérelmi nyomok nem láthatók. A gyilkos
fegyver pedig, tőled jobbra látható – mutatott egy, a kandalló mellett, a
testtől pusztán néhány méteres távolságban heverő piszkavasra a halottkém, amit
éppen egy helyszínelő emelt fel, és helyezett egy bizonyíték-tároló zacskóba.
-
Rablás? – kérdezte bizonytalan hangon Kate, miközben
élénk tekintete ismét körbefutott a szegényes berendezésű lakáson.
-
Kizárt! – rázta meg a fejét Espo – a zár érintetlen, a
lakásból nem tűnt el semmi, és láthatólag nem is kerestek semmit – magyarázta
kijelentését komoly hangon, mire Kate nagyot sóhajtott.
-
Akkor személyes ügy lesz – állapította meg kissé
lehangoltan.
-
Igen, ezt támasztja alá az is, hogy az ütések mélysége
erős felindultsági állapotra utal – fűzte hozzá Lanie – a tettes dühös volt…
-
Ó, te jó ég! Mindenkit beoltottak tífusz és egyéb
fertőző betegségek ellen? – hangzott fel harsányan Castle bársonyos hangja, és
Kate ajkán akaratlanul mosoly suhant át. A megkönnyebbülés, és a nyugalom úgy
áradt szét ereiben, ahogy megérezte a kellemes arcvíz illatát, hogy szinte
észre sem vette, miközben tettetett szigorral nézett a szoba közepén ácsorgó,
fintorgó íróra, aki zavartalanul folytatta, mit sem törődve a rá szegeződő
kíváncsi, vagy értetlenkedő pillantásokkal. – az ajtóban álló Chuck Norris utánzat
alig akart beengedni, de szerencsére épp jött egy másik tiszt, akinek már a
bajsza is nő, szóval itt vagyok! – húzta ki magát teli szájjal vigyorogva, és
arcáról le lehetett olvasni, hogy teljességgel bizonyos abban, hogy mindenki
csak az ő érkezésére várt - hiányoztam? – kérdezte magabiztosan, mire Javi
dünnyögött egy „nem igazán”-t, Ryan mosolyogva bólintott, Kate pedig közelebb
lépett.
-
Sikerült elintézni Alexisszel a dolgot? – kérdezte
halkan, mire Castle nagyot sóhajtott.
-
Igen, végül megírtam a csekket, mehet a táborba – húzta
el a száját, így kinyilvánítva nem tetszését. Mint általában, most sem tudott
ellenállni lánya könyörgő tekintetének, így gyorsan beadta a derekát, hogy
mielőbb Beckett mellett lehessen.
-
Milyen tábor? – kérdezte érdeklődve Lanie, mire Castle
néhány mondatban vázolta a tábor lényegét, a kutatást, és a sátrakat. – Ó! Már
értem! – mosolyodott el sejtelmesen a doktornő, mire Castle homloka ráncba szaladt.
-
Mit is értesz egész pontosan? – feszegette aggódva a
kijelentést, mire Lanie közelebb lépett a férfihoz.
-
Castle, én is voltam ilyen táborban, és tény, hogy sok
mindent kutat ott az ember, sok mindent felfedez, aminek azonban vajmi kevés
köze van a tudományhoz – kacsintott cinkosan Kate-re, aki alsó ajkát beharapva
gátolta meg, hogy fel ne nevessen, látva az író kétségbeesett arcát, akinek
élénk fantáziája egyre szörnyűbb képeket vetített lelki szemei elé.
-
P…például? – dadogta nagyot nyelve, mire Lanie
sejtelmesen megrántotta a vállát.
-
Legyen elég annyi, hogy volt ott egy nagyon kedves fiú
is… hmm… őt érdemes volt kutatni – hunyta le szemét Lanie egy pillanatra,
réveteg mosollyal az ajkán, mire Castle egyre kétségbeesettebb arcot vágott.
-
Alexis nem tenne ilyet! – jelentette ki néhány
másodperccel később határozottan – Ő tanulni megy oda!
-
Hát persze! – vigyorodott el, kétkedéssel a hangjában
Javi – ellenőrizted, hogy kik lesznek még a táborban? – kérdezte együtt érzőn,
mire Castle csak megrázta a fejét. Ebben a pillanatban bánta meg, hogy nem
nézett jobban utána, mihez is adja a pénzt, mire Javi a vállára tette a kezét –
ha gondolod, mi megtehetjük – javasolta, mire Kate úgy érezte, itt az ideje,
hogy véget vessen az író kínzásának.
-
Ti annak nézzetek utána, hogy a szomszédok, mit tudnak
elmondani az áldozatról – zárta rövidre a magánéleti beszélgetést, és
tréfálkozást, újra a hivatalos mederbe terelve ezzel a társalgást – Castle és
én… - kezdett volna hozzá, de ebben a pillanatban egy hangos puffanás fojtotta
belé a szót, ő pedig ösztönösen előkapva fegyverét, társaival a nyomában indult
a hang irányába, Castle pedig, nagyot nyelve követte őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése