6. rész
Castle hanyag
eleganciával támaszkodott meg a pulton, miközben szeme gyorsan cikázott végig a
pulttal szemben, a falra kiakasztott plakátokon, melyek az étterem aktuális
akcióit hirdették. Amint belépett, és orrát megcsapta a kellemes sült krumpli,
és hamburger ínycsiklandó illata, korgó gyomra azonnal emlékeztette, hogy a
kimerítő éjszaka utáni kevés alvás, a korai ébredés, és Alexis látogatása
miatt, kimaradt a napból a reggeli. Mivel a nap már magasan az égen járt, bár
ereje szinte egyáltalán nem volt érzékelhető a csípős februári hideg miatt, szervezete
is egyre elszántabban követelte az energiát adó ételt, az éhgyomorra
elfogyasztott kávé pedig, már szinte marta üres gyomrát.
-
Egy sajtburgert kérek, kis adag sült krumplit, és egy
pohár light kólát… - előzte meg a nyomozót sürgető hangon, miközben ujjával
türelmetlenül kezdett dobolni a pulton – bár, ha belegondolok, nincs értelme
light kólát kérni, ennyi kalória mellé – vigyorodott el kópésan, majd
pillanatokkal később Beckett hangja szakította félbe.
-
Castle! Mit művelsz?! – kérdezte döbbenten, mire Rick
elhúzta a száját, és bűnbánón mosolyodott el.
-
Igazad van, hova tettem a jó modoromat… te mit kérsz? –
kérdezett vissza halálos nyugalommal, mire Kate még mindig megrökönyödve, az
eladó viszont várakozón nézett rájuk.
-
Nem enni jöttünk! – jelentette ki ellentmondást nem
tűrő hangon Beckett, majd a férfi durcás ábrázatával mit sem törődve, nagyot
sóhajtva fordult a fiatal lány felé – Kate Beckett nyomozó vagyok, Sam Larow-ot
keressük. – mutatta fel a jelvényét, mire a kiszolgáló a háta mögé mutatott,
egy kis lengőajtóra.
-
Hátul van a konyhán, mosogat… - felelte megszeppenve,
és a tekintetéből sugárzó riadalomból jól látszott, hogy nem mindennap érkeznek
nyomozók az étterembe, akik az egyik kollégáját keresik.
-
Mit? – nézett rá értetlenül Castle, majd felhúzott
szemöldökkel mutatott végig az asztalokon sorakozó, eldobható papír poharakon,
és papír tányérokon, Kate azonban nem várta meg, hogy kiderüljenek a konyhai kulisszatitkok,
otthagyva a férfit, rá bízva a döntést, hogy követi-e, egyenesen a konyha felé
indult. Castle sem pazarolt több időt, hogy elmélyedjen a gyorséttermek
világában, helyette fürge léptekkel eredt szerelme nyomába a szűk folyosón,
mely aztán alig 5 lépés után, egy tágasabb helyiségbe vezetett. A konyha jobb
oldalán a sütők helyezkedtek el, előttük az azonos formaruhába bújt,
egyensapkát viselő alkalmazottak, gyors, rutinos mozdulatokkal készítették a
hamburgerpogácsákat, vagy emelték ki a forrón sistergő olajból a ropogósra sült
krumplit. Castle nagyot nyelve haladt el mellettük, hogy aztán jobbra fordulva,
megérkezzenek a konyhai kisegítőkhöz. Kate összehúzott szemmel nézett végig a
kötényt, és fehér pólót viselő dolgozókon, majd tekintete megakadt egy
alacsony, 40 év körüli, haját copfban hordó, sovány férfin, aki sunyin a válla
mögött hátrapillantva vizslatta őket, de amikor észrevette, hogy Kate figyeli,
elkapta a tekintetét, és mint, akit nem is érdekel, hogy kik a látogatók,
minden figyelmét a mosogatásnak szentelte. Kate ajka leheletnyit megrándult,
ahogy a reakciót látta, de nem szólt, csak megköszörülte a torkát.
-
Kate Beckett nyomozó vagyok, melyikük Sam Larow? –
kérdezte emeltebb hangon, hogy a tányérok, és hatalmas fém edények súrlódásától
keletkezett zajban is tisztán lehessen hallani. A dolgozók egy emberként
hagyták abba a munkát, és tekintettek kíváncsian érdeklődve a nőre, míg Kate
szemét az egyetlen férfin nyugtatta, aki még csak meg sem fordult. Szája gúnyos
mosolyra húzódott, és éppen tett egy lépést a fickó felé, hogy megszólítsa,
amikor az, hirtelen megfordult, és a kezében lévő edényt a nyomozó felé
hajította, ő maga pedig, futásnak eredt a hátsó kijárat felé. Kate az utolsó
pillanatban hajolt el a repülő tárgy elől, mely hatalmas csattanással landolt
az író lába előtt, majd pisztolyát előrántva iramodott Larow után, aki sovány
testalkatához, és apró termetéhez híven, igen fürgének bizonyult, a nő alig
bírt lépést tartani vele. Larow óriási lendülettel vágta ki a konyha hátsó
bejáratának ajtaját, így kijutva egy sikátorba, ahol egyenesen a zsúfolt new
york-i utcák felé tartott. Kate levegő után kapkodva, szúró tüdővel igyekezett
utána. Tisztában volt vele, hogy még az előtt kell megállítania, hogy kiérjen a
forgalmas, dolgukra igyekvő new york-iakkal megtelt utcára, mert ott már nem
használhatja a fegyverét anélkül, hogy ártatlan embereket veszélybe ne sodorna.
A férfi azonban nagyon gyors volt, és Kate szinte percről percre látta, hogy
távolodik tőle minél messzebbre. Gondolatban már lemondott arról, hogy időben
elkapja, amikor hirtelen egy sötét színű Dodge fékezett le a sikátor bejárata
előtt, és a nagy lendülettel futó Larow már képtelen volt megállni, egyenesen
az autó motorháztetőjén landolt, majd átbukfencezett rajta, és keserves
jajgatások közepette hánykolódott a földön, mire Kate levegő után kapkodva,
fújtatva megérkezett. Pisztolyát egy percre sem leengedve maga előtt, zihálva
szólalt meg, miközben tekintetében elismerés csillogott, ahogy a Dodge volánja
mögött büszkén rákacsintó íróra pillantott. – Sam Larow… letartóztatom… -
lihegte Kate, miközben megállapította, hogy vagy a férfi volt ennyire fürge,
vagy neki kell ezentúl még többet edzenie. Amíg ő pisztolyát eltéve lehajolt,
és felrángatta a földről a még mindig nyöszörgő, és fájdalomról panaszkodó
Larow-ot, Castle is kipattant az autóból, és vidáman harsant a hangja.
-
Majonézt vagy Ketchup-ot kérsz a krumplihoz? – kérdezte
elégedett hangon, mire Kate döbbenten meredt a kezében tartott két adag sült
krumplira.
-
Ez meg…? – kérdezett vissza válasz helyett
hitetlenkedve, mire Castle unottan rántotta meg a vállát, és komótosan emelt a
szájához egy hasábburgonyát.
-
Nem volt időm reggelizni, és tudtommal neked sem.
Gondoltam, kellemest a hasznossal – harapott rá jóízűen a krumplira, és kópés
vigyorral a képén kezdte rágcsálni, miközben Kate még mindig erősen tartva
Larow-ot, próbálta rendezni arcvonásait. El kellett ismernie, hogy noha, az
eltelt évek alatt rengeteget változott a férfi, mióta együtt dolgoztak, az
alapvető gyerekes tulajdonságai, kópés huncutsága még mindig megmaradt, és ő
ezt szerette benne a legjobban, még ha olykor idegesítette is vele.
Gondolataiból Larow elgyötört hangja szakította ki.
-
Ellopta a konyháról? – kérdezte két sziszegés között,
mivel a nyomozónő nem túl előzékenyen, fittyet hányva sérült karjára, amelyről
felhámlott az esés miatt a bőr, éppen ott szorította a karját, ahol a legjobban
fájt neki.
-
Magának most éppen ez a legkisebb gondja! – válaszolt
Rick helyett a nő, majd miközben a férfit a hátsó ülés felé vezette, bal
kezével kivett egy krumplit a férfi kezéből, és amikor beleharapott, akkor
érezte meg, mennyire éhes volt már ő is – köszi! - kacsintott az íróra, aki
erre még elégedettebb képet vágott, majd beszállt az autóba, hogy mielőbb az
őrsre érjenek.
Kate immár a
Castle által hozott sült krumplitól jól lakottan, nyugodt, határozott
arckifejezéssel, nyomában szorosan az íróval lépett be a kihallgató szobába,
ahol Larow idegesen, lábával ütemesen a padlót verve, haját csavargatva várta
őket. A nyomozó szó nélkül foglalt helyet vele szemben, majd a kezében lévő
mappát az asztalra téve, ráérősen kezdett lapozgatni benne.
-
Mikor mondják meg végre, hogy miért vagyok itt? –
kérdezte idegesen nagyokat nyelve Sam, mire Kate látszólag meglepetten nézett
fel rá.
-
Azt sem tudja, miért kerestük, mégis menekült előlünk?
– kérdezett vissza válasz helyett, mire Larow szava egy pillanatra elakadt,
majd megrántotta a vállát.
-
Nem… nem menekültem, oké? – felelte bizonytalanul, mire
Castle elhúzta a száját.
-
Ezek szerint, gyakori, hogy két mosatlan edény között
kocog egy kicsit? – szúrta oda a férfinak gúnyosan, mire az, megszívta a fogát,
és megint csak vállrándítással válaszolt.
-
Ne húzzuk az időt! – szakította félbe a beszélgetést
Beckett – tudjuk, hogy ismerte az áldozatot, akinek a halála ügyében nyomozunk!
A kérdés csak az, véletlen-e, hogy miután megölik, maga menekülőre fogja, amint
rendőrt lát? – húzta fel érdeklődve a szemöldökét Kate, és zöldes-barna
tekintete hidegen villant.
-
Naná, hogy nem véletlen! Talán majd megvárom, míg rám
varrják, nem? – fújtatott dühösen Sam, majd szinte azonnal folytatta – tudom,
hogy dolgoznak a zsernyákok, volt már dolgom velük éppen elégszer! Nyilván
kutattak kicsit a múltjában, rájöttek a 10 évvel ezelőtti rablásra, és az
eltűnt lóvéra is! No, ebből gyorsan osztottak, szoroztak, és voala! Ki a
gyilkos? Persze, hogy az egyik bandatag, és miért? Csak is a pénzért! – vezette
le az ügyet precíz pontossággal, de annál ironikusabban, és gúnyosabban Sam,
Kate pedig úgy döntött, nem szól közbe, hagyja kibontakozni a férfit. – De
ezúttal mellé lőttek! – közölte diadalittas hangon - Nem én öltem meg, még csak
nem is láttam mostanában, ráadásul én már jó útra tértem! – jelentette ki
büszkén, mire Kate elhúzta a száját.
-
Valóban? Mert itt az áll – nyitotta ki a mappát, és
elővett egy rendőrségi jelentést – hogy egy hónapja elkapták bolti lopásért, amiért
felfüggesztettet kapott, két hete pedig kizsebelt egy férfit az utcán! –
szembesítette a tényekkel Larow-ot kíméletlenül, mire az megint nagyot nyelt,
és kínosan fészkelődni kezdett a széken.
-
Az semmi, pusztán egy kis tévelygés… apró megingás… -
nyögte nehezen, verejtékező homlokkal.
-
Hol volt a gyilkosság időpontjában Sam? – kérdezte
rezzenéstelen arccal, mire a férfi nagyot sóhajtott, és lemondón dőlt hátra a
székbe.
-
Otthon… egyedül… - motyogta alig hallhatóan, mire Kate
szó nélkül csapta be a mappát, és állt fel az íróval együtt. Amikor azonban
megfogta a kilincset, hogy kimenjen, Larow kétségbeesett hangon állította meg –
várjon! Van egy ajánlatom! Kérem! Hallgasson meg! Meglátja, nem utasítja
vissza, csak hallgasson meg! – könyörgött elszántan, és tekintetéből
magabiztosság áradt, mely kíváncsivá tette a nyomozót, Castle-t pedig még annál
is jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése