3. rész
Kate összehúzott
szemmel, lélegzetvisszafojtva, aprókat lépve haladt a szűk folyosó végén lévő
szoba felé, ahonnan a szokatlan hang érkezett. Amikor eléért, gyors pillantást
vetett társaira, akik elszánt tekintettel, bólintva adták tudomására, hogy
készen állnak a behatolásra. Kate gyorsuló szívdobogással, lassan nyúlt a
kilincs felé, majd amilyen halkan csak tudott, benyitott a szobába. A szintén
szegényesen berendezett helyiség, melyben egy ágy, rajta kopott ágyterítővel,
egy fésülködő asztal az ablak alatt, és egy szekrény kapott helyet, üres volt.
Első ránézésre úgy tűnt, napok óta nem járt ott senki. A szoba színei női
lakóról árulkodtak és a szegényes berendezés ellenére, patinás rend uralkodott.
Kate, figyelmét most a szekrény felé irányította. Lassan közelebb sétált, és mély
levegőt véve, egyetlen mozdulattal rántotta fel az ajtót. A látvány, amely
fogadta őket, mindannyiukat ledöbbentette. A szekrény padlóján egy 20 év
körüli, vékony, szőke hajú lány kuporgott. Lábait maga elé húzva, karjaival
átölelve azokat rémülten felsikoltott, ahogy Beckettre nézett. Mellette egy
doboz hevert, a korábban hallott puffanás okozója.
-
Nyugalom! Nem akarunk bántani! – tette el azonnal a
fegyvert Kate, csakúgy, mint társai, majd leguggolt a lány elé, aki még mindig
riadtan emelte rá sírástól kivörösödött kék szemét, melyben bizalmatlanság, és
félelem csillogott – Kate Beckett nyomozó vagyok a new york-i rendőrségtől. -
folytatta halkan, így igyekezve megnyugtatni a reszkető lányt, aki nagyokat
nyelve pillantott most a nyomozó háta mögött álló férfiakra, Beckett pedig
tovább beszélt – Téged, hogy hívnak?
-
Sue… Sue Parker – csendült fel halkan a vékony,
erőtlen, reszkető hang, mire Kate, tudomásul véve, hogy megtalálták az áldozat
lányát, halványan elmosolyodott. Megkönnyebbült, hogy él, és remélte, hogy ha
végig a szekrényben rejtőzködött, talán tud nekik segíteni a gyilkos kilétében.
-
Oké, Sue! – mosolygott biztatóan a lányra Beckett – mi
lenne, ha kijönnél a szekrényből, és beszélgetnénk egy kicsit, hm? – nyújtotta
felé bizalmat sugározva a kezét a nyomozó, mire a lány először
elbizonytalanodott, majd pillantását a kecses ujjakra szegezve, kis tenyerét
belehelyezte a nőébe, és hagyta, hogy kisegítsék rejtekhelyéről.
Alig fél órával
később Sue egy pokrócba bugyolálva, forró teát kortyolgatva ücsörgött egy
mentőautóban. Keze még mindig remegett, de már sokkal jobb színben volt, mint
amikor rátaláltak. Arcába kezdett visszatérni a szín, szeméből eltűnt a
riadalom, és éppen Castle-el beszélgetett, amikor Kate odaért hozzájuk.
-
Sue, el tudod mesélni nekem, mi történt? – kérdezte
lágy hangon, mire a lány elszakította pillantását a vele szemben ülő íróról, és
Kate felé fordult, majd nagyot nyelve bólintott.
-
Késő éjszaka volt… talán éjfél, vagy egy óra, nem
emlékszem… - fogott hozzá halkan, akadozva, sírással küszködve – aludtam, és
arra ébredtem, hogy dörömbölnek az ajtón. Ki akartam menni, megnézni, ki az, de
apa visszaparancsolt a szobámba, és megtiltotta, hogy kijöjjek.
-
Nem tudod, ki kereste ilyen későn édesapádat? –
folytatta a kérdezősködést Kate, mire a lány megrázta a fejét.
-
Fogalmam sincs, nem láttam. Azt sem tudom, miről
beszélgettek, de az biztos, hogy apa nagyon dühös lett. – felelte kissé erőtlen
hangon a lány, miközben pillantását ismét az íróra függesztette, aki együtt
érzőn nézett vissza rá. Ahogy végig nézett a törékeny lányon, akaratlanul is
Alexis arca villant fel előtte. Mintha most vált volna előtte világossá, minek
teszi ki a lányát azzal, hogy Beckett mellett dolgozik, hiszen őt is bármikor
megölhetik. Noha, tudta, hogy Kate az életét is feláldozná azért, hogy őt
megvédje, mégis el kellett ismernie, hogy a nő erőfeszítéseitől függetlenül is
megsérülhet olyan súlyosan, hogy végül Alexis lesz az, akit nyomozók vesznek
körbe, és vigasztalni próbálják, amiért holtan fekszik az apja. Borús
gondolatai közül Kate hangja rántotta ki, aki tovább faggatózott.
-
Hogy érted ezt?
-
A másik férfit nem hallottam, de apát igen. Kiabálni
kezdett, azt mondta, ő nem tartozik semmivel, és valami pénzről is szó volt. –
magyarázta Sue, Kate pedig igyekezett mindent pontosan lejegyezni, míg a lány
tovább beszélt – aztán puffanást hallottam, és csend lett… Fogalmam sem volt,
mit tegyek… elő sem mertem jönni a szobámból, féltem, hogy a férfi még itt van…
- csuklott el a lány hangja újból, és szeméből kipotyogtak a könnyek, ahogy
akadozva folytatta – én csak… nagyon féltem…
-
Jól van, semmi baj! – tette Sue vállára a kezét Castle
csitítólag, miközben Kate-re pillantott – most, hogyan tovább?
-
Az orvos szerint, minden rendben. Kimerült, és
átfagyott, de rendben lesz, legalábbis fizikailag. – magyarázta Kate, majd
fejével intett Castle-nek, aki azonnal értette a célzást, és kiugorva a
mentőautóból, néhány lépést hátráltak Sue-tól, ott folytatták – bevisszük az
őrszobára, már várja egy pszichológus, aki elbeszélget majd vele. Elképzelhető,
hogy a trauma miatt nem emlékszik valamire, és talán…
-
Egy pillanat! Te újra el akarod vele meséltetni az
egészet? – hökkent meg Castle, mire Kate értetlenül nézett vissza rá, ő pedig
folytatta – Kate, megölték az apját, aminek ő fültanúja volt! Talán jobb lenne,
most békén hagyni, engedni, hogy gyászoljon…
-
Castle, ha valaki, én átérzem a fájdalmát – szakította
félbe Kate határozottan a férfit – de elsősorban az ügyre kell koncentrálnom,
és ha tud valamit, ami előrébb viheti a nyomozást, akkor arról tudnom kell!
Ehhez viszont az kell, hogy egy pszichológus segítségével újra végig menjen a
tegnap éjjel történteken. – fűzte hozzá engesztelő hangon, mire az író nehezen,
de bólintott. Annak ellenére, hogy tudta, a nőnek igaza van, képtelen volt
elvonatkoztatni a képtől, mely most is előtte lebegett. A kétségbeesett,
szomorúságot tükröző kék szemektől, a sírásra görbülő ajkakról, a falfehér
arctól. Kate-nek elég volt a férfi arcára néznie, hogy tudja, mi megy végbe
benne. Nem ő volt az egyetlen, akinek feltűnt a hasonlóság Sue és Alexis
között, nem Castle volt az egyetlen, aki párhuzamokat vont, de vele
ellentétben, Kate kénytelen volt előtérbe helyezni nyomozó énjét, és elnyomni a
múltbeli emlékeket.
-
Rendben, akkor legyen így – egyezett bele nagyot
sóhajtva Castle, de tekintetén látszott, egyáltalán nem érte egyet, és Kate azt
is megértette, miért nem. Egy pillanatig mélyen a kék szemekbe nézett, majd
finoman megsimogatta a férfi arcát, hogy aztán egyedül hagyva, Javiék felé
induljon, akik éppen akkor értek vissza a szomszédoktól.
-
Megtudtatok valamit? – kérdezte társaitól Beckett nagy
levegőt véve, miközben igyekezett gondolatait visszaterelni a nyomozáshoz.
Bármennyire próbált objektív maradni, nem tudta kiverni a fejéből, amit Rick
mondott. Még élénken élt emlékezetében az az este, amikor a rendőrök anyja
halálának ügyében faggatták, és az is, hogy ő a pokolba kívánta őket. Nem akart
mást, csak elbújni a világ elől, keresni egy zugot, ahol egyedül lehet, és
kisírhatja magát, ehelyett azonban, végig kellett mennie a szokásos procedúrán,
válaszolni a végeláthatatlan kérdésekre.
-
Semmit. A szomszédok szerint, a férfi nem állt szóba
senkivel, nem voltak barátai az utcából – szakította ki gondolataiból Javi
hangja, aki beszámolt az eredményről – Gyakorlatilag csak annyi időre látták,
amíg reggelente bevitte az újságot. Dolgozni sem járt, a lánya keresetéből
éltek, mint láttuk, nem túl fényesen – húzta el a száját, felidézve a lakásban
tapasztalt állapotokat.
-
Castle és én bevisszük Sue-t, hogy beszéljen egy
pszichológussal, talán eszébe jut más is az estével kapcsolatban – tájékoztatta
társait Kate, miután beszámolt a lánnyal folytatott beszélgetésről – ti addig
nézzetek utána az áldozat múltjának. Tudni akarom, milyen pénzt kértek számon
rajta! – utasította embereit, mire azok összehangoltan, egy emberként
bólintottak, és már indultak is. Kate lassan visszasétált a mentőautóhoz, ahol
a lány még mindig a teát kortyolgatta, Castle pedig halkan magyarázott neki.
Amikor odaért, még váltott néhány szót a mentőorvossal, és elmondta Sue-nak, mi
fog történni. Legnagyobb meglepetésére, a lány egyáltalán nem tiltakozott, csak
szó nélkül követte őket az autóig. Kate tisztában volt vele, hogy ez leginkább
Castle érdeme, aki nyilván már felkészítette őt a várható eseményekre.
Harminc perccel
később Sue Parker egy magas, barátságos mosolyú, meleg barna tekintetű, ázsiai
férfi társaságában ücsörgött az áldozatok hozzátartozóinak fenntartott
helyiségben, és egy kávé mellett beszélgettek, míg Kate a pihenő felé indult,
hogy készítsen egy forró feketét maguknak. Alig bekészítette a két italt,
amikor megérezte, hogy valaki figyeli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése