9. rész
Kate-t először
meglepte a lány hirtelen megfeszülő testtartása, az elutasító, zárkózottá váló
arc látványa, aztán hirtelen eszébe jutott, ő milyen ellenséges volt a
nyomozókkal szemben, akik anyja halála ügyében nyomoztak. Úgy érezte, semmit
nem tesznek azért, hogy megfizessen a tettes, azon kívül, hogy folyton őt, és
apját zaklatták, számára ostobábbnál ostobábbnak tűnő kérdéseket feltéve, ami
véleménye szerint, semmivel sem mozdította előrébb a nyomozást. Ahogy ezt végig
gondolta, azonnal megbocsátotta a lánynak a hideg tekintetet, és a feszesen
zárt ajkakat, majd gyengéden, együtt érzőn rámosolygott.
-
Sue! – szólította meg lágy, megértő hangon a fiatal
lányt, aki még mindig összevont szemöldökkel pillantott rá, de továbbra sem
engedte el Castle kezét – Hidd el, tudom, hogy a pokolba kívánsz minket, és azt
is tudom, hogy szerinted, semmit nem teszünk azért, hogy elkapjuk azt, aki ezt
tette édesapáddal! De hidd el azt is, hogy amiről beszélni szeretnénk veled, az
nagyon fontos, és talán segít kézre keríteni az elkövetőt! – magyarázta halkan
a nyomozó, türelmesen, mire Sue tanácstalanul nézett az íróra, aki egyetértőn
bólintott. Arcáról jól leolvashatta a lány, hogy maximálisan megbízik a
mellette álló nőben. Még néhány másodpercig némán tétovázott, aztán hirtelen
félreállt az ajtóból, és a szoba közepére sétálva adott engedélyt vendégeinek a
belépésre, akik gondolkodás nélkül, apró tekintetváltás mellett, követték. A
szoba, mely átmeneti otthont nyújtott a fiatalnak, legalább olyan szerényen
volt berendezve, mint a saját szobája. Egy ágy, egy fésülködő asztalka, és egy,
két ajtós ruhásszekrény szolgálta a kényelmet. Sue most az ablak széles
párkányára telepedett, és az ablakon kibámulva, hagyta, hogy tekintete
elkalandozzon a kert zöld füvén, a fák sűrű lomkoronáin.
-
Mit akar tudni? – kérdezte olyan halkan, még mindig a
tájat figyelve, hogy Kate akaratlanul is közelebb lépett, hogy jól hallja.
-
Tudtál róla, hogy édesapád börtönben volt? – tette fel
első kérdését szelíd, bársonyos hangon, mindenféle előítélet nélkül a hangjában
Kate, mire Sue válla megint megfeszült, és arcára visszatért a komor
elutasítás.
-
Tudtam! És? – kérdezett vissza flegmán, majd a választ
meg sem várva, folytatta – ezért jött? Hogy porig alázza apám emlékét? Hogy a
szemembe mondja, megérdemelte, amit kapott? Így már nem is olyan kiemelt az
ügy, ugye? – vetette oda gúnyos éllel a hangjában, és Beckett már nyitotta
volna a száját, hogy válaszoljon, de Castle megelőzte.
-
Sue! Biztosíthatlak róla, hogy Beckett nyomozó édesapád
múltjától függetlenül, meg fog tenni mindent, hogy előkerítse, aki megölte! –
jelentette ki határozott, mégis gyengéd hangon, és Kate meglepetten figyelte,
hogy a máskor folyton viccelődő, kópés, gyerekes író, hogyan változik át
gondoskodó, együtt érző férfivá, apává. Gondolataiból Castle hangja rántotta
ki, aki tovább beszélt, miközben közelebb sétált a lányhoz, és leguggolt elé –
Ehhez azonban az kell, hogy együtt működj velünk! Megteszed? A kedvemért? –
mosolygott rá azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amelynek Kate sem tudott
nemet mondani, így meg sem lepte, amikor Sue vállai leereszkedtek, és a komorság
távozva arcáról, helyet adott a lágy, beleegyező mosolynak – Tudsz arról valamit,
hogy apád egy térképet rajzolt, amin megjelölte, hova rejtette a rablásból származó
pénzt? – kérdezte még mindig finoman Castle, ügyelve arra, hogy véletlenül se
sértse meg a halott emlékét, Kate pedig, látva, hogy a férfival, sokkal
nyíltabb és együtt működőbb a lány, hagyta, hogy ő folytassa a beszélgetést.
-
Semmiféle térképről nem tudok – rázta meg a fejét Sue –
sőt, azt sem tudtam, hogy volt elrejtett pénz. Látták, hogy éltünk, nem? Az
egyetlen rendszeres jövedelmünk, az én keresetem volt. Komolyan azt hiszik,
hogy apám százezreket rejtegetett, mi meg nyomorban tengődtünk? – kérdezte
hitetlenkedve, mire Kate sokatmondón pillantott Castle-re, így jelezve, hogy
neki volt igaza, ő azonban nem volt hajlandó ilyen könnyen feladni a dolgot.
-
Talán csak nem avatott be téged -–vélte óvatosan az
író, majd szemöldökráncolva fordult ismét a lány felé – nem voltak furcsa
látogatói apukádnak? Nem csinált mostanában semmi szokatlant, amit azelőtt
soha? – kérdezte izgatottan, így felidézve a nyomozóban Sam Larow vallomását, aki
azt állította, Leon magához rendelte, hogy átadja a térképet, és úgy érezte,
figyelik, mire Kate is kíváncsi lett, ahogy meglátta Sue arcán, hogy
elgondolkodik, majd szájának belső oldalát rágcsálva, halkan, vontatottan megszólal.
-
Nem is tudom… - sóhajtott mélyet Sue – talán… tudják,
azelőtt soha nem járt sehová, még az újságért is csak akkor volt hajlandó
kimenni, ha előtte legalább fél órát noszogattam miatta, de… - akadt meg, majd
gyanakodva ráncolta össze szemöldökét – az utóbbi néhány hónapban, minden héten
egyszer elment otthonról…
-
Tudod, hová ment? – csapott le az információra Castle,
mire Sue bólintott.
-
Igen. A New York Nemzeti Bankba – felelte őszinte,
nyílt tekintettel a lány, mire Kate és Castle döbbenten néztek össze, majd,
miután Castle megköszönte a lány segítségét, szinte egy emberként indultak az
ajtó felé, de Sue ismét megragadta a férfi karját, így visszatartva, ő pedig,
döbbenten nézett le az erősen, szinte már kétségbeesetten ráfonódó, vékony
ujjakra. – Mr. Castle, máskor is meglátogat még, ugye? – csendült fel a hangja
reménykedéssel vegyes szomorúsággal, mire Rick nagyot nyelve, nehezen bólintott,
majd Beckettel az élen, elhagyták a helyiséget.
Kate alig
átlépte Castle-el a nyomában a Nemzeti Bank épületének küszöbét, amikor éles ricsajjal
szólalt meg a telefonja. A hatalmas aula, mint egy sziklás hegység verte vissza
a csempézett, vagy márvánnyal bevont falakról a telefon harsogó hangját. Az
aulában várakozó, többnyire öltönyt, vagy kosztümöt viselő férfiak és nők,
összevont szemöldökkel, rosszallóan néztek a nyomozóra, aki ezzel, mit sem
törődve, ráérősen nyúlt kabátja zsebébe, és emelte füléhez a kagylót.
-
Beckett! – szólt bele a készülékbe, tiszta, határozott
hangon, majd néhány másodpercnyi várakozás után már le is tette, és Castle felé
fordult, aki kíváncsi tekintettel nézegetett körbe a hatalmas aulában – Lanie
volt az. A halál ideje hajnali 2 és 3 óra közé tehető, és DNS-t talált a
piszkavason, amivel agyonverték Leon-t – közölte a férfival a hallottakat, de
az, figyelemre sem méltatta, továbbra is merengve járatta pillantását a
helyiségben – Castle! Figyelsz rám egyáltalán? – bokszolta finoman vállon a
férfit, aki riadtan kapta most rá a tekintetét. Arcán látszott, hogy szinte
semmit nem hallott abból, amit a nő elmondott neki.
-
Ne haragudj, csak… - köszörülte meg torkát zavartan - nem
szívesen járok bankba, mióta rám robbantottak egyet! - húzta el a száját Rick,
és Kate-nek is azonnal eszébe jutott az eset, és vele együtt az érzés is, amit
akkor érzett, amikor azt hitte, elveszítette a férfit, anélkül, hogy
megmondhatta volna neki, mennyire szereti. A nyomás, mely az emlék hatására
gyomrában keletkezett, megint olyan erővel tört rá, mint akkor, és hogy
gondolatait elterelje, csak lágyan megszorította a férfi karját, majd nagy
levegőt vett.
-
Ez a veszély most nem áll fenn! – jelentette ki
magabiztosan, majd az ügyfélfogadó pult felé bökött a fejével, így jelezve a
férfinak, hogy oda tartanak, és amikor Castle pár lépést távolodott tőle, ő
gyanakodva nézett vissza a fotocellás ajtóra, mely éppen akkor tárult ki két
belépő, öltönyös férfi előtt. – legalábbis, remélem… - fűzte hozzá halkan
motyogva, majd ő is a fiatal, 30-as éveinek elején járó, barna hajú, vidáman
mosolygó nőhöz lépett, akinek a hófehér, vasalt ingén, mellkasára tűzve, a Melody
név díszelgett. Néhány udvarias mondatváltás, és a nyomozó jelvényének
felmutatása után, már útban is voltak egy szűk, barna padlószőnyeggel borított
folyosón, egy szintén barna ajtó felé. Melody itt megállt, és erőteljesen
bekopogott, de a választ már nem várta meg, csak nemes egyszerűséggel belépett.
Az irodának berendezett szobában, egy asztal, rajta számítógéppel, és
telefonnal, valamint két fotel kapott helyet. Az asztal mögött, óriási
papírhalom mögé elrejtve, egy fiatal, 20-as éveinek végén járó, barna hajú
férfi ült, és csak akkor pillantott fel rájuk, amikor Melody megköszörülte a
torkát.
-
Mr. Lyon! A rendőrség Önt keresi! – mutatott nyitott
tenyérrel Kate-re és Castle-re a nő, majd angolosan, hang nélkül távozott. A
barna hajú férfi kék tekintetében érdeklődés villant, ahogy végig futtatta
pillantását a nyomozón, és kísérőjén, majd lassan felállt az asztaltól, és
eléjük sétált. Magas, legalább 190 centi, de vékony, szikár testalkatú férfi
volt. Az öltöny úgy állt rajta, mintha a szabó jócskán elméretezte volna, és
Kate-nek csak most tűnt fel, hogy jobb kezében egy vastag, fekete keretes
szemüveget szorongat.
-
Edward Lyon vagyok, miben segíthetek? – kérdezte
megszeppent hangon, és kezével idegesen kezdett el játszani a szemüvegével.
-
Kate Beckett nyomozó vagyok, az úr Rick Castle! Leon
Parker miatt jöttünk, az Ön ügyfele volt, igaz? – tért rá azonnal a lényegre
Kate, mire Edward reményvesztetten hunyta le a szemét, és megtámaszkodva az
íróasztalánál, kezébe temetve arcát, halkan felsóhajtott.
-
Tudtam, hogy ebből még baj lesz! – suttogta megtörten,
mire Kate és Rick felhúzott szemöldökkel néztek egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése