Soha többé! 4. rész

4. rész

Castle némán figyelte, ahogy a nő a kávé elkészítésével foglalkozik. Tekintete elidőzött karcsú alakján, farmerba bújtatott feszes fenekén, lágyan leomló haján, melynek puhaságát szinte most is az ujjaiban érezte, és komoly arcán, ahogy szemöldökráncolva, minden figyelmét a forró italnak szenteli. Ez volt az egyik tulajdonsága, amit annyira szeretett benne, hogy bármibe fogott, azt teljes odaadással végezte. Nem engedte, hogy bármi kizökkentse, tudása legjavát nyújtotta, még akkor is, ha csak egy kávé elkészítése volt a cél. Éppen ezért volt kénytelen elfogadni azt is, hogy míg ő együtt érezve az áldozattal, hagyta volna pihenni és gyászolni a lányt, addig Kate még frissen, újra felidéztette vele az eseményeket apja halálával kapcsolatban. Tisztában volt vele, hogy mint ember, a nő is átérzi Sue helyzetét, sőt, ha valaki, ő az, aki igazán tudja, min mehet keresztül, de azt is tudta, hogy Kate most elsősorban nyomozóként vesz részt az ügyben. Emiatt csak még jobban csodálta, mint eddig.

-          Csak tudnám, mire gondolsz, amikor így nézel rám… - rántotta ki most gondolatai közül Kate bársonyos, meleg hangja, és arcára kapva tekintetét, vette észre, hogy halványan mosolyog is mellé. Egyértelmű volt, hogy szerelme egy ideje már figyeli.

-          Arra, hogy mennyire szeretlek… - felelte halkan, őszintén, miközben beljebb sétált, és szinte nesztelenül húzta be maga mögött az ajtót.

-          De? – húzta fel a szemöldökét kérdőn, cseppnyi pesszimizmussal Kate, mire Castle elmosolyodott a reakcióra. Nem volt számára szokatlan, hogy kedvese mindig enyhe szkepticizmussal fogadta spontán feltörő vallomásait, főként akkor, amikor a pillanat nem indokolta az érzelmi kitöréseit. Kettejük közül ő volt az, aki zavartalanul, bármikor kinyilvánította szerelmét a nő iránt, Kate pedig csak nagyon ritkán hagyta, hogy teljesen a még mindig körülötte lévő páncél alá lásson. Castle számára ezek a ritka alkalmak ettől még fontosabbá váltak, és még többet jelentettek.

-          Miből gondolod, hogy van de? – kérdezett vissza mosolyogva, miközben a nő elé sétált, és maga felé fordítva karolta át derekát, és simogatta meg arcát.

-          Mindig van de… - rántotta meg a vállát rezignáltan Kate, de tekintetén látszott, éppen elégszer hallotta már a „szeretlek, de…” mondatot ahhoz, hogy elővigyázatosan kezelje a hallottakat.

-          Most nincs. – jelentette ki határozottan az író, és tekintetéből annyi magabiztosság, és szerelem áradt, hogy Kate sem állta meg, hogy ne mosolyogjon vissza. Arca kisimult, teste ellazult a férfi karjai között, és ismét azt a nyugalmat érezte szétáradni ereiben, amit csak annak közelében érzett. – egyszerűen csak szeretlek, és úgy éreztem, ezt közölnöm kell – magyarázta tovább Castle nyugodtan, mire Kate mindkét karjával átölelve a nyakát, ujjaival lágyan kezdte el cirógatni a tarkójára fésült hajszálakat.

-          Ez esetben, Mr. Castle… - húzódott érzéki mosoly a nő ajkára, mialatt olyan közel hajolt a férfihoz, hogy forró lehelete szinte égette annak ajkát – én is szeretlek! „De” nélkül… - suttogta halkan, szinte hang nélkül, és elégedetten látta, hogy a kék szemekben öröm, és boldogság csillog, majd lehunyt szemmel adta meg magát a férfi ajkának, és az érzésnek, melyet a puha, szerelemmel teli csók kiváltott belőle. Szívdobogása felgyorsult, lábai megremegtek, ahogy résnyire nyílt ajkakkal befogadta a férfi selymes nyelvét, mely lágyan simult a szájába, és finom, érzéki táncra hívta az övét, melynek ő azonnal engedelmeskedett. Miközben ujjai szinte önálló életre kelve túrtak bele a sűrű, barna tincsek közé, érezte, hogy az író erős, mégis gyengéd tenyere végig cirógatja derekát, hátát, majd fenekén állapodik meg. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, homlokukat összeérintve mosolyogtak egymásra. Aztán a következő pillanatban Castle elkomorult, és nagy levegőt véve szólalt meg.

-          Mi lesz most vele, Kate? Úgy értem, azután, hogy már mindent kiszedtél belőle… - kérdezte halkan, mély együtt érzéssel a hangjában, mire Kate nagyot sóhajtott, és kibontakozva az erős, óvó karok közül, megint a kávénak szentelte a figyelmét. Miközben kiemelte a főzőből a csészéket, és ízesítette őket, Rick várakozón hallgatott.

-          Író létedre fogalmazhatnál finomabban is – jegyezte meg válasz helyett a nyomozó, mivel azonban Rick értetlenül nézett vissza rá, folytatta – nem kínvallatásnak vetem alá, egyszerűen csak beszél egy pszichológussal, aki talán még a gyászban is segíthet neki – magyarázta Beckett, mire az író azonnal rájött, melyik mondata érintette érzékenyen a nyomozónőt, de ahogy szóra nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, Kate fojtotta belé a szót ismét – Tudom, hogy szerinted, szívtelen, amit teszek, de próbálj megérteni engem is! Elsősorban nyomozónak kell most lennem, és bármennyire átérzem is a gyászát, és a fájdalmát, az ügyre kell koncentrálnom…

-          Tudom… tudom! – szakította félbe Castle bűnbánón, majd közelebb lépve fordította maga felé a nőt – Sajnálom, rosszul fejeztem ki magamat. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tudom kivonni magam a hatása alól… - nyögte ki nehezen a férfi, mire Kate érdeklődve pillantott rá. Tudta, hogy Castle mindig érzékenyebben reagált a különböző ügyekre, mint ő, köszönhető volt ez annak is, hogy író lévén sokkal fogékonyabb volt a problémákra, és jó fantáziája révén, jobban át tudta érezni mások fájdalmát, vagy maga elé vetíteni a lehetséges következményeket, de az még őt is meglepte, hogy az áldozat lánya ennyire elvarázsolta a férfit. Gondolatai vad száguldásából Castle hangja rántotta ki, aki folytatta – Valahányszor lehunyom a szemem, látom magam előtt a kisírt szemeit, a sápadt arcát, és… éppen annyi idős, mint Alexis, és ha velem bármi történne, talán…

-          Ne! Castle, kérlek! – szakította félbe a férfit, mert elképzelni is szörnyű lett volna, hogy szerelmével bármi történhet – Megértem, hogy megsajnáltad, tényleg szívszorító, amikor egy szinte még gyerek, fiatal felnőtt egyedül marad a világban – simogatta meg az író arcát Beckett együtt érzőn, megnyugtatón – De muszáj objektívnek maradnunk… - fűzte hozzá kissé határozottabb hangon, majd lágyabban hozzátette – tudod, mit? – kérdezte gyengéd mosollyal az ajkán, mire Castle megrázta a fejét, ő pedig, folytatta – megígérem neked, hogy ha lezártuk az ügyet, és elfogtuk a gyilkost, közben járok Sue érdekében, hogy a lehető legjobb helyre kerüljön. – ajánlotta fel őszintén, mire Castle kék szeme hirtelen megtelt élettel, és eltűnt belőle a szomorúság. Karjai erősen fonódtak a nő dereka köré, és szorosan magához rántotta, olyan hévvel, hogy Kate-nek elakadt a lélegzete.

-          Köszönöm! – suttogta a hajába hálásan, miközben szorosan ölelte, Kate pedig ugyanolyan szorosan viszonozta.

-          Mindig – suttogta vissza a nő, miközben lehunyt szemmel élvezte, ahogy a testük egymáshoz simul. A meghitt pillanatot a pihenő ajtajának nyitódása, és két diszkrét, de annál erőteljesebb torokköszörülés szakította félbe. A szerelmesek zavartan bontakoztak ki egymás karjaiból, Kate pedig, égő arccal emelte tekintetét a vigyorgó Javira, és Ryan-re, aki félszeg tekintettel próbálta emlékezetébe vésni a pihenő minden sarkát, mindent megtéve azért, hogy ne kelljen a turbékoláson rajtakapott szerelmesekre néznie.

-          Zavarunk? – kérdezte még mindig teli szájjal vigyorogva a korábbi években már begyakorolttá vált kérdést Javi, mire most is egyszerre jött a két, ellentétes válasz.

-          Nem!

-          Igen! – húzta el a száját Castle morcosan, aki korántsem tartotta annyira mókásnak, hogy megint megzavarták őket, mint a nyomozó.

-          Deja vu érzésem van… - sóhajtott színpadiasan Javi, majd komoly képpel fordult Ryan felé – neked is, tesó? – kérdezte, mire Ryan határozott hümmögések közepette, vadul bólogatva adta mindenki tudtára, hogy egyetért. Kate volt az, aki elsőként megelégelte, hogy a bőrükre tréfálkozzon két társa, és elvágva a további poéngyártást, határozott, kemény hangon szólalt meg.

-          Remélem, azért jöttetek, mert az áldozat múltjából kiderítettétek, ki a gyilkos – terelte a beszélgetés fonalát az ügyre a nő, mire Javi sajnálkozva intett nemet a fejével.

-          Egyetértek, hogy nagyon jók vagyunk, talán a legjobbak – szavalta álszerényen, mire Kate megforgatta a szemét, Castle pedig, kétkedésének hangot adva, gúnyolódva köhécselni kezdett, Javi azonban zavartalanul folytatta – de annyira azért nem, hogy fél nap alatt megoldjunk egy gyilkosságot. Tény viszont, hogy kiderült egy-két stikli az áldozat múltjából.

-          Például? – vált érdeklődővé Beckett hangja, és Castle tekintetében is a várakozás csillogott, ahogy karba font kézzel, kihúzott testtartással, elszánt tekintettel figyelt Javiékra, hogy minden szót jól halljon, és semmiről ne maradjon le. Noha, eddig is minden ügynél maximálisan koncentrált, és motivált volt a gyilkos kézre kerítésében, most, Sue miatt, még inkább segíteni akart.

-          Nem kevés fáradtsággal… - fogott bele Javi, mire Castle elhúzta a száját.

-          Lefuttattátok a rendszerben, igaz? – kérdezte rezignált hangon, mire gyilkos pillantást kapott válaszul, de szokásától eltérően, Javi ezúttal nem reagált a piszkálódó megjegyzésre, csak folytatta.

-          Tehát… Kiderítettük, hogy az áldozat nem volt egy szent. – jelentette ki sejtelmesen Javi, majd hatásszünetet tartva várta a reakciókat.