10. rész
Edward Lyon most
kinyitva szemét, kiegyenesedett, precíz, lassú mozdulattal orrára helyezte a
vastag keretes szemüveget, majd idegesen igazította meg legalább egy számmal
nagyobb öltönyét. Ahogy Rick pillantása végig futott az ügyintézőn, akaratlanul
is az jutott eszébe, hogyan lehetséges az, hogy valaki ilyen trehány külsővel
egy bankban dolgozzon. Aztán pillantása körbefutott a szerényen berendezett
irodán, az aktahegyeken az asztalon, és rezignáltan állapította meg, hogy
nyilvánvalóan nem egy magas beosztású banki tisztviselővel van dolguk, csupán
valakivel, akit elrejtettek egy irodába, az épület szűk folyosóján, hogy ott
magányosan, elszigetelve a többi, jóval dekoratívabb kollégától, rendezgethesse
a papírokat.
-
Mégis, miből lesz baj? – rántotta ki töprengéséből Kate
hangja, ahogy magabiztosan, a férfi zavarával, mit sem törődve, rákérdezett a
kicsúszott mondatra.
-
Foglaljanak helyet! – mutatott a két bőrfotelre
kinyújtott tenyérrel Lyon, miközben ő maga megkerülte az asztalt, és arrébb
tolva a papírhegyeket, elhelyezkedett mögötte. – Tudják, nekem erről az
egészről nem is szabadna tudnom… úgy értem, semmi közöm hozzá! Csak
belecsöppentem, és… – remegett meg a hangja, és idegesen igazította meg
nyakától kissé elálló gallérját.
-
Kezdje az elejétől! – szólította fel Kate határozott
hangon, megszakítva a kétségbeesett szóáramlatot, és úgy tűnt, ez használt,
mert Lyon most nagyot nyelt, és igyekezve úrrá lenni idegességén, nagy levegőt
véve fogott bele ismét.
-
Amint azt látják, az én munkám, hogy iktassam a
szerződéseket, számítógépre vigyem a banki kimutatásokat… vagyis, nem
találkozom ügyfelekkel. – magyarázta most már kissé nyugodtabban, Kate és Rick
pedig, hallgatagon figyeltek – Négy éve dolgozom ebben a bankban, de még sosem…
na, mindegy! – legyintett Lyon, mint aki nem akarja terhelni magánéleti, vagy
éppen szakmai problémájával vendégeit – Néhány hónappal ezelőtt egy bárban
üldögéltem, munka után, amikor megszólított Mr. Parker. Megkérdezte, tudnék-e
ajánlani neki egy biztonságos helyet, ahol elrejthetne ezt-azt…
-
Például egy térképet? – vált izgatottá Castle hangja,
mire Lyon értetlenül nézett rá, Kate pedig, megforgatta a szemét, miközben
magában azon imádkozott, nehogy igennel feleljen a férfi. Legnagyobb
megkönnyebbülésére, Edward megrántotta a vállát, és tanácstalanul felelt.
-
Nem tudom, mit akart elrejteni, én csak meséltem neki a
bankról, és a széfekről, amit viszonylag alacsony áron bérelhet bárki. – folytatta
beszámolóját, ujjait tördelve, majd leemelve orrnyergéről a szemüveget,
megtörölte verejtékező homlokát, és arcát, miközben tovább beszélt – nagyon
izgatott lett, és azt akarta, hogy mindjárt másnap intézzük el. Így lett az
ügyfelem. Az egyetlen… - sóhajtott mélyet Edward, de mielőtt Kate mondhatott
volna bármit, megint folytatta – kibérelt egy széfet, én pedig, örültem, hogy
segíthettem. De aztán… ahogy teltek a napok, egyre furcsább lett…
-
Hogy érti? – húzta össze gyanakodva a szemöldökét Kate,
mire Edward most az ajtóra nézett, mintha attól félne, bárki hallhatja, amit
mondani fog. Végül mégis válaszolt, de nagyon halkan.
-
Minden héten egyszer megjelent, és nekem el kellett
vezetnem a széfhez – illesztette vissza most már tisztára törölt szemüvegét
Lyon, Rick pedig töprengve gondolkozott, hogyan hasonlíthat egy ember ennyire
egy megrajzolt rajfilm figurára. Már amikor először meglátta a férfit
szemüvegben, nem tudta eldönteni, kire emlékezteti, de most, mint egy
villámcsapás hasított belé a gondolat: Okoska! Igen, Okoska törpre hasonlított
a férfi, de annyira, mintha csak róla mintázták volna a szereplőt. Szinte látta
maga előtt, ahogy a bank többi dolgozója időnként fenékbe rúgja az okoskodásai
miatt, Lyon pedig, egészen a szabadság szoborig száll, majd fejét csóválva
értetlenkedik, amiért senki nem értékeli segítőkészségét. Magában jót mulatva
fojtott el egy mosolyt, majd elszakadva képzeletbeli világától, megint minden
figyelmét a férfi szavainak szentelte. – Ott kiküldött a helyiségből, és vagy
negyed órát bent maradt, majd amikor kijött, arról faggatott, érdeklődött-e
utána, vagy a széf után valaki. Az egész pasason látszott, hogy valami zűrbe
keveredett! Úgy tűnik, igazam volt! – sóhajtott mélyet, fejcsóválva, amitől
Castle-nek megint a törp jutott eszébe.
-
Mikor járt itt utoljára? – kérdezte Kate, miközben
néhány szót gyorsan a jegyzetfüzetébe firkantott.
-
Hét elején. Hétfőn, vagy kedden. – válaszolta
készségesen a férfi, most már teljes nyugalomban.
-
Elvitte magával a széf tartalmát? – vette át a szót
Castle, aki még mindig szilárdan hitt a térkép létezésében, és egy várható
kincskeresésben.
-
Nem, semmit! A forgatókönyv most is ugyanaz volt.
Bement, kinyitotta, nézegette egy darabig, majd távozott. – rántotta meg a
vállát Lyon.
-
Rajtunk kívül érdeklődött bárki Mr. Parker, vagy a széf
után? – hallatszott most megint Kate hangja, mire Lyon megint fejrázással
felelt. – Szeretnénk látni a széf tartalmát! – állt fel Beckett magabiztosan,
és már éppen az ajtó felé indult volna, a gyerekesen izgatott Castle-el a
nyomában, amikor észrevette, hogy Lyon ülve maradt, és egyáltalán nem úgy néz
ki, mint aki közre akarna működni a dologban.
-
Sajnálom, de nem lehet – húzta el a száját szégyenkezve
a férfi, amiért nemet kell mondania egy nyomozónak, miután Kate kérdő
pillantásával találkozott a tekintete – Tudja, tiltja a szabályzat, hogy a
tulajdonos jelenléte nélkül nyissuk ki a széfet. Talán, ha hozna egy végzést… -
javasolta szerény, csendes hangon, mire Rick, akinek sosem volt erőssége a türelem,
csalódottan húzta el a száját. Kate egy pillanatig elgondolkodott, hogy a
hivatalos úton jár el, az sem vett volna sok időt igénybe, talán néhány órát,
de amikor meglátta szerelme fancsali ábrázatát, és eszébe jutott, mennyire odavan
a férfi a rejtélyekért, és titkos kincsekért, erőt vett magán, és megköszörülte
a torkát.
-
Persze, megértem! – értett egyet látszólag a nyomozó,
majd amikor már a keze a kilincsen volt, és nyitotta az ajtót, még
visszafordult – említettem, hogy Leon Parkert meggyilkolták a lakásában? –
kérdezte úgy, mintha valóban elfelejtette volna, hogy szóba került-e, és
elégedetten állapította meg, hogy Lyon ádámcsutkája fel-alá kezd cikázni vékony
nyakán – ha esetleg nem érnénk vissza időben a végzéssel, és más is kérdezősködne
a széfről, hívja nyugodtan a rendőrséget – fűzte hozzá halálos nyugalommal,
majd kilépett a folyosóra, és bezárta az ajtót. Lassan, minden lépést
megfontolva lépegetett előre, Castle pedig, értetlenül nézett rá – Három…
kettő… - számolt vissza hangosan, ráérősen, majd egyszer csak kivágódott a
barna ajtó, és Lyon kétségbeesett, rémült hangja állította meg.
-
Várjon! Úgy érti, hogy akik megölték Mr. Parkert,
tudnak a széfről? – kérdezte remegő hangon, mire Kate elhúzott szájjal,
ártatlan arckifejezéssel rántotta meg a vállát, és fordult a férfi felé, aki
kezét tördelve, kissé görnyedt testtartással, nagyokat pislogva várta a
választ.
-
Elképzelhető. Tudja, kevés nyom van a birtokunkban, és
mi is csak találgatunk - hazudta szemrebbenés nélkül, majd bátorítón a férfira
mosolygott – Most indulnunk kell a végzésért, de ígérem, hogy sietünk vissza! –
igyekezett megnyugtatni az állam hű szolgáját, hogy aztán ismét elinduljon, de
Lyon hangja megint megállásra kényszerítette.
-
Tudják, mit? Végül is, maguk a rendőrség, nem igaz? Szóval,
ha egy nyomozó kéri, akkor megmutathatom azt a széfet, meg aztán a tulajdonos
úgyis halott, szóval… - hadarta szinte egy levegővel Edward, és a következő
pillanatban olyan sebességgel előzte meg őket, és indult el a folyosón, hogy
Kate alig győzte követni. Elnyomva diadalittas mosolyát, huncut cinkossággal
kacsintott a vidáman vigyorgó íróra, aki kezeit dörzsölve tartotta velük a
lépést. Szinte látta maga előtt, ahogy kinyitva a széfet, abból előkerül egy
kopott, megsárgult papíros, rajta egy ceruzával, vagy tollal rajzolt ábra,
közepén egy hatalmas x-szel, mely a rabolt pénz helyét jelöli. Vajon, hova
rejthette a zsákmányt Leon? – gondolkozott magában a lehetőségeken Castle,
miközben kiérve a folyosóról, áthaladtak a márvánnyal borított aulán, és egy
még a korábbinál is szűkebb folyosón haladtak tovább. A folyosón, amelyen
vezette őket Lyon, a padló és a falak is szürke anyaggal voltak bélelve, Castle
úgy vélte, hangszigetelt lehet. Talán, egy temetőben van a kincs? – terelte
vissza gondolatait a rejtekhelyhez az író, majd ezt azonnal el is vetette.
Túlságosan hétköznapi lett volna, minden kreativitástól mentes. Vagy elásta az
erdőben? Az meg túl kockázatos. Mi van, ha kivágják a fákat, amivel megjelölte
a helyét – forogtak tovább agytekervényei, de nem érhetett gondolatai végére,
mert Lyon most megtorpant egy hatalmas, legalább két méter széles, és két méter
magas, fém ajtó előtt, mely mellé, a falra, a jobb oldalon egy számkombinációs
készüléket erősítettek. Néhány másodperc alatt bepötyögött egy négyjegyű
számot, olyan gyorsan, hogy Kate-nek és Castle-nek esélye sem volt megjegyezni
a kódot, mire hangos szisszenés hallatszott, olyan, mint amikor az ember
először nyit ki egy lezárt kólás üveget. Ezután az ajtó hatalmas sóhajtás
közepette kinyílt, megnyitva az utat előttük egy több négyzetméteres
helyiségbe. Itt a falak tele voltak számozott széfekkel, legalább ezer darab
volt belőlük. Lyon határozottan, és magabiztosan lépett oda a 317-es számú fém
dobozkához, majd beleillesztve egy apró kulcsot, kettőt fordított rajta, és egy
mozdulattal húzta ki helyéről a fém fiókot. Castle vadul dobogó szívvel lépett
oda, hogy szemügyre vegye a tartalmát, de ekkor Kate ujjait érezte meg a
zakóján, aki egy határozott mozdulattal húzta vissza, így kikövetelve magának az
elsőbbséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése