Soha többé! 8. rész

8. rész

Castle vadul dobogó szívvel, megbabonázva nézett bele a szerelmesen, boldogságtól csillogó zöldes-barna szemekbe, miközben ismét puha csókot lehelt a telt ajkakra. Ujjaival finoman tűrt a nő füle mögé egy kóbor tincset, és mosolyogva nyitotta szóra a száját, amikor is egy gúnyolódó hang félbeszakította.

-          Most nézz rájuk! Hát nem édesek? Érzem, ahogy a szívem olvadozni kezd, ahogy nézem őket – csipkelődött Javi a mellette álló társának, és élvezettel figyelte, ahogy a szerelmesek zavarba jönnek. Kate villámgyorsan bontakozott ki az ölelésből, és torokköszörülés közben igyekezett szigorú arccal ránézni társaira, akik láthatólag egy cseppet sem jöttek zavarba attól, hogy barátaikat ilyen intim, bensőséges helyzetben találták, sőt, inkább jól szórakoztak a helyzeten.

-          Valóban azok! Eszembe juttatja azt az időszakot, amikor Jenny és én voltunk jegyesek. – helyeselt vadul bólogatva, vidáman mosolyogva Ryan – mi sem bírtunk ki egy percet sem a másik közelében anélkül, hogy…

-          Csak kukkolni jöttetek, vagy konkrét célotok van? – szakította félbe a nyomozót Beckett ingerültebben, mint szerette volna. Nem a férfira volt dühös, sokkal inkább magára, amiért hagyta, hogy a munkahelyén elragadják az érzelmei, annak ellenére, hogy megfogadták Gates-nek, ha Castle maradhat, profin fognak viselkedni. Az pedig, hogy a pihenőben csókolóztak, korántsem vallott profizmusra, és az, hogy ezt a két férfi még burkoltan az orruk alá is dörgölte, egyáltalán nem javított a hangulatán, és a szégyenérzetén.

-          Meg akartuk osztani veletek, mire jutottunk a két gyanúsítottal, de visszajöhetünk később is – vigyorgott még mindig szemtelenül Javi, mire Kate szeme résnyire szűkült, Castle pedig bólogatni kezdett, így jelezve, hogy támogatja a javaslatot. Kate csókja még mindig az ajkán égett, ujjai bizseregve követelték, hogy ismét megérintse, és most a legkevésbé sem érdekelte, mit derített ki a két nyomozó.

-          Fogjatok hozzá! – zárta rövidre a dolgot Kate, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát a szituációban. Javi arcán látszott, hogy hozzáfűzne még valamit, de ránézve felettese komor arcára, végül meggondolta magát, és nagy levegőt véve, belefogott.

-          Beszéltünk Bishoppal, és Alvarezzel is. Mindkettejük tiszta, az alibijük megáll. - tájékoztatta röviden a nőt Javi, majd Ryan vette át a szót.

-          Mióta kijöttek a börtönből, semmit nem követtek el, még csak tilosban sem parkoltak. Úgy tűnik, nagyon vigyáztak arra, hogy véletlenül se kerüljenek vissza. – rántotta meg a vállát nyugodtan, mire Kate alsó ajkát beharapva ráncolta össze szemöldökét.

-          Nos, ugyanez nem mondható el Sam Larow-ról – sóhajtott nagyot, majd tömören felvázolta a beszélgetésüket a férfival. Javi a térkép szót meghallva elhúzta a száját, hasonló reakciót mutatva ezzel, mint amit Kate-ből is kiváltott a hír, míg Ryan várakozón pillantott Castle-re, aki sokat tudón, magabiztosan bólogatott – Javi, te menj el az áldozat lakására egy csapattal. Kutassatok át mindent a térkép után! Ryan, te pedig nézz utána Leon cellatársának. Ha tudott a térképről, elképzelhető, hogy magának akarta az összes pénzt, ezért megölte. – utasította embereit Kate határozott hangon, mire azok bólintottak. – Castle és én beszélünk Sue-val – fűzte még hozzá, majd lendületesen ment az asztalához, csatolta fel pisztolyát, és jelvényét, hogy aztán Castle-el a nyomában elinduljon Sue-hoz.

Az utat csendben tették meg, egyikük sem szólt egy szót sem, csak saját gondolataikba mélyedve hallgattak. Castle bűnösnek érezte magát a pihenőben kialakult helyzet miatt, még akkor is, ha a csókból, amit a nőtől kapott, egyértelműen érezhette, hogy annak nincs ellenére egy kis romantika. Többször nagy levegőt vett, hogy megkérdezze, haragszik-e rá, végül mindig elszállt a bátorsága, és inkább a mellettük elsuhanó, forgalmas new york-i utcákat figyelte, az egymást türelmetlenül kerülgető, vagy éppen arrébb lökő, dolgukra igyekvő embereket, az ízlésesen kialakított kirakatokat, melyek nagyobbnál nagyobb akciókkal igyekeztek becsalogatni a vásárlókat. Végül mégis rászánta magát, és halkan megszólalt.

-          Kate, sajnálom, ami a pihenőben történt… - fogott hozzá, mire Kate fél szemmel oldalra pillantva, meglepetten húzta fel a szemöldökét.

-          Sajnálod? – kérdezett vissza, miközben figyelmét ismét az útra koncentrálta, és most lassan fékezve állt meg egy vörös színű Ford mögött a piros lámpánál.

-          Igen, sajnálom. Kínos helyzetbe hoztalak, annak ellenére, hogy megígértük, nem fordul elő ilyen munka közben… - motyogta bűnbánó képpel Rick, mire Kate elmosolyogta magát, és a férfi felé fordult. Meghatotta, hogy Castle hajlandó lett volna magára vállalni a felelősséget.

-          Emlékeim szerint, én is ott voltam, és én is ugyanúgy akartam azt a csókot, mint te. – emlékeztette szelíd hangon a nő az írót, miközben felé fordult, és tenyerével végig simított az izmos, sötét farmerba bújtatott combján – megakadályozhattam volna, ha akarom… - fűzte még hozzá, és mosolyogva állapította meg, hogy a férfi arcáról eltűnik a feszültség, és a szomorúság, átadva helyét a nyugalomnak, ajkára pedig visszaköltözik a kópés mosoly, ahogy rápillantott. Kék szemében megint huncutság csillogott, keze pedig az övére fonódott, amikor megszólalt.

-          Végül is, az egészet te kezdted… emlékeim szerint én csak a kávét csináltam, amikor… - idézte fel az eseményeket csibészes vigyorral Castle, mire Kate elhúzta a kezét, és összevont szemöldökkel nézett vissza rá, zöldes szeme pedig figyelmeztetőleg villant.

-          Castle! Ne feszítsd túl a húrt! – hallatszott fojtottan a hangja, mire Castle elhallgatott, és csak közelebb hajolva, gyengéden megcsókolta a nőt, aki ugyanolyan puhán viszonozta, majd amikor észrevette, hogy a lámpa zöldre váltott, egyesbe tette az autót, és folytatták útjukat.

-          Hová megyünk? – kérdezte témát váltva az író, mialatt ujjaival ritmusosan dobolt az anyósülés ajtaján.

-          A New York-i Családsegítő Otthonba – felelte Kate, miközben jobbra kormányozva az autót, befordult egy csendes, nyárfák által szegélyezett utcába, ahol családi házak sorakoztak egymás mellett katonás rendben – Sue-t itt helyeztük el addig, amíg ismét biztonságos lesz hazamennie. Tekintettel arra, hogy a gyilkos talán a pénzt kereste…

-          Vagy a térképet! – egészítette ki a nő mondanivalóját Castle izgatott hangon, mire Kate elnyomott egy gúnyos megjegyzést, és megforgatta a szemét.

-          Vagy a térképet… - ismételte meg fogai között szűrve a szót a nő, majd folytatta – nem tudhatjuk, hogy nincs-e veszélyben Sue is. – ért mondandója végére a nyomozónő, és abban a pillanatban leparkolta az autót egy impozáns, legalább két szintes, fehérre meszelt családi ház előtt, melynek falán hatalmas tábla hirdette, hogy ez egy szociális otthon kitaszított, vagy anyagi nehézségekkel küzdő családok számára. Szinte egy emberként szálltak ki az autóból, és vették útjukat a macskakövezett járdán az ajtó felé, majd Kate határozottan lenyomta a kilincset, és belépett. A ház belseje már korántsem hasonlított egy családi házra. A földszinten, ahol a nappalinak kellett volna lennie, egy hatalmas előtér volt, ahonnan három irányba nyílt ajtó, kivétel nélkül mindegyik irodaként berendezett helyiségbe vezetett. Egy molett, 50-es éveinek elején járó, ősz, haját kontyba fogó nő sietett eléjük. Ajkán barátságos mosoly játszott, fehér, vasalt inge, betűrve a drapp, térd alá érő szoknyába, és a szintén drapp félcipő a ’60-as évek benyomását keltette életre.

-          Szép jó napot! Rose McDale vagyok, az igazgatónő! Miben segíthetek? – kérdezte, miközben szürkés-kék szeme barátságosan csillogott, mégis fel lehetett benne fedezni a szigort, és határozottságot is.

-          Sue Parkerhez jöttünk, new york-i rendőrség – villantotta fel jelvényét hivatalos hangon Kate, mire a nő arcáról azonnal eltűnt a mosoly, átadva helyét a szomorú együtt érzésnek, miközben bólintva erősítette meg, hogy tudja, kire gondolnak.

-          Igen, ma érkezett hozzánk a kislány. Szörnyű, amin keresztül ment. – sóhajtott nagyot bánatosan, miközben a lépcső felé vezette a látogatókat. Járásán látszott, hogy egyre nehezebben mássza meg a fokokat, melyek ódon nyöszörgésbe kezdtek súlya alatt. – Mióta megérkezett, senkivel nem áll szóba, és enni sem hajlandó. Remélem, maguknak több szerencséje lesz vele, mint nekünk… - halkította le hangját, amikor a barnára lakkozott, fa ajtóhoz ért, majd erőteljesen bekopogott. – Sue, kincsem! A rendőrök vannak itt, és beszélni szeretnének veled! Nyisd ki az ajtót, kérlek! – kiáltott be az ajtón keresztül határozott, mégis szelíd hangon. Néhány másodpercig nem történt semmi, majd hirtelen résnyire nyílt az ajtó, és Sue, kék szemében gyanakvással kukucskált ki mögüle. Az ijedtség és a félelem azonban, azonnal eltűnt tekintetéből, amikor meglátta az írót, ahogy biztatón rámosolyog. Kate-t pillantásra sem méltatva tárta szélesre az ajtót, és ragadta meg Rick kezét.

-          Mr. Castle! Meglátogatott? – villanyozódott fel a lány, és arcára boldogság költözött, a viszontlátás öröme – ez nagyon kedves magától! – szorította meg a férfi karját, és Kate tekintete önkéntelenül is odavándorolt, de nem tette szóvá, csak megköszörülte a torkát, és megpróbálta magára vonni Sue figyelmét.

-          Sue, szeretnék feltenni néhány kérdést apáddal kapcsolatban! – kezdett bele hivatalos hangon, mire a lány arcáról eltűnt a boldogság, ismét átadva helyét a szomorúságnak, és Kate legnagyobb meglepetésére, az elutasításnak.