7. rész
Kate
összeráncolt szemöldökkel, szemében élénk, de gyanakvó csillogással engedte le
a kezét, hagyva, hogy az ajtó zárva maradjon, de nem ült vissza a helyére, csak
lassan megfordult, és várakozón fonta karba a kezét mellkasa előtt. Sam, amint
észrevette, hogy sikerült magára vonnia a nő és társának figyelmét,
megköszörülte a torkát, nagyot nyelt, és arcvonásait rendezve, immár
nyugodtabb, magabiztosabb hangon fogott bele mondandójába.
-
Íme az ajánlatom… elejtik ellenem a vádakat, cserébe
mondok valamit, ami előrébb viheti a nyomozást! – vázolta fel ötletét lassan
Sam, mire Beckett fölényes mosollyal ajándékozta meg, és arcáról jól
leolvasható volt, mit is gondol az elhangzottakról.
-
Íme az én ajánlatom! Vagy elmondja, amit tud, vagy
magára varrom a gyilkosságot! Nálam csak egy újabb pipa, magának az élete! –
rántotta meg a vállát látszólag unottan, mire Sam töprengett egy darabig, végül
nagyot sóhajtott.
-
Rendben. Van egy térkép… Leon rajzolta – vette
halkabbra a hangját Sam, mintha attól tartana, hogy rajtuk kívül bárki
meghallhatja. Amint kimondta a térkép szót, Kate égnek emelte a tekintetét, és
lemondón felsóhajtott, Castle azonban lázas csillogással a szemében
helyezkedett el ismét a férfival szemben, és állát tenyerén megtámasztva figyelt
minden egyes szóra, ami elhagyta annak száját – Amikor a sitten elkalapáltam,
elárulta, hogy megvan a pénz, de elrejtette. Egy térképet rajzolt hozzá, de
csak ő tudja, hol lehet.
-
Ezért kereste fel? A térkép miatt? De ő nem akarta
odaadni, így van? Ezért megölte? – szakította félbe a mesedélutánt Beckett
unottan, mire Castle durcásan húzta el a száját, amiért közbeszólt, Sam pedig
ingerülten rázta meg a fejét.
-
Dehogy! Mondtam már, hogy egy ideje nem láttam! Amikor
kijöttünk a börtönből, elmentem hozzá, hogy osztozkodjunk, ahogy megígérte! Ő
azonban közölte, hogy most nem mehet a pénz közelébe. Úgy érezte, valaki
figyeli. – halkult el még jobban a fickó hangja, és az utolsó mondatra már
Beckett is érdeklődve hallgatta tovább a most már szinte suttogó beszédet –
Megkért, hogy várjak még egy kicsit. Mivel tudta, hogy ha átver, kinyírom… -
akadt el hirtelen Sam hangja, ahogy észrevette, mi is csúszott ki a száján egy
nyomozó jelenlétében a kihallgató szobában, majd sietve javította magát –
akarom mondani, nagyon mérges leszek, így tudtam, hogy igazat mond. Vártunk, és
vártunk. Egészen a múlt hétig, akkor felhívott.
-
Mit akart? – kérdezte Beckett, így sürgetve a férfit,
hogy térjen a lényegre, miközben továbbra sem ült le szokott helyére.
-
Hogy keressem fel. Azt mondta, nem vezethet el a
pénzhez, mert nem biztonságos, de átadja a térképet…
-
Magánál van a térkép?! – kiáltott fel Castle
izgatottan, mire Beckett szúrós pillantást vetett rá gyerekes kirohanása miatt,
Sam pedig, szomorúan rázta meg a fejét.
-
Nem. Amikor odamentem, tegnap éjjel, senki nem nyitott
ajtót. Dühös is voltam, azt hittem, átvert… aztán másnap reggel, amikor
visszamentem, remélve, hogy elkaphatom a lányát, és üzenhetek vele, láttam,
hogy nyüzsögnek a zsaruk. Akkor jöttem rá, hogy kinyírták szerencsétlen lúzert.
– ért mondandója végére Sam, majd lehajtotta a fejét. Kate összehúzott szemmel
nézte egy darabig a férfit, majd nagy levegőt vett.
-
Vége? – kérdezte kíváncsi, gúnyos hangon – úgy értem,
az északi szél becsukta végre a mesekönyvet?
-
Nem hisz nekem, ugye? – kérdezett vissza felháborodott
hangon Sam, mire Kate komoly hangon felelt.
-
Dehogynem! Elhiszem, hogy miután Leon megtagadta
magától, hogy megadja, amivel tartozik, első dühében agyonverte, most pedig,
fél a felelősségre vonástól, ezért tücsköt-bogarat kitalál, hátha ráharapok! – fogta
meg ismét a kilincset Beckett határozottan, majd amint kitárult az ajtó,
kilépett rajta, így adva a férfi tudomására, hogy egy szavát sem hitte el.
Ebben a pillanatban azonban, Sam hangja újfent maradásra késztette.
-
Beszéljenek Teo Hewlett-el! Ő volt Leon cellatársa, és
ő volt az is, aki éveken át hallgatta tőle a térkép históriát! – jelentette ki
magabiztosan, mire Kate még egy utolsó pillantást vetett a férfira, hogy aztán
elhagyja a kihallgató szobát. Útját, Castle-el a nyomában egyenesen a pihenő
felé vette, és amint bezárult mögöttük az ajtó, Castle győzelemittas hangja
csendült fel.
-
Tudod, hogy nem szeretem az „én megmondtam”
pillanatokat, de…
-
Mióta? – kérdezte meglepetten, szarkasztikus éllel a
hangjában Kate, de a férfi figyelmen kívül hagyva folytatta tovább mondandóját.
-
Szóval, én megmondtam! Mondtam, hogy lesz ott egy
térkép, vagy valami hasonló! – vigyorgott a nőre győzelemittasan, mire Kate
fáradtan huppant le az egyik székre, és könyökével megtámaszkodva az asztalon kezdte
el masszírozni halántékát.
-
Kérlek, mondd, hogy nem hiszed el ezt a térkép
maszlagot! – könyörgött rezignáltan a férfinak, majd mielőtt az, válaszolt
volna, kinyitotta a szemét, és figyelmeztető pillantással fűzte hozzá – és
amikor válaszolsz, vedd számításba azt is, hogy csak a mennyasszonyod vagyok,
ez az állapot pedig a válaszodtól függően változhat! – húzta össze a
szemöldökét, mire Castle nagyot nyelve lépett a nő háta mögé, és kezdte el
finoman masszírozni annak vállait.
-
Nem mondom, hogy elhiszem… - fogalmazott minél
óvatosabban az író, gondosan megválogatva szavait, miközben ujjai gyengéden,
mégis határozottan simultak a kecses vállakra, és apró, de annál erőteljesebb
nyomással igyekeztek oldani az izmokból a görcsös feszültséget. Abból, hogy Kate
egyre nagyobbakat sóhajtott, és lehunyta szemét, tudta, hogy a nő élvezi
kezének érintését. – Csak azt mondom, hogy ez is egy nyom, aminek utána kell
nézni. Tudod, a nyomozás során számtalan esetben feleslegesen dolgozik az
ember, de ennek ellenére, utána kell járni az apróbb nyomoknak is. Tehát, ha
úgy döntesz, hogy te meg én, elindulunk, és megkeressük azt a térképet, én
meghajlok az akaratod előtt. – ért mondandója végére az író, és amikor Kate
összehúzott szemmel hátrapillantott, ő felvéve a legártatlanabb arckifejezését,
nézett vissza rá.
-
Tetszik, vagy sem, igazad van. – kulcsolta össze most
ujjait Kate álla alatt - Nem hagyhatom figyelmen kívül, amit Larow mondott –
sóhajtott nagyot kelletlenül a nyomozó, mire Castle száját összeszorítva, hogy
hangosan fel ne kiáltson, komoly képpel bólogatott.
-
Ahogy gondolod – értett egyet a nővel látszólag
érdektelenül, majd kópés mosollyal fűzte hozzá – ha esetleg ehhez mégis csak
felvennéd az Indiana…
-
Castle! – morrant rá a nő, mire Castle mindkét kezét
maga elé kapta védekezésül.
-
Csak kérdeztem… kávét? – vigyorgott szelíden a nőre,
mire az, nagyot sóhajtva bólintott, Castle pedig lehajolt, és először a
nyakára, majd az ajkára nyomott egy engesztelő csókot, amit Kate puhán
viszonzott, hogy aztán bekészítse a két feketét. Kate is felállt, és az író
mögé lépve figyelte annak rutinos, precíz mozdulatait, miközben felidézte a
napot, amikor a férfi megjelent a kávégép csodával. Ajka lágy mosolyra húzódott
az emlékre, majd közelebb lépett, és tenyerét végig húzva az izmos karokon érte
el, hogy Castle keze megálljon a mozdulat közben, és meglepetten felé forduljon.
– mégsem kérsz kávét? – kérdezte zavartan, mire Kate még szélesebben
elmosolyodott.
-
Utasítottam én vissza valaha az általad készített
kávét? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, évődve, így utalva arra, amikor a
férfi minden nap kávét tett az asztalára, ő pedig minden alkalommal hálás
mosoly kíséretében fogadta el. Egy rítus volt ez közöttük, egy meg nem beszélt
koreográfia, egy hallgatólagos megállapodás. Így fejezték ki ők ketten, szavak
nélkül, hogy mennyire fontos nekik a másik, és ezeknek a pillanatoknak később
egyre nagyobb jelentőségük lett. Így kértek bocsánatot, így simították el a
feszültséget, így jelezték, hogy mindig ott vannak a másiknak, történjék bármi.
-
Igen – hangzott a rövid, de annál meglepőbb felelet,
mire Kate szemöldöke a magasba szaladt, és arcán látszott, nem erre a válaszra
számított.
-
Mikor? – kérdezte döbbenten, mire Rick nagy levegőt
véve válaszolt.
-
Amikor Nathalia volt itt, a készülő film miatt… -
idézte fel az író nyugodtan, de befejezni már nem tudta, mert a nyomozó
közbevágott.
-
Nem visszautasítottam, hanem az a nő ellopta! –
javította ki a férfit még most is ugyanolyan ingerülten, mint akkor, mire Rick
elvigyorodott, és tekintete a távolba révedt, ahogy ő is felidézte az
eseményeket.
-
Igaz. – értett egyet a nővel, de pillanatokkal később
már folytatta is – no, és amikor a biztonsági ügynöknővel dolgoztunk? Ott
annyira féltékeny voltál rám, hogy még a kávét sem fogadtad el, amit hoztam
neked! Még rajtam is keresztül néztél! – emlékeztette egy másik esetre Castle a
nőt önelégülten vigyorogva, mire az, büszkén húzta ki magát.
-
Féltékeny? Ez csak a te képzelgéseid része volt,
Castle! Soha nem voltam féltékeny rád! Pusztán nehezen viseltem, hogy egy nő
miatt kockára tetted a nyomozás sikerét. – jelentette ki magabiztosan, mire
Rick mindkét karjával átölelve a derekát, húzta magához közelebb.
-
Fogalmad sincs, akkor mennyi mindent kockáztattam, csak
hogy felfigyelj rám végre! – búgta szerelmes hangon, egész közel hajolva a
nőhöz, és ajkukat már csak pár milliméter választotta el egymástól. Kate érezte
a férfi forró leheletét az ajkán, és már nem tudott másra gondolni, csak hogy
érezni akarja az övén a keskeny, érzéki vonalú szájat. Amikor ajkuk végre összeforrt,
mindkettejükből mélyről jövő sóhaj szakadt fel. Nyelvük puhán, lágyan simult a
másik szájába, és ismerős, de még mindig ugyanolyan perzselő táncra hívta a
másikét, mint hónapokkal ezelőtt. Amikor levegő hiányában megszakították a
csókot, mely most is ugyanolyan erővel szította fel szunnyadó vágyaikat, apró
csókok közepette mosolyogtak egymásra, mialatt Kate finoman cirógatta az író
tarkóját, annak keze pedig derekán nyugodott. Olyannyira elvarázsolta őket a
pillanat, hogy észre sem vették, nyílik a pihenő ajtaja, és érdeklődve
szegeződik rájuk egy szempár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése