A félelem árnyékában 8. rész

8. rész

Kate meg sem lepődött, amikor meglátta, hogy Perlmutter hívja olyan kitartóan, sőt, már számított is a hívására, hiszen a férfi, akárcsak Lanie, nem várakoztatta a nyomozókat sokáig. Mindketten lelkiismeretes, precíz orvosok voltak, akik ugyanolyan erőbedobással dolgoztak egy ügy megoldásán, mint a nyomozók. Ujját elhúzva a zöld csíkon vette fel a készüléket, és szólt bele hivatalos hangon.

-          Beckett! – mutatkozott be, annak ellenére, hogy a másik nyilván tudta, kire számítson a vonal végén.

-          Hurrá, szóval nem tárcsáztam mellé! – hallatszott máris a szarkasztikus válasz, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Talált nekünk valamit? – kérdezte reménykedve, hogy az ügyre terelheti a beszélgetést, de Perlmutter ezúttal sem hagyta, hogy belé fojtsák gonoszkodásait.

-          Nem! Csak nagy az unalom idelenn, gondoltam, felcsörgök, hogy ott is unatkoznak-e – felelte cinikusan, majd a választ meg sem várva, és nem látva, ahogy Kate grimaszol a készüléknek, folytatta, míg Javi és Kevin cinkosan összevigyorogtak – még szép, hogy találtam valamit, nem is akármit! Emlékszik, hogy a lőtávolságot, egy, maximum két méterre saccoltam?– kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki azt ellenőrzi, mennyire figyelnek rá a nyomozók a helyszínen.

-          Igen, a seb körüli lőpormaradványok miatt – vizsgázott jelesül a detektív, mire Perlmutter elismerően hümmögött.

-          Látszik, jót tesz magának, hogy az áldetektív nem sündörög maga körül – jegyezte meg, majd hozzáfűzte – jobban figyel a részletekre – magyarázta meg megállapítását, mire Kate érezte, hogy elfogy a türelme.

-          Dr. Perlmutter, térjen a lényegre! – szakította félbe eszmefuttatását a nő. Annak ellenére, hogy az orvos dicséretnek szánta, ő korántsem volt elragadtatva, már csak azért sem, mert sértőnek érezte a célzást, miszerint az író közelében ő nem koncentrál a munkájára, másfelől pedig, örült, ha néhány órára el tudta felejteni a férfit. Nem volt szüksége rá, hogy más emlékeztesse a hiányára.

-          Ne sürgessen! Tudja, mióta várok arra, hogy az a Poirot utánzat eltűnjön innen? Most, hogy végre megtörtént, jogom van egy kicsit ünnepelni, nem? – háborodott fel a férfi, miközben Kate arra gondolt, talán ha négy évvel ezelőtt történik mindez, ő is hasonlóképpen érzett volna. Mosoly költözött az ajkára, ahogy eszébe jutott, mennyire idegesítette az író, és magában felnevetett, amikor felelevenedett előtte a kép, ahogy a férfi készül aláírni a szerződést, melyben kijelentette, hogy a nyomozókat semmiféle felelősség nem terheli, ha bármi baja esik, ő pedig, rákérdezett az ügyvédre, mikor lőheti le. Annak ellenére, hogy sosem tudta volna bántani, abban az időben nem bánta volna, ha eltűnik az életéből. Akkor azzal indokolta, hogy zavarja a nagyképűsége, az egoista megnyilvánulásai, a kétértelmű, gyerekes megjegyzései, most viszont el kellett ismernie, hogy egyszerűen veszélyben érezte magát a közelében. Veszélybe került az önállósága, a szíve. Ragaszkodni kezdett hozzá, és ahogy teltek a hónapok, aztán az évek, egyre közelebb került hozzá, míg végül már, aláírt papír ide, vagy oda, felelősnek érezte magát a testi épségéért. Gondolataiból Perlmutter hangja rántotta ki, aki tovább fecsegett – végre nem fogja beleütni az orrát a munkámba, nem kell hallgatnom az ostoba megjegyzéseit egy-egy üggyel kapcsolatban…

-          Khm! – köszörülte meg ezúttal sokkal erőteljesebben a torkát Kate, aki úgy érezte, éppen eleget örömködött már az orvos. Az, mintha érezte volna, hogy itt van vége az ő öt percének, komolyabb hangra váltott.

-          De lássuk, amiért hívtam! – jelentette ki úgy, mintha legalábbis a nő terelte volna el a beszélgetés vonalát, aki erre a kijelentésre, némán artikulálva mondott köszönetet, ő pedig, folytatta – Valóban a lőpormaradványokból következtettem a távolságra, és azzal nem is volt baj, csakhogy! – emelte fel hangját, és tartott néhány másodpercnyi hatásszünetet a férfi, majd, mire Kate türelme teljesen elfogyott volna, folytatta – amit én lőpornak néztem, arról kiderült, hogy nem az, legalábbis nem teljesen.

-          Ezt hogy érti? – ráncolta össze értetlenkedve a szemöldökét Beckett, miközben kihangosította a telefont, hogy a fiúk is hallják a beszélgetés további részét.

-          Először nem is foglalkoztam vele, de amikor kivettem az áldozatból a 0,44-es golyót, felfedeztem, hogy a seb körüli por sokkal finomabb, mint a lőpor. – magyarázta felfedezését Perlmutter, és hangján hallatszott, alig várja, hogy a lényegre térhessen, mellyel Kate is hasonlóképpen volt. Érezte, hogy fontos dolgot akar velük megosztani a férfi, de kénytelen volt elviselni annak körülményességét. -–Szóval, megvizsgáltam, és tudják, mi volt? Készen állnak? -–feszítette a végsőkig a nyomozóknál a húrt, mire Javi veszítette el előbb a türelmét.

-          Nyögje már ki! Nem érünk rá egész nap! -–robbant ki belőle, mire Kate megrovón, de egyetértőn nézett rá.

-          Nyugodtan rontsák csak el az egészet! Bezzeg Castle-nek asszisztáltak is a hülyeséghez – sértődött meg a férfi, majd, mint, akit nem is érdekel már, savanyú, színtelen hangon folytatta – a lőporban emberi hamvakat találtam.

-          Emberi hamvakat?! – kérdezték mindhárman egyszerre, mire a férfi örömtelenül felnevetett.

-          Ugye, érdekesebb, mint amivel Castle szokta magukat fárasztani? Én legalább tényleg komoly felfedezéseket teszek! – állította helyre azonnal lelki békéjét a tény, hogy sikerült meglepnie a nyomozókat – pontosan! Emberi hamvak. Lefuttattam egy tesztet, és találat is van. Az áldozat neve: Donald Tate – folytatta beszámolóját a férfi, majd hozzátette – a többi már a maguk dolga – szakította meg a vonalat, mire Kate azonnal asztala felé indult, és villámgyorsan pötyögte be a gépbe az elhangzott nevet. Amint a masina kiadta az adatokat, amire szüksége volt, felállt, és a fiúk felé fordult.

-          Én elmegyek Tate özvegyéhez, talán tudja, hogyan kerültek a férje hamvai az áldozatunkba, ti nézzetek utána Darell alibijének. Állítólag délután 14 órától 22 óráig egy kifőzdében dolgozott. – utasította a fiúkat, akik azonnal munkához láttak, ő pedig, kabátját felvéve, indult a lift felé.

Castle kínosan feszengve üldögélt a nappaliban, egy meglehetősen régi, kopott szövetű kanapén, miközben kezében több tíz éves porcelánból szürcsölte a teát. Lucy Tate vele szemben ült, és várta, hogy mire jutott a magánnyomozó, miért kereste fel otthonában. Miközben Castle azon gondolkodott, hogyan közölje vele, hogy semmire, szemét észrevétlenül futtatta körbe az egyszintes ház berendezésén. A bútorok még a ’80-as évek elejéből származtak, a televízión is látszott, hogy nem mostani gyártmány, a szőnyeg, a dohányzóasztal, mind, mind régi volt, de tiszta. Az egész ház berendezésén, és az udvaron is látszott, hogy tisztességes, becsületes, rendszerető emberek lakják.

-          Mr. Castle, talált valamit? – kérdezte két korty tea közben a nő, mire Castle szomorúan sóhajtott.

-          Nézze, Mrs. Tate! A listán szereplő szinte összes nevet végig telefonáltam, de mindenkinek van alibije a betörés éjszakájára – közölte a száraz tényeket a férfi, mire Lucy elkomorodott.

-          Szinte? Ellenőrizze az összest! Mindenkit felírtam magának, aki itt volt! Hívjon fel mindenkit! – kérlelte töretlenül a férfit, aki tehetetlenül tárta szét karjait.

-          Arra gondoltam, talán ketten lefaraghatnánk ezt a listát – vetette fel lehetőség gyanánt. A legkevésbé sem akarta elárulni, hogy fogalma sincs, merre induljon el, és nagy segítség lenne a számára, ha legalább nagyjából meg tudná mondani az asszony, kiről tudja elképzelni, hogy meglép a férje hamvaival. Éppen válaszolt volna Lucy, amikor csengettek, ő pedig, elnézést kérve ment ajtót nyitni.

Kate nyugalmat erőltetve magára, várta, hogy Donald Tate özvegye ajtót nyisson. Fogalma sem volt, hogyan közölje vele, hogy a férje hamvait egy másik férfi hullájában találták meg, de kénytelen volt elmondani, mert bízott benne, hogy a nő talán tud nekik segíteni az ügy felderítésében. Míg arra várt, hogy kinyissák az ajtót, körbepillantott az udvaron. Mosolyogva állapította meg, hogy a szegényes környék ellenére, a pázsit, és a fák, bokrok ugyanolyan rendezettek voltak, mint a kollégium parkjában. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és egy törékeny, szomorú szemű asszony állt előtte, kíváncsian várva, hogy felfedje jövetele okát.

-          Kate Beckett vagyok, Mrs. Tate, és a férje miatt jöttem! – mutatkozott be a nyomozó, és legnagyobb meglepetésére, a nő tekintetébe hirtelen reménykedő boldogság költözött.

-          Megtalálták?! Hát mégis foglalkozik vele a rendőrség?! És én még azt hittem, hogy nem törődnek szegény Donaldommal! – gyűltek könnyek a szemébe, mire Kate zavartan ráncolta össze szemöldökét.

-          Elnézést, nem értem… - nyögte nehezen, majd ekkor már a nő is kezdte gyanítani, hogy félreértette a helyzetet.

-          Nem azért jött, mert megtalálták Donald hamvait? – kérdezett vissza, mire Kate lassan bólintott.

-          De… vagyis majdnem… szóval, részben… - dadogta zavartan, mire Lucy még inkább összezavarodott.

-          Hogy érti azt, hogy részben? – kérdezett rá nyíltan, mire Kate éppen válaszolt volna, de ebben a pillanatban zörejt hallott a nappali felől, a lakásból, és kíváncsian kukkantott be a nő háta mögé.

-          Van önnél valaki? – kérdezett vissza, elodázva a választ, mire a nő megrántotta a vállát.

-          Csak a magánnyomozó, akit felbéreltem, hogy találja meg Donald ellopott hamvait – felelte készségesen, majd kitárva az ajtót hagyta, hogy a nő beljebb lépjen. Kate, amint két lépést tett a nappali felé, földbe gyökerezett a lába a látványtól.

-          Castle!? – kiáltotta el magát, és az író, aki éppen a terasz ajtón osont volna kifelé, kővé dermedt ijedtében.