A félelem árnyékában 5. rész

5. rész

Kate töprengve nézte a képet, melyen a fiú fontossága teljes tudatában, magabiztosan mosolygott. Arcán látszott, szemernyi kétsége sincs a felől, hogy munkáját, mellyel megbízták, maximálisan el tudja majd látni. Sűrű, barna tincseit, oldalt elválasztva, szolidan hátrafésülte, így még inkább kihangsúlyozta mélybarna szemeit, melyben értelem, de Kate számára egy kis ravaszság is csillogott. Ahogy becsukta a könyvet, és felvéste a nevet, zsebében megszólalt a mobilja, melyen Kevin kereste kitartóan. Elnézést kérve emelte füléhez a készüléket, és várta, hogy az ismerős hang felcsendüljön a végén.

-          Beckett! – szólt a telefonba megszokott módon, mire Ryan azonnal belefogott mondandójába.

-          Beszéltünk az özveggyel – kezdett bele, mire Kate az iroda ajtaja felé kezdett hátrálni, bólintással elköszönve az igazgatótól. Éppen az udvaron ment keresztül, amikor Ryan tovább beszélt – állítása szerint, a férjét mindenki szerette, imádta a munkáját, ezért nem is tűnt fel neki, hogy tegnap nem érkezett haza. Gyakran előfordult, hogy a kollégiumban éjszakázott, ha hosszúra nyúltak a napi teendők.

-          Mégis, mi húzódhat olyan hosszúra egy egyetemi kollégiumban, hogy ne menjen haza? – dobta fel a kérdést Kate, mire Espo hangja csendült fel, így jelezve, hogy Ryan kihangosította a készüléket.

-          Talán a sok csini csaj elvonta a figyelmét a munkáról, amit kénytelen volt éjjel pótolni – jegyezte meg gúnyosan – vagy éppen éjjel hagyta elvonni a figyelmét – vigyorgott teli szájjal a nyomozó, mire Kate égnek emelte a szemét, és hagyta, hogy a komolyabb Ryan vegye át a szót ismét.

-          Egy biztos, hogy nem tud semmiféle ellenségről, bár beszámolt egy látogatóról, aki pár nappal ezelőtt járt náluk.

-          Mit akart? – vált élénkebbé a nyomozónő hangja, Ryan pedig, aki érezte, hogy valami nyomra lelhettek, büszkén húzta ki magát.

-          Nem tudta megmondani, miről beszélgettek, de az feltűnt neki, hogy veszekedtek. Személyleírásunk van, de név nincs hozzá, mert az asszony állítása szerint, a férje, miután bement a házba, nem volt hajlandó elmondani, miről vitatkoztak – ecsetelte tovább Kevin, majd azonnal hozzáfogott, hogy ismertesse a jegyeket – magas, vékony, fiatal srác, a 20-as évei elején járhat. Sűrű, barna haj, régimódi stílusban elválasztva, vastag keretes, fekete szemüveg… - sorolta monoton hangon a férfi, mire Kate érezte, hogy forró nyomhoz érkeztek. Szemei előtt azonnal megelevenedett a kép, melyet az igazgatónál látott, ahogy az is, amikor a parkban figyelte a fiút. Éppen ebben a pillanatban, mintha csak a sors így akart volna nekik segíteni, a kollégium épületéből Darell lépett ki, és egyenesen a kapu felé indult.

-          Darell Marion? – kiáltott utána a nő, anélkül, hogy a telefont letette volna, mire a fiú hátranézett, és amint észrevette, ki szólította a nevén, rohanni kezdett – álljon meg! Rendőrség! – vette üldözőbe azonnal a nyomozó, de mire behozta a közöttük lévő távolságot, és kifutott a kapun, már csak azt látta, hogy Marion beszáll egy szürke Cadillac-be, és villámsebességgel elhajt – Srácok, tudom, kivel veszekedett az áldozat. A neve Darell Marion, most tépett el egy szürke Cadilac-kel, a rendszáma A98 4DE – diktálta be, levegő után kapkodva, miközben figyelte, ahogy az autó eltűnik a szeme elől – hozzátok be! – utasította a férfiakat, mire azonnal hallotta Ryan igenlő válaszát, majd bontották a vonalat.

Castle unottan forgott asztala mellett a bőrfotelben, mely roppant kényelmes volt ugyan, mégis három óra semmittevés, és üldögélés után, kezdte úgy érezni, mintha a középkorban jól ismert, kínzóeszközön, a spanyol széken ült volna, melyből a hegyes tüskék már mindenhol összeszurkálták volna. Magában elmosolyodott a hasonlaton, ha belegondolt, hányszor üldögélt ennél sokkal kényelmetlenebb székben Beckett mellett, miközben az, a papírmunkát csinálta, vagy a nyomozás unalmasabb részével volt elfoglalva. Neveket, telefonlistákat, bankszámlákat futatott le, ő pedig, kivétel nélkül, szinte minden alkalommal ott ült a széken, és csak várt. Várt, hogy a nő megajándékozza egy pillantással, egy apró mosollyal, amikor pedig, már egy pár voltak, minden pihenőben eltöltött kávészünetet kihasznált arra, hogy csókot lopjon. Ahhoz a székhez képest, a mostani valóságos luxus volt, ő mégis kínzóbbnak érezte, mint bármit, mert a szeretett nő nem volt mellette. Az emlékre, mely a kórházi szobában zajlott le, most is elkomorodott, és szíve fájdalmasan rándult össze minden egyes szóra, mely elhangzott a nő szájából, és amely beleégett a memóriájába. Miután hazaengedték, egy ideig nem találta a helyét. Eleinte csalódott volt, és bánatos, majd felülkerekedett a düh. Dühös volt, amiért Kate egyedül döntött kettejük jövőjéről, anélkül, hogy megbeszélte volna vele, később azonban, rá kellett jönnie, hogy a szerelem vezérelte a nyomozót, és az aggodalom. Amint megértette, miért is van most egyedül, miért szenvednek mindketten, már nem akart mást, csak bizonyítani! Be akarta bizonyítani szerelmének, hogy nem teheti magát felelőssé a döntéseiért, ahogy azt is, hogy sehol sincs olyan biztonságban, mint mellette. Ehhez azonban, meg kellett teremtenie a feltételeket. Nem kellett sok idő, hogy kitalálja, mihez fog kezdeni, amikor pedig, véghez vitte, hangosan, örvendezve kacagott. Alig várta, hogy Kate meglássa, mit művelt. Szemernyi kétsége sem volt a felől, hogy megkapja majd a magáét, de abban is biztos volt, hogy végül sikerül majd megértetnie a nővel, miért nem tudja távol tartani a veszélytől azzal, ha eltaszítja magától. Éppen itt tartott gondolatban, amikor halk torokköszörülés zavarta meg, ő pedig, kíváncsian pillantott fel. Az ajtóban, egy 50-es éveinek elején járó, barna, rövid hajú nő állt. Arca megtört volt, a szeme alatti sötét karikák alváshiányról, szemének fénytelensége pedig, mély szomorúságról árulkodott.

-          Richard Castle, magándetektív? – kérdezte a nő halk, színtelen hangon, mely olyan vékony volt, hogy az író először azt hitte, valahonnan máshonnan jön, mire bólintott. Még mindig nem tudta elhinni, hogy magándetektív lett, ami ráadásul alig vett igénybe pár napot, de most úgy tűnt, már az első ügyfele is meglesz. A nő, a pozitív választ hallva, beljebb jött, és érdeklődve futtatta körbe tekintetét az iroda berendezésén. Az ajtóval szemben kapott helyet a szürke asztal, rajta a telefonnal, laptoppal, és a férfi rézkarc névtáblájával. Az ablak előtt egy kis bárpult helyezkedett el, négy kristály pohárral, és egy ugyanolyan, méreg drága üveggel, félig megtöltve bronzszínű folyadékkal.

-          Én vagyok, miben állhatok a rendelkezésére? – kínálta kinyújtott kézzel, hellyel a nőt az író, mire az, nagyot nyelt, és elhelyezkedett. Egész testtartásán, tördelő kezein látszott, melyet hol a szék karfájára tett, hol elvett onnan, hogy idegen neki a környezet, és amikor már Castle azt hitte, hogy nem hozakodik elő jövetele céljával, hirtelen, halkan, beszélni kezdett.

-          Nézze, én nem vagyok gazdag, nincs sok pénzem, de… - suttogta elszántan, miközben elgyötört tekintetét az íróéba fúrva folytatta – A nevem Lucy Tate, és azt szeretném, ha megtalálná a férjem! Nem tudom, mennyi a honoráriuma, mennyit szoktak magának fizetni…

-          Szoktak? – lepődött meg a kérdésen az író, hiszen a nő volt az első kliense, majd kissé kihúzta magát, és magabiztosan válaszolt – ez többnyire az ügy fontosságától, és nehézségi fokától függ.

-          Az én ügyem nagyon fontos! Legalábbis nekem az! – jelentette ki Lucy, miközben zsebkendőt vett elő, és könnybe lábadt szemét kezdte törölgetni.

-          Tehát eltűnt a férje? – terelte vissza a fonalat az ügyre Castle finoman, miközben arra gondolt, talán ez lesz az az ügy, amivel bizonyíthat Kate előtt.

-          Igen. – felelte halkan Lucy – Három nappal ezelőtt. Meg kell őt találnia! – könyörgött összekulcsolt kézzel az írónak, mire az, érezte, hogy segíteni fog, akkor is, ha semmi pénzt nem tud a nő fizetni neki, vagy akkor is, ha nem ez lesz az, amivel közelebb kerülhet Kate-hez. – Nézze, ennyi az összes pénzem – borított ki egy retikülből néhány száz dollárt a nő, mely az író becslése szerint, alig lehetett több háromszáznál, majd folytatta – elvállalja, ugye? Olvastam magáról, tudom, hogy együtt szokott dolgozni a new york-i rendőrökkel, vagyis van tapasztalata, és azt is tudom, hogy híres író, akit felvet a pénz. Ebből is gondoltam, hogy maga talán nem használja ki a helyzetemet, és úgy is elvállalja az ügyemet, hogy nem tudok sokat fizetni… - akadt itt most el egy pillanatra, és hagyva, hogy az író megeméssze a hallottakat, csendben üldögélt egy darabig.

-          A rendőrség mit mondott? – kérdezte Castle válasz helyett, mire a nő elhúzta a száját.

-          Nem is foglalkoznak velem. Persze, kivonultak az esethez, de…

-          Kivonultak? Volt eset? – döbbent meg már sokadjára Castle, mire Lucy bólintott.

-          Persze, elvégre a házunkból rabolták el szegény Donaldomat! A nappaliból! Betörtek, és elrabolták! – csuklott el a hangja, szeméből pedig, ismét potyogni kezdtek a könnyek -–de a rendőrök nem törődnek velem! Nyilván azért, mert nem a legjobb környékről való vagyok! De attól még vannak jogaim, nem igaz?! -–kezdett kissé hisztérikussá válni a nő, és Castle elérkezettnek látta az időt, hogy kissé lecsillapítsa, ennek pedig, csak egy módját látta.

-          Nyugodjon meg, Mrs. Tate! Elvállalom az ügyet, és megtalálom a férjét! – biztosította a nőt magabiztos mosollyal a szája szegletében, mire az, hirtelen megkönnyebbülten, hálásan mosolyodott el.

-          Mr. Castle! Maga egy igazi csoda! Nagyon köszönöm! Köszönöm! – törölgette könnyeit boldogan a nő, mire Castle csak bólogatott.

-          Kérhetnék róla egy fényképet? – kérdezte hivatalos hangon, miközben kezét dörzsölte a lehetőségre, hogy egy kusza ügybe keveredett, talán korrupció is lehet a dolog mögött, ha a rendőrség nem foglalkozik vele, ő pedig, most megmutathatja Kate-nek, milyen az, ha egyedül hagyja. Miközben itt jártak gondolatai, a nő egy fényképet vett elő, és izgatottan nyújtotta felé. Amint átvette, a szája elnyílt meglepetésében, és döbbenten meredt a fotóra.