10. rész
Castle, miközben
minden igyekezetével elfojtotta a tudatalattijában suttogó hangot, mely folyamatosan
azt búgta, esélytelen a pozitív válasz, remegő gyomorral nézett a nőre, aki úgy
tűnt, maga sem tudja, mit akar, felélesztve ezzel a remény tüzét a férfi
szívében. A következő pillanatban azonban, úgy illant el ez a kis lángcsóva,
mintha sosem létezett volna, Kate ugyanis, láthatóan döntött. Tekintete
megkeményedett, egy lépést eltávolodott a férfitól, és kihúzva magát, fordult a
nő felé. Meg sem kellett szólalnia, Castle már tudta a választ, mégis szíven
ütötte, amikor meghallotta a szavakat.
-
A new york-i rendőrség veszi kezébe a férje hamvai
utáni kutatást, hölgyem! – felelte hivatalos hangon, miközben látványosan
kerülte, hogy a mellette álló íróra kelljen néznie, és tovább beszélt –
meggyőződésünk, hogy aki megölte a kollégiumvezetőt, az, lopta el az urnát.
-
Akkor Önre, Mr. Castle, úgy tűnik, nincs már szükségem
– tördelte kezeit zavartan Lucy, mire Castle, aki alig eszmélt fel az előbbi
csalódásból, abból, hogy Kate nem hagyta, hogy vele nyomozzon, máris
bezsebelhette a következőt, hogy kudarcot vallott, mint magánnyomozó. Kate egy
pillantással felmérte, mi mehet végbe a férfiban, és annak ellenére, hogy nem
tartotta jó ötletnek, amit művelt, megsajnálta. Gyanította, hogy ez lehet az
első ügye, és azt is tudta, milyen fontos az írónak, hogy megoldja a
rejtélyeket, és milyen rosszul tudja érinteni, ha nem sikerül, ezért
megköszörülte a torkát, és megszólalt.
-
Én nem kapkodnám el a döntést az Ön helyében, Mrs.
Tate! Tapasztalataim szerint, Mr. Castle nagyon jó a rejtélyek megoldásában, és
előfordulhat, hogy míg mi az áldozat gyilkosa után kutatunk, ő talán nagyobb
sikert arat a hamvakkal, hiszen neki csak arra kell koncentrálnia – vette
védelmébe a férfit, és figyelmét nem kerülte el az őszinte hála, és öröm, mely
megcsillant a ragyogó kék szemekben.
-
Akkor mégis együtt nyomoznak? – jött az özvegytől a
következő kérdés, mire Kate, Castle legnagyobb bánatára, megrázta a fejét.
-
Nem. Én csak azt mondtam, ne vágjon el minden szálat,
amellyel megtalálhatja a férje maradványait – fogalmazott egyértelműbben a
nyomozónő, majd folytatta – Mr. Castle-nek most mennie kell, de én még
szeretnék feltenni néhány kérdést – adott határozott jelzést a férfinak az
indulásra, de nagy bosszúságára, az írónak esze ágában sem volt megmozdulni,
helyette kíváncsian várta ő is a kérdést. – Ugye?! – nézett sokatmondó
tekintettel a férfira, mire Castle ráérősen rázta meg a fejét.
-
Valójában, engem is érdekelnének a kérdések, és a válaszok,
hátha előrébb visz a tolvaj lefülelésében – vigyorgott szemtelenül a nőre, aki
egy pillanat alatt bánta meg, hogy a védelmére kelt. Végül, feladva, hogy
tovább vitatkozzon vele, csak nagy levegőt vett, és válasz nélkül hagyva a
kijelentést, ismét Lucy felé fordult.
-
Kik döntöttek az ösztöndíj ügyében? – kérdezte inkább a
nőtől, mire az, gondolkodni kezdett.
-
A kollégiumvezető, és az igazgató. Ezért is lepődtünk
meg, hogy elutasították, mert éppen Arthur volt az, aki javasolta. – ismételte
meg korábbi kijelentését, majd magyarázatképpen hozzáfűzte – pontosan tudta,
milyen helyzetben vagyunk, ahogy azt is tudta, hogy nekünk Harold az egyetlen
gyerekünk. Tudnia kellett, hogy nem vagyunk jogosultak az ösztöndíjra, akkor
miért ámított bennünket? – kérdezte csalódástól könnyes szemekkel, de a választ
egyik vendége sem adhatta meg neki.
-
Jelentette a rablást? – jött a következő kérdés a
nyomozótól, miközben Castle, észrevétlenül pillantott körbe a lakásban. A
kandalló tetején, melybe már be volt készítve néhány fahasáb, felkészülve az
enyhe nappalokat követő, hűvösebb éjszakákra, fényképek sora foglalta el a
szépen megmunkált párkányt. Megtalálható voltak közöttük, legalább 20 éves
családi képek, melyek karácsonykor, vagy születésnapkor készültek, akkor,
amikor Harold még kisgyermek volt, majd, ahogy haladt sorban, úgy teltek az
évek is a képeken, míg végül az utolsó, alig egy éves képen, Harold, Lucy, és
Donald voltak láthatóak, egy fiatal fiú társaságában.
-
Igen, természetesen, mihelyt észrevettem, hogy
feltörték a zárat. – bólogatott Lucy, majd arcán árnyék suhant át, ahogy
folytatta – a rendőrök ki is jöttek, de amikor megtudták, hogy az urnán kívül
nem tűnt el más, faképnél hagytak. Úgy tűnik, egy gyilkosság kellett ahhoz,
hogy maguknak is fontos legyen az én Donaldom – fűzte hozzá keserűen, és Kate,
bármennyire is szerette volna megcáfolni, amit a nő mondott, nem tudta.
-
Tud esetleg bárkit, akinek indítéka lehetett ellopni a
hamvakat, és haragudott annyira Arthurra, hogy azzal ölje meg? – tette fel a
sután megfogalmazott kérdést, és Lucy arcán látta, hogy elsőre nem is igazán
érti, majd kis idő múlva, megrázta a fejét.
-
Nem. Nem voltak közös barátaink, ahogy ellenségeink
sem. Az ő világuk, és a miénk nagyon távol áll tőlünk – felelte szomorú
hangsúllyal a hangjában a nő, majd elhúzta a száját – de ha mást is úgy
félrevezetett, és hitegetett, mint minket, akkor nem tartom kizártnak, hogy
valaki emiatt megölte. Sok mindenre képes egy ember, ha elkeseredik – hajtotta
le a fejét, majd a kandalló fölé pillantott, ahol a falon egy bekeretezett, fekete-fehér
kép lógott, rajta a 20 évvel fiatalabb Lucy, és Donald, esküvői ruhában, boldogságtól
ragyogó arccal, ahogy egymás kezét szorosan fogva mosolyognak a másikra –
Donald inkább magával végzett, soha nem ártott volna senkinek.
-
Ha így is volt, az még nem indokolja, hogy az illető,
miért használta a férje hamvait – gondolkodott hangosan Kate, miközben szemével
követte, ahogy az író, látszólag rájuk sem figyelve, járkál a nappaliban. Végül
nagyot sóhajtott, és eltette jegyzetfüzetét – egyelőre köszönöm, Mrs. Tate, ha
lesz még kérdésünk, felkeresem – búcsúzott el, majd a kijárat felé fordult. Egy
pillanatig reménykedett benne, hogy az író követi, de amikor látta, hogy az, a
nappaliban marad, nagyot sóhajtva könyvelte el magában, hogy talán így a
legjobb. Nem volt olyan téveszméje, hogy Castle annyiban hagyja az ügyet,
ismerte már annyira, hogy tudja, a gyilkosság még érdekesebbé tette számára az
esetet, de bízott benne, hogy nem keveredik bajba.
Castle még
mindig a kandalló előtt állt, és az utolsó fényképet nézegette, melyről az
ismeretlen fiúval kiegészült család mosolygott vissza rá. A fiú magas, vékony
volt, rövidre vágott haja, öltöny nadrágja, és fehér inge feletti kockás
mellénye olyan hatást keltett, mintha most lépett volna ki egy ’70-es évekbeli
sorozatból. Az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy a kép a 2000-es években
készült, a divatos, vastag, fekete keretes szemüveg, és a méregdrága, fényképről
is jól látszó, fekete cipő volt.
-
Darell Marion – hallotta meg most maga mögött az özvegy
hangját, aki olyan halk léptekkel ért vissza a bejárati ajtóból, hogy Castle
észre sem vette, így összerezzent, amikor felcsendült a vékony, meggyötört hang
– a fiam legjobb barátja – fűzte hozzá a nő, kiegészítve a magyarázatot – ő is
próbált segíteni Haroldnak, de nem sok sikerrel – szomorodott el, miközben
leemelte a képet a falról, és bal kezében tartva, jobb tenyerével finom, puha
mozdulattal, nosztalgikus mosollyal szája szegletében, simított végig az
üvegen, melyen megcsillant az őszi nap bágyadt sugara, ahogy teret követelve magának,
bebocsátást kért a nappaliba. – mit fog most tenni, Mr. Castle? – kérdezte a
nő, még mindig kezében tartva a fotót, mire Castle kivette, és ő is elnézte
rajta az életvidáman mosolygó, erőt sugárzó Donaldot, akinek jobb karja fiát,
bal karja feleségét ölelte át óvón.
-
Nyomozok, és hazahozom a férjét! – jelentette ki, majd
a választ meg sem várva, elhagyta a házat. Kocsijához érve, elfoglalva a vezető
ülést, azonnal az anyós ülésen heverő tablet után nyúlt, és fürge ujjakkal
gépelte be a new york-i egyetem ösztöndíj programját. Amikor megtalálta,
elővette a már kissé gyűrött, megviselt lapot, melyet az özvegytől kapott, és
amelyen azok neve szerepelt, akik részt vettek a szertartáson, illetve, akik
tudták, hogy az urna a hálószobában kapott helyet, és összehasonlította azzal,
amit a tablet képernyője mutatott. – Bingó!- kiáltott fel, és ajkán
győzelemittas mosoly jelent meg. Maga mellé hajítva a modern eszközt,
fordította el a kulcsot, miközben másik kezével, telefonja után kutatott.
Kate türelmesen
várt, amíg az igazgató befejezte a beszélgetést, melyet telefonon folytatott,
hallhatóan az egyik tanár kollégával. Amikor letette a kagylót, elnéző
mosollyal az ajkán fordult Beckett felé, ismét felidézve abban, Montgomery
kapitány emlékét.
-
Kérem, bocsásson meg, de egy perc nyugtom sincs, mióta
Arthur elhunyt – szabadkozott őszinte sajnálattal, amiért nem tudta teljes
figyelmét a rend őrének szentelni, majd megrázva fejét, mint, aki így akar
megszabadulni a problémától, figyelmesen fordult a nyomozó felé – miben
állhatok a rendelkezésére?
-
Donald Tate, ismeri? – kérdezte Kate, mire az igazgató
azonnal bólintott.
-
Hogyne! A gondnokunk volt, majdnem 20 éven át. Remek
munkaerő volt, de elsősorban, remek ember! Sajnos, pár hete felakasztotta
magát, állítólag az anyagi gondjaik miatt. – felelte készségesen a férfi, majd
érdeklődve ráncolta össze a szemöldökét – de, hogy került ő a képbe?
-
Igaz, hogy a fia felvételizni szeretett volna ide, de
az ösztöndíj kérelmét elutasították, annak ellenére, hogy maga Arthur Gelling
javasolta ezt neki? – tette fel a következő kérdést, figyelmen kívül hagyva a
férfi reakcióját Kate, mire az igazgató láthatólag még inkább összezavarodott.
-
Igen, de még mindig nem értem! Csak nem őt gyanúsítják?
Hiszen, ő korábban meghalt! – csendült ki őszinte döbbenet a hangjából, de
amikor látta, hogy nem kap választ, megköszörülve torkát, folytatta – szegény,
nehezen emésztette, és Arthurt hibáztatta, pedig, nem ő dönt egyedül, és a
javaslat sem az ő ötlete volt, hanem a HÖK elnökéé, Darellé. De nem is értem,
ezt már elmondtam a kollégájának is… - vakarta meg fejét értetlenül a férfi,
mire Kate meglepetten húzta fel a szemöldökét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése