A félelem árnyékában 6. rész

6. rész

Castle tátott szájjal, döbbenten meredt a kezében tartott fotóra. Ha nem lett volna annyira morbid a helyzet, talán még fel is nevetett volna, miközben sajnálkozó tekintettel nézett a vele szemben ülő nőre, aki nyilván annyira izgult, és össze volt zavarodva, hogy rossz fényképet vett elő a táskájából. Miközben azon gondolkodott, hogyan is tegye szóvá, hogy ne legyen túl durva, az asszony törte meg a csendet.

-          Valami baj van, Mr. Castle? Mégsem vállalja? – kérdezte halkan, félelemtől reszkető hangon, mint, akit már számtalanszor utasítottak vissza, mire Castle megköszörülte a torkát.

-          Azt hiszem, történt egy kis félreértés – vakarta meg feje búbját kínosan feszengve az író – ez… egy urna – nyögte ki nehezen, miközben a nő arcát figyelte, vajon nem tép-e fel fájó sebeket. Biztos volt benne, hogy a képen látható urnában egy nagyon közeli, és szeretett hozzátartozója hamvai lehetnek, ha folyton a táskájában hordozza a fotót. Castle elnéző mosollyal az arcán nyújtotta a képet vissza gazdájának, mely egy hófehér abrosszal letakart asztalon álló, szintén fehér, aranyszínű rózsákkal díszített urnát ábrázolt.

-          Nincs itt semmiféle félreértés – rázta meg a fejét a nő értetlenül, és nem nyúlt a képért – ő ott a férjem! – jelentette ki határozottan, mire Castle hangosan felkacagott, ahogy elértek tudatába az elhangzottak, de azonnal el is komolyodott, amikor rájött, hogy a nő nem viccel.

-          Úgy érti… az urnában… a férje hamvai vannak? – hebegte Castle lesújtottan, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy a csalódottság, mely átjárta a tudatra, hogy nemcsak korrupció, de még egy egyszerű eltűnés ügye sem lebeg a közelében, ne jelenjen meg arcán – annak a férjének a hamvai, akit meg kellene találnom? – tette fel a kérdést, és már előre rettegett a választól, mely nem is váratott magára sokáig.

-          Pontosan! – bólintott elszántan Lucy – Két héttel ezelőtt halt meg, öngyilkos lett, felakasztotta magát – szipogta újabb könnyekkel küzdve az özvegy, majd folytatta – tudja, sosem álltunk jól anyagilag, de mindig boldogultunk, és Donaldot nem is zavarta addig, amíg fel nem merült a fiúnk továbbtanulása. Nem tudtuk finanszírozni, bár megpróbáltunk mindent. Végül a bánat, hogy nem tud lehetőséget biztosítani a gyerekének egy jobb életre, erősebb volt nála, és győzött. A halált választotta a szégyen helyett – halkult el Lucy hangja, mire Castle nagyot nyelve állt fel a fotelből, és sétált asztala elé, végig simítva a nő vállán.

-          Sajnálom – fejezte ki együtt érzését halkan, mire a nő megtörölte szemét, és folytatta.

-          A halála után elhamvasztattam, és a hálószobában, egy urnában őriztem. Így olyan volt, mintha még mindig velem lenne, egészen három nappal ezelőttig – borult sötét, fájdalmas árnyék az arcára, miközben tovább beszélt – akkor betörtek hozzánk, és elvitték! Elrabolták! – zokogott fel Lucy, mire tanácstalanul nézett először a képre, aztán a síró özvegyre, akinek mindennél többet jelentett a férje.

-          Más is eltűnt a házból? – kérdezte, miközben elhúzott szájjal állapította meg, képtelen arra, hogy cserbenhagyja a nőt, és ne nyomozzon az urna után. Talán nem ez lesz élete ügye, amivel beírhatja magát a magándetektívek kriminológiájának kézi könyvébe, mégsem tudta megtenni, hogy elküldje.

-          Semmi. Kizárólag a férjem. – jött a gyors válasz, mire Castle töprengve túrt bele a hajába, melytől sűrű tincsei közül néhány rakoncátlanabb a homlokába hullott – Elvállalja az ügyet, Mr. Castle? A rendőrök foglalkozni sem akarnak egy eltűnt urnával…

-          Igen, vállalom! – jelentette ki magabiztosan, mire a nő ajka hálás mosolyra húzódott, szemében pedig, ismét könnyek csillogtak, de ezúttal az örömtől, és megkönnyebbüléstől. – Lássuk csak, hol is kezdjük! – lökte el magát az asztal szélétől a férfi, ahol eddig támaszkodott, és sietve ült le megint a fotelbe, elővéve egy jegyzettömböt, és egy, Alexistől kapott tollat – Általában nem ezt szoktuk kérdezni… - gondolkodott hangosan, ahogy a Kate-től, az évek folyamán ellesett módon látott volna hozzá a nyomozáshoz – Sokan szerették a volt férjét?

-          Ezt hogy érti? Persze, hogy sokan szerették! Nagyon jó ember volt! – értetlenkedett a sután megfogalmazott kérdésen az özvegy, mire Castle bólogatva leírta a hallottakat.

-          Tudja, többnyire gyilkosságokban segédkeztem a nyomozóknak, és ott fontos, hogy ki gyűlölhette az áldozatot annyira, hogy megölje. Jelen esetben viszont – magyarázta teljes nyugalommal, bízva abban, hogy semmi nem látszik abból a bizonytalanságból, amit érzett – azokat kell megtalálnom, akik annyira szerették, hogy magukkal vitték a… hamvait – bökte ki végül, mire Lucy is bólintott.

-          Így már értem – hagyta jóvá a kérdést, majd folytatta – nagyon sokan szerették, de azok főleg, közös barátok. Mindannyian tudják, milyen sokat jelentett nekem Donald, sosem tettek volna ilyet sem vele, sem velem. – egészítette ki korábbi válaszát a nő, mire Castle ezt is szépen leírta, ahogy azt Kevintől látta.

-          Mi volt a férje foglalkozása? – jött a következő kérdés az írótól, mire Lucy, szégyenlősen hajtotta le a fejét.

-          Gondnokként dolgozott a New York-i Egyetem Mérnöki karának kollégiumában - felelte, és arcán látszott, tisztában van vele, hogy sokak szemében ez a munka megalázó. Arcvonásairól azonban azonnal eltűnt a szégyenérzet, amikor észrevette, hogy Castle szemében nyoma sincs a fitymálásnak.

-          Ki tudhatta, hogy a hamvak otthon vannak, a hálószobában? – kérdezte Castle, miközben pontosan feljegyezte az egyetem nevét. Lucy megvonta a vállát, majd nagyot sóhajtott.

-          Gyakorlatilag mindenki, aki részt vett a gyászmisén. A tiszteletes úr elmondta a beszédében, hogy Donald továbbra is otthon fog pihenni, a családja környezetében. – magyarázta a nő, Castle pedig, megszívta a fogát. Ha Donald tényleg olyan jó ember volt, akkor bőven lesznek majd, akiknek utána kell néznie.

-          Kaphatnék egy listát azokról, akik utolsó útjára kísérték Donaldot? – kérte nyugodt hangon, és megdöbbent, amikor az özvegy, egy több oldalból álló listát vett elő a táskájából.

-          Tudja, én is gondoltam rájuk, de mégsem mehettem oda hozzájuk azzal, hogy adják vissza Donaldot – adott magyarázatot a listára Lucy, miközben átnyújtotta azt. Castle hitetlenkedve lapozta át a háromoldalnyi anyagot, miközben jelen pillanatban mindent megadott volna érte, ha az ő keze alatt is dolgozott volna egy Javi-hoz, vagy még inkább Kevinhez hasonló társ, aki elvégezte volna a kulimunkát, melyet még nézni is utált, amikor Kate csinálta.

-          Önnek nem is kell ezt megtennie – kacsintott a nőre – majd én rájuk kérdezek. Megvannak hozzá a finom módszereim – vigyorgott magabiztosan, öntelten, mire Lucy hálásan mosolygott vissza rá.

-          Gondolja, hogy megtalálja? Hogy megvan még az én Donaldom valahol? – kérdezte elcsukló hangon, mire Castle lazán fújtatott.

-          Pfh! Még szép! Mégis, mit kezdtek volna vele? – bukott ki belőle a kérdés, de azonnal elszégyellte magát, amikor észrevette a nő arcán átsuhanó rosszallást – akarom mondani, egész biztosan. Aki ellopta, annak sokat jelentett, akárcsak Önnek. Nyilván vigyáz rá, és én meg fogom találni! – igyekezett jóvá tenni korábbi baklövését, miközben elkönyvelte magában, hogy ami a finom módszereket illeti, van mit csiszolnia rajtuk. Lucy bizakodó, reménykedő tekintettel állt fel a székből, miközben egy papírra gyorsan felírta a telefonszámát, és a címét.

-          Tessék – nyújtotta át a fecnit, majd folytatta – ha bármi kérdése lenne még hozzám, vagy esetleg talál valamit, itt tud elérni. Kérem, tegyen meg mindent, hogy Donald ismét otthon lehessen! – fogta ismét könyörgőre a dolgot, mire Castle bólintott, a nő pedig, távozott. Az író nagyot sóhajtva forgatta át ismét ujjai között a lapokat, majd fintorogva a telefon után nyúlt, és fürge ujjakkal tárcsázta az első számot, mely a lap tetején helyet foglalt.

Kate ajkának belső felét rágcsálva, elmélyülten figyelte a fehér táblát az őrsön, melyen helyet kapott az áldozat fényképe, és a Hallgatói Önkormányzat Elnökének képe is. A fotók alatt elhelyezett idővonalon pontosan bejelölte a halál viszonylagos idejét, és azt, mikor látogatta meg Darell az áldozatot, illetve mikorra lett volna időpontja az igazgatóhoz. Mindkettőből kiderült, hogy a találkozó, a gyilkosság, és a látogatás között csak alig egy hét telt el. Darellnek bőven volt ideje megtervezni a gyilkosságot, bár az indíték felől Kate-nek fogalma sem volt. Vajon elég lehetett annyi, hogy az áldozat irreális módon változtatott a kollégium házirendjén? Ezért megölni valakit? – gondolkodott magában, de rá kellett jönnie, hogy pályafutása során találkozott már ennél sokkal értelmetlenebb indítékokkal is. Ahogy a képek előtt sétált, tekintete akaratlanul is, a még mindig asztala mellett álló székre tévedt. Magában elmosolyodott a gondolatra, milyen földtől elrugaszkodott elmélettel hozakodna most elő az író, ha itt lenne, aztán a hiánya olyan erővel szúrt a szívébe, hogy inkább fejét megrázva terelte vissza elméjét a gyilkosságra. Miután az elmúlt két hétben már sokadjára határozta el, hogy megszabadul a széktől, mely, mint egy démoni erő vonzotta oda a pillantását, és éreztette vele a férfi hiányát, nagy levegőt vett, és megfordult, hogy a Kevin által leadott vallomást olvassa el ismét, melyet a titkárnő tett. Ebben a pillanatban látta meg társát érkezni, aki vidáman intett neki.

- Darell Marion a kihallgatóban vár – ült le kényelmesen elhelyezkedve Castle székében Javi, de amint pillantása találkozott a nő összehúzott szemével, nagyot sóhajtott, és felállt. – Tudod, ha ennyire hiányzik, talán jobb megoldás lenne visszahívni, mint minket terrorizálni - javasolta látszólag nyugodt hangon, noha, lelke legmélyén, nem önző érdekek, sokkal inkább a nő iránti aggodalom vezérelte. Annak ellenére, hogy Kate mindent megtett azért, hogy senki ne lássa rajta a fájdalmat, melyet az író hiánya okozott neki, Javi jól látta, min megy keresztül felettese, és bármennyire is irritálta olykor az író humora, gyerekes viselkedése, el kellett ismernie, hogy Kate sokkal vidámabb, és kiegyensúlyozottabb volt a jelenlétében.