2. rész
Kate fájó
szívvel, mégis megnyugvással figyelte az írót, aki a fájdalomcsillapítóknak, és
nyugtatóknak köszönhetően, békés arcvonással aludt. Annak ellenére, hogy
látszólag most is ugyanolyan nyugodtan pihent, mint aznap reggel, amikor még
felhőtlenül adhatták át magukat a boldogságnak, Kate tudta, hogy már semmi sem
lesz ugyanaz, mint a lövés előtt. Miközben a gépek, melyeket a férfira
kötöttek, monoton zümmögéssel adták tudtára, hogy minden rendben van, és az
orvos várakozásának megfelelően, semmi komplikáció nem merült fel, a nyomozónő,
egy fotelben üldögélve, elnézve a férfit, akinek vállát fehér kötés borította,
a múlton, és a jövőn töprengett. Maga elé idézte számos boldog, vidám
pillanataikat, ahogyan azokat is, amikor veszélyben voltak. Bárhogy is nézte a
dolgokat, el kellett ismernie, hogy egyik helyzetnél sem lett volna ott a
férfi, ha nem őt követi, s noha az elején csak a kalandvágy fűtötte, ma már
tudta, hogy később a szerelem motiválta az írót arra, hogy mindig a közelében
maradjon. Ő pedig, ahelyett, hogy kitartott volna kezdeti álláspontja mellett,
miszerint, semmi keresnivalója egy civilnek a tűzvonalban, lassan megszokta a
jelenlétét, gyerekes poénjait, valóságtól elrugaszkodott elméleteit, sőt,
beleszeretett, anélkül, hogy felmérte volna, mekkora kockázatnak teszi ki ezzel
az írót. Dühös volt magára, amiért ő, aki mindig büszke volt racionalitására,
most hagyta, hogy a szíve vezérelje, és engedett a férfinak, és a szerelemnek,
amit iránta érzett. Most pedig, itt fekszik előtte, és ő majdnem elveszítette.
Egy sorozatgyilkos megszállottsága kellett ahhoz, hogy meghozza azt a döntést,
amit már évekkel korábban meg kellett volna tennie, és amiről tudta, hogy élete
legnehezebb, és legfájdalmasabb döntése lesz, mégsem bújhatott ki alóla. Olyannyira
belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hajnalodni kezdett. A nap
sugarai legyőzték a sötétséget, átvéve az uralmat az égbolt felett, és a
kórházi szoba reluxáin át is teret nyerve, félhomályba burkolták a kis
helyiséget.
-
Úgy tűnik, bárhol ébredek, a nap mindig a szemembe süt
– motyogta álomittas hangon Castle, félmosollyal a szája szegletében, mire Kate
azonnal odakapta a tekintetét, és visszamosolygott rá.
-
Lejjebb engedjem a reluxát? – kérdezte, és már fel is
állt, de Castle elkapta a kezét, és finoman maga mellé húzta, ő pedig,
engedelmesen ült le az ágy szélére, ügyelve, hogy ne érjen hozzá a férfi sérült
vállához.
-
Inkább csókolj meg – fúrta kérlelőn kék szemét a nőébe
az író – nem is tudom, mikor csókoltalak meg utoljára…
-
Két napja – segítette ki a férfit a nyomozó, hiszen
emlékeiben élénken élt az a reggel, amikor a telefon megzavarta édes
pillanatukat, miközben habozni látszott teljesíteni a kérést. Fogalma sem volt,
tekintettel arra, amire éppen készült, hogy helyes döntés lenne-e, megcsókolni
a férfit.
-
Mi az? Kórházi hálóingben már nem is vagyok elég vonzó,
Beckett nyomozó? – próbált tréfálkozni Castle, mire Kate megrázta a fejét.
-
Dehogy! – nyugtatta meg a férfit, akinek poénos
megjegyzése mögött, jól kivehető volt a bizonytalanság is, amiért a nő
tétovázott a csók előtt. Esze tilalma ellenére, Kate közelebb hajolt, és
óvatosan, nehogy a bekötözött vállra nehezedjen, megcsókolta Castle-t. Ajka
puhán, finoman érintette az érzéki, keskeny ajkakat, miközben szívét fájdalom
préselte össze, ő mégis, lehunyt szemmel adta át magát a pillanatnak.
-
Máris jobban vagyok – sóhajtott fel Castle, amikor
elváltak ajkaik, de azonnal elkomolyodott, amikor pillantása végig futott a
gondterhelt arcon, a szomorú szemeken – valami baj van? Talán súlyosabb a
helyzetem, mint hiszem? – kérdezte aggodalmasan, mire Kate megrázta a fejét.
-
Nem! Az orvos szerint, hamar felépülsz… - igyekezett
elhessegetni a férfi aggodalmát, majd nagy levegőt vett. Úgy érezte, nincs
értelme tovább húznia, amiért jött. Minél hamarabb túlesik rajta, annál jobb. –
Beszélnünk kell, Castle… - fogott hozzá, mire az író, figyelmesen nézett rá,
így várva a folytatást. – Sokat gondolkodtam kettőnkön, a kapcsolatunkon, a
közös nyomozásokon, és a legutolsó ügyön, Larry Thompson-ról. Ez így nem mehet
tovább, sajnálom. – nyögte ki nehezen, mire Castle gyanakodva nézett rá.
-
Mégis, mire akarsz kilyukadni? – kérdezte félelemtől
összeszorult szívvel, Kate pedig, ismét nagyon sóhajtott.
-
Amióta találkoztunk, és hozzám csapódtál, jobban mondva
a csapathoz, folyamatosan veszélynek vagy kitéve. Nem kockáztathatom, hogy
egyszer belehalj valamelyik őrültségedbe, mert én nem voltam elég erős ahhoz,
hogy megtegyem, amit most meg kell tennem – felelt őszintén a kérdésre a nő,
mire Castle zavartan nézett vissza rá.
-
Ki akarsz zárni a nyomozásokból? – jött az újabb kérdés
az írótól, miközben értetlenül nézte, ahogy a nyomozónő lassan kihúzza karcsú
kezét az ujjai közül, és összekulcsolja az ölében.
-
Nemcsak a nyomozásokból… - jelentette ki halkan, Castle
pedig, úgy érezte, amint felfogta a szavak jelentését, mintha gyomorszájon
vágták volna – Larry bizonyította nekem, hogy túl veszélyes a számodra, ha
velem vagy…
-
Kate! Kérlek, ne csináld ezt! Larry miatt fosztanál meg
minket a boldogságtól? – túrt ép kezével a sűrű tincsei közé Castle,
kétségbeesetten, miközben folytatta – Szeretlek! Az elmúlt egy hónap volt
életem legcsodálatosabb hónapja, és tudom, hogy a többi is ilyen lenne!
Boldogok lehetnénk, Kate!
-
Azt hiszed, én nem szeretlek? – nézett most rá a nő
könnyben úszó szemekkel – hogy nekem ez könnyű? Fogalmad sincs, mennyire nehéz,
Castle! De nincs más választásom!
-
De igen, van! Választhatnád azt, hogy ketten, együtt
birkózzunk meg ezzel! Larry halott, elmúlt a veszély, és én… - próbálkozott
egyre nagyobb kétségbeeséssel az író, de Kate csak a fejét rázta.
-
Nem lehet! Larry halott, de majd lesz más. Ha pedig, ez
nem elég, még ott van anyám lezáratlan ügye is. Potenciális célpont vagyok, és
általam te is azzá válsz! Soha többé nem kockáztatom az életed. A tegnapi lövés
egy jel volt, figyelmeztetés. – fűzte hozzá, miközben hagyta, hogy egy
könnycsepp kigördüljön, és felállva a székről, megállt az ágy mellett –
Szeretlek, de nem fogom végig nézni, hogy meghalsz miattam… - indult el az ajtó
felé, és keze már a kilincsen volt, amikor meghallotta az író hangját.
-
Kate! – szólította meg, mire megállt a keze félúton, de
nem fordult vissza, úgy várta a folytatást – Én ebbe nem nyugszom bele! Kitartó
vagyok, és be fogom bizonyítani neked, hogy nem teheted magad felelőssé a
döntéseimért, ahogy dönteni sem dönthetsz helyettem. – hallotta a magabiztos,
határozott hangot, majd nagyot nyelve nyomta le a kilincset.
-
Kénytelen leszel beletörődni. Az idő majd segít… -
lépett ki az ajtón, majd halkan hozzáfűzte – talán nekem is… - zárta be a
kórházi, fehérre festett ajtót, hogy aztán vissza se nézve, ezzel a múltat is
maga mögött hagyja. Castle némán, döbbenten meredt a zárt ajtóra, miközben
hevesen dobogó szívvel, ugyanakkor hitetlenkedve várta, hogy a nő visszajön,
ajkán a szokásos, győzelemittas mosollyal, és közli, hogy az egész csak egy jól
sikerült tréfa volt a részéről. Annak ellenére, hogy tudta, a nyomozó sosem
viccelődne ilyesmivel, sosem játszana az érzéseivel, még mindig reménykedett.
Bármilyen, kárára elsült viccet hajlandó lett volna megbocsátani, ha visszajön.
Amikor nyílt az ajtó, fogát összeszorítva, reménykedve tartotta vissza a
levegőt, és emelte meg kissé magát az ágyon, de csalódottan huppant vissza a
párnájára, amikor észrevette, hogy csak egy nővér jött be. Kezében, egy tálcán,
gyógyszert tartalmazó, műanyag doboz volt, mellette lázmérővel.
-
Ideje lázat mérni, és bevenni a gyulladáscsökkentő
gyógyszereit, és a fájdalomcsillapítókat, Mr. Castle! – utasította határozott,
mégis meleg, barátságos hangon a férfit, az 50 év körüli, kissé molett nő,
miközben felé nyújtotta a dobozkát – egyikünk sem akarja, hogy elfertőződjön a
sebe, ugye? – kacsintott cinkosan az íróra, aki engedelmesen hörpintette ki a
pirulákat, majd elfogadva a felé nyújtott vizet, nagyot kortyolva belőle,
erőszakolta le torkán a keserű bogyókat.
-
A nyomozó nincs itt véletlenül az ajtó előtt? –
kérdezte reménykedve, még mindig bizakodva abban, hogy amit átélt, csak a képzelete
szüleménye volt – úgy értem, tudja, ki kellett mennie valamiért, és…
-
A fiatal hölgy? Barna haj, sudár termet? – kérdezett
vissza a nővér, mire Castle bólintott.
-
Igen! Itt van? Beküldené, kérem? Kérem! – ismételte
meg, miközben ismét fel akart ülni, de a nővér finoman, visszakényszerítette a
párnára.
-
Először is, ne ugráljon, mert pihennie kell! Másodszor,
nem tudom, mit mondhatott szegény nőnek, de könnybe lábadt szemekkel indult a
lift felé. Igazán lehetett volna vele kíméletesebb, azok után, hogy az egész
éjszakát az ágya mellett töltötte! – rótta meg az írót, és arcán látszott,
abból, amit látott, előítéletesen vonta le a következményeket, hogy csakis a
férfi lehetett az, aki megbántotta a nőt.
-
Nem mondtam neki semmit! – tiltakozott Castle, miközben
ismét fel akart ülni – ha hagyná, hogy utána menjek… beszélnem kell vele! –
erősködött, de a nővér ismét a párnára nyomta.
-
Nem megy sehova! Az én műszakomban nem flangálnak a
betegek, hanem nyugton várják a látogatóikat! Ha nem tett semmit, a hölgyike
majd visszajön, mihelyt átgondolta a dolgokat, és majd akkor, megbeszélhetik,
amit meg kell. Addig pedig, szájat tát! – mutatta fel a lázmérőt, Castle pedig,
morcosan engedelmeskedve szorította ajkai közé.
-
Nem fog visszajönni… ahhoz túlságosan önfejű – morogta,
de a nővér szigorú pillantását látva, úgy döntött, inkább csendben marad,
miközben elhatározta, ő is elég keményfejű ahhoz, hogy ne adja fel. Egyszer már
sikerült elérnie, hogy Kate elfogadja a szerelmét, hitt benne, hogy másodszor
is fog.
Kate lesütött
szemmel, nehéz szívvel haladt el a nővérpult előtt, mit sem törődve a rácsodálkozó
nővérrel, aki az éjszakai műszakban többször is próbált vele beszélgetni.
Mihelyt, megérkezett a lift, beszállt, majd megnyomva a stop gombot,
kényszerítette azt megállásra. Tüdejéből ekkor tört felszínre a visszatartott
zokogás, és miközben a lift padlójára csúszott, egy mozdulattal tépte ki az
övére csatolt jelvényt, és a földre hajította. Még soha életében nem gyűlölte
annyira a szakmáját, mint ebben a pillanatban, és fogalma sem volt, hogy azért,
mert ezt a lépést most meg kellett hoznia, vagy azért, mert akkor sosem
találkozott volna a férfival. Könnyei egymás után potyogtak, ő pedig, hagyta,
mert semmi más módját nem találta annak, hogy szíve fájdalmát csökkentse. Néhány
perc múlva, nagyot sóhajtott, és letörölve könnyeit, állt fel. Ismét
felcsatolta a jelvényt, melyet szíve szerint, sokkal messzebbre hajított volna,
és nagyot nyelve, indította el a liftet, hogy aztán a parkoló autójához sietve
elinduljon egy új életbe, melyet már Castle nélkül kell folytatnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése