A félelem árnyékában 4. rész

4. rész

Kate-nek hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, Kevin áll mögötte, és várja, hogy belekezdhessen annak felvázolásába, amit megtudott. Még jól emlékezett rá, amikor társa széles mosollyal az ajkán mutatta meg nekik, milyen arcvizet kapott feleségétől, házassági évfordulójuk alkalmával. Attól a pillanattól kezdve, Javi folyamatosan cukkolta társát, míg ő csak elnézőn mosolygott kettejük harcán. Kíváncsian fordult a férfi felé, aki most nagy levegőt véve fogott bele mondandójába.

-          Az áldozat nős, felesége, és két, már felnőtt gyereke várta volna haza – sorolta a tényeket, melyeket megtudott, kis jegyzetfüzetéből Ryan – 10 éve vezeti a kollégiumot, a titkárnője találta meg, amikor reggel 8-kor bejött, hogy a határidőnaplójában átírja egy találkozó időpontját.

-          Milyen találkozó? – kérdezte Kate, miközben kinézve az ajtón látta, ahogy az említett hölgy, egy vékony, szőke, kontyba kötött frizurát viselő, 40-es éveinek végén járó nő, aki bordó kosztümöt, és hozzá fehér inget viselt, kisírt szemekkel hagyja, hogy az egyik rendőrnő kivezesse az épületből.

-          Az igazgatóval kellett volna beszélnie, de az, felhívta még tegnap kora délután, hogy egy megbeszélés miatt más időpontot keressenek. Ms. Duvall elmondása szerint, elfelejtette akkor beírni, és csak este jutott eszébe, ezért jött ma be korábban.

-          Rendben, én beszélek az igazgatóval, ti Espoval menjetek el a feleséghez. – utasította a két férfit a nyomozónő, majd amikor azok, bólintva elindultak, ő is kilépett a hűvös, őszi délelőttbe. Az illat, melyet felé hozott a szél, már előrevetítette a hideg novembert, mely már csak pár napnyira volt tőlük. A fák lombkoronái lassan színt váltottak, és ahogy a parkon keresztül sétált, hogy elérje a főépületet, ahol az igazgató irodája helyezkedett el, felfigyelt, egy fiúra, aki kitartóan őt nézte. Ugyanaz a magas fiú volt, aki szóvá tette a többieknek, hogy nyomozók is vannak a rendőrök között. Fekete farmert, kockás inget, sötét nyakkendőt, és barna zakót viselt. Fekete keretes szemüvege mögül, élénk, barna tekintet csillogott, ahogy a nőt követte a tekintetével. Kate egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy odamegy hozzá, és beszédbe elegyedik vele, aztán mégis inkább tovább folytatta útját, magát megnyugtatva azzal, hogy a 20-as éveinek elején járó fiút nyílván csak a kíváncsiság hajtja. Az épület, ahova igyekezett, szöges ellentétben állt a kollégiummal. Azzal ellentétben, mindössze egy szintes volt, az ajtó egyszerű, fehérre festett fa ajtó volt, és ahogy belépett, mindjárt látta, hogy az előtérből két iroda ajtaja nyílik csupán. Az egyik a titkáré volt, a másik az igazgatóé. Határozottan odalépett, és bekopogott, majd, amikor meghallotta az erőteljes, mély baritont, benyitott. Az iroda berendezése szinte, hajszálpontosan megegyezett a kollégiumvezető irodájával, annyi különbséggel, hogy jóval nagyobb tere volt, és a könyvespolcok előtt egy hosszú, ovális asztal foglalta a helyet, körülötte 10 székkel. Szintén az irodából nyílt egy ajtó, mely közvetlen összeköttetést nyújtott a titkár irodájával, így biztosítva az egyszerű kommunikációt. Az igazgató, akinek asztalán a Mark Hammond név díszelgett, magas, fekete bőrű, őszülő halántékú férfi volt, a 60-as éveinek elején járhatott. Barátságos, mély barna szemeivel, és nyugodt kisugárzásával akaratlanul is Montgomery kapitányra emlékeztették a nyomozót.

-          A rendőrségtől jött, ugye? – állt fel asztala mellől a férfi, és elegáns, fekete, hajszálmintás csíkokkal díszített, drága öltönyét megigazítva kerülte meg azt, kezet nyújtva a nőnek – Mark Hammond, a kar dékánja – mutatkozott be, majd kissé lazábbra engedve nyakkendőjét, mely fekete alapon, vörös csíkozatú volt, hellyel kínálta vendégét.

-          Kate Beckett nyomozó – viszonozta a gesztust Kate, majd elfogadva az invitálás, leült a kényelmes, barna karosszék egyikébe. – Arthur Gelling ügyében nyomozok.

-          Igen, hallottam róla, sőt, sajnos láttam is – ingatta meg szomorúan fejét a férfi, és arcán látszott, még mindig nem tudta feldolgozni a látottakat. Amikor Kate értetlenül nézett rá, gyorsan folytatta – Tudja, a titkárnő, Faith, Ms. Duvall, engem hívott fel először, amikor megtalálta a testet. Szegény, annyira össze volt zavarodva, hogy azt sem tudta, mit tegyen – vette védelmébe azonnal a nőt, majd tovább beszélt – azonnal idesiettem, miközben értesítettem a mentőket. Amikor láttam, hogy már semmit sem tehetünk, hívtam a rendőrséget.

-          Milyen ember volt Mr. Gelling? – tért a tárgyra Kate megszokottan, mire Mark elgondolkodott.

-          Lássuk csak… elhivatott, igazi pedagógus, aki a végsőkig harcolt a gyerekek jogaiért, ugyanakkor szabálytisztelő is. Sosem hágott át egy törvényt sem, még jóérzésből sem – sorolta előnyös tulajdonságait az áldozatnak – A diákok többnyire szerették, és tisztelték. Persze, szigorú volt, de úgy gondolom, ez kellett is, hogy ezt a korosztályt keretek között tudjuk tartani. Tudja, hogy van ez? – mosolygott rá barátságosan, és Kate nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza – elkerülnek otthonról, rájuk robban a szabadság, és ilyenkor gyakran kerülnek zűrbe. Arthur volt az, aki lefektette a szabályokat, és aki nem tartotta magát hozzá, annak kívül tágasabb volt.

-          Voltak ebből konfliktusai? – jött a következő kérdés, mire Mark megrázta a fejét.

-          Soha! Akit kirakott, az, pontosan tudta, hogy vaj van a füle mögött, hát nem is panaszkodott miatta – válaszolt készségesen, majd hirtelen töprengő arcot vágott – kivéve az utóbbi egy évben…

-          Mi történt? – csapott le a megjegyzésre Kate, mire az igazgató nagyot sóhajtott.

-          Magam sem tudom, de azt igen, hogy sorra érkeztek Arthur ellen a diákok panaszai. Azt állították, hogy igazságtalan, megváltoztatta a házirendet, és olyan szabályokat vezetett be, amitől már sokkal inkább kezdett börtönné válni a kollégium, mintsem olyan hellyé, ahol jól érezhetik magukat az egyetemi hallgatók. – felelte, és arcán látszott, valóban nem érti, mi változhatott.

-          Nem nézett utána az állításoknak? – vonta kérdőre a férfit Kate, mire az, vadul bólintott, és a háta mögé nyúlva, felemelve az egyik magas, dossziékból álló aktakupacot, egy több oldalas nyomtatványt vett elő.

-          Dehogynem! Ez itt, a házirend, amit azonnal bekérettem magamhoz. Faith hozta át, és a hétvégét azzal töltöttem, hogy átolvastam – pörgette meg a lapokat az igazgató, hogy Kate lássa, mennyi munka lehetett azt feldolgozni – el kellett ismernem, hogy a panaszok egytől egyig jogosak! Nézze például ezt! – bökött ujjával az egyik, jól láthatóan feketével, vastagon szedve kiemelt sorra, és hangosan olvasni kezdte – az egyetemi diák ruházata nem térhet el a következőtől: lányoknak: szoknya, térdtől egy tenyérnyi távolságra, ingblúz, mely nem mutathat a nyak ívnél többet, és blézer. Fiúknak: öltönynadrág, ing, nyakkendő, zakó. – ért a végére, és most is értetlenül, hitetlenkedve nézett az előtte ülő nyomozóra – látja? Megértem, hogy egy bizonyos színvonalat fent kell tartani, de ez már nevetséges, elvégre, nem magánintézmény vagyunk, hanem állami!

-          Nem vonta kérdőre? – kérdezte Beckett, aki nem akart hinni a szemének, ahogy a többi házirendi pontot is elolvasta, és most értette meg, miért volt olyan elegáns az a tanuló a parkban, aki őt figyelte.

-          Ma délutánra lett volna időpontja, de tegnap bejelentkezett nálam a fenntartó, ezért szóltam Faith-nek, hogy írja át keddre. Természetesen, utána akartam nézni a dolognak, de… - tárta szét a karját, majd nagyot sóhajtott – most már sosem fog kiderülni, mi üthetett belé.

-          Hogyan reagáltak a diákok erre? Úgy értem, volt olyan, aki a panaszlevélen kívül, tovább merészkedett? – puhatolózott finoman Beckett, mire Mark zavartan ráncolta össze szemöldökét.

-          Mire akar kilyukadni, nyomozó? – kérdezett vissza válasz helyett, Kate pedig, megvonta a vállát.

-          Nem is tudom. Talán volt valaki, aki megfenyegette Mr. Gelling-et, esetleg vitába bonyolódott vele. Anélkül, hogy bárkit vádolnék, értse meg, hogy el kell valamerre indulnunk, és az első lépés az, hogy felkutassuk azt, akinek érdeke fűződhetett a halálához, vagy aki kellőképpen dühös volt rá ahhoz, hogy megölje – magyarázta segítőkészen, nyugodt hangon a nyomozó, mire az igazgató megrázta a fejét.

-          Nézze, senkiről nem tudok, legfőképpen a diákok közül, aki ezt tette volna vele. Persze, mérgesek voltak, és indulatosak, de egyikük sem fenyegetőzött, vitáról pedig, nem is hallottam. Az egyetlen eset, amikor úgy tűnt, komollyá válik a helyzet az volt, amikor már a Hallgatói Önkormányzat Elnöke keresett meg, és kért időpontot ez ügyben.

-          Tudott vele beszélni? – írta fel gyorsan az elhangzottakat Kate villámsebességgel, mire Mark megrázta a fejét.

-          Nem. Péntekre kapott fogadási időpontot, de még aznap délelőtt lemondta, indoklás nélkül – felelte a férfi szolgálatkészen.

-          Hogy hívják? - nézett várakozón az igazgatóra, mire az, elővett egy könyvet, és fellapozva, nyújtotta a nő felé, rámutatva egy fényképre.

-          Darell Marion – kopogtatta meg ujjával a fotót ismét az évkönyben, és észre sem vette, ahogy a nyomozónak, a képet látva, ráncba szalad a homloka. A képről nem más mosolygott vissza rá, mint a fiú a parkból, aki olyan kitüntetett figyelemmel kísérte végig a rendőrök munkáját, és őt magát, és aki olyan tájékozottnak tűnt társai előtt.