A félelem árnyékában 11. rész

11. rész

Kate lázasan dolgozó aggyal nézett farkasszemet az igazgatóval, miközben arra gondolt, vajon nem a gyilkos próbált-e így érdeklődni a nyomozás felől. Ennek azonban semmi értelmét nem látta, nem volt mögötte logika, tehát ezt az elképzelését azonnal el is vetette, miközben megdorgálta magát, amiért úgy kezdett el gondolkodni, és konspirálni, mint Castle.

-          Mégis, melyik kollégámnak mesélte már el ezt? – kérdezett rá, látszólag puszta kíváncsiságból, mire Mark gyorsan fellapozta az előtte heverő, bőrkötésű, vastag határidőnaplót, és miután még egy utolsót forgatott, nyugodtan nézett a nyomozóra.

-          Egy bizonyos Kevin Ryan nyomozó telefonált ide, nem sokkal az előtt, hogy maga megérkezett hozzám. Ő kérdezgetett az ösztöndíj programról, hogy ki dönt. Gyakorlatilag, szinte ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint maga – felelte készségesen Hammond, mire Kate még jobban összezavarodott. Bármennyire is igyekezett, nem tudott rájönni, honnan szerezhetett olyan információkat Kevin, amelyeknek ő a birtokában volt, hogy eljusson az igazgatóig, és szinte ugyanazokat a kérdéseket tegye fel, mint ő. Már csak azért sem értette a helyzetet, mert amióta eljött az őrsről, sem Javival, sem Kevinnel nem beszélt a fejleményekről, mindezzel várni akart, ha visszaér. Hirtelen, mint egy fénysugár, ötlött a fejébe Castle, mire magabiztos mosoly terült szét ajkán.

-          Rendben, köszönöm, Mr. Hammond! – pattant fel a székből sietve, hogy mielőbb utánajárjon a dolgoknak, és miközben kiviharzott az irodából, át a parkon, ujjai már fürgén tárcsázták társát. Biztos volt benne, hogy Castle hívta fel a fiúkat, és ilyen trükkhöz folyamodott, hogy információt szerezzen a halottjukról, és közelebb kerüljön az urnához. Már csak arra volt kíváncsi, mégis mennyibe került a srácoknak a lelkük, hogy megszegve utasítását, miszerint Castle-nek többé nincs helye a rendőrségi ügyekben, segítsenek neki, és informálják egy folyamatban lévő nyomozásról, sőt, még ki is hallgassanak helyette személyeket. Nem is kellett sokat várnia, szinte azonnal meghallotta a bársonyos, nyugalmat árasztó mély hangot a készülék túlfelén, ahogy Kevin felvette, és várta, hogy a hívó beszámoljon szándékáról. – Ryan, beszéltél mostanában Castle-el? – kérdezte mintegy mellékesen, de társa hangjában azonnal megjelent a gyanú finom árnyalata, ahogy visszakérdezett.

-          Miért? Amúgy nem, nem keresett, mióta elzavartad tőlünk – felelte azért hűségesen, mire Kate elhúzta a száját.

-          Nem elzavartam, hanem a saját érdekében távol tartom a veszélyes ügyektől – javította ki kissé sértetten a férfit, aki csak hümmögött a választ hallva.

-          Mintha nem tudnánk mindannyian, hogy mindig elég önfejű, és infantilis volt ahhoz, hogy egyedül is szép kis kalamajkákba keveredjen – jegyezte meg elgondolkodva, mire Kate haragosan fújtatott egyet. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, mekkora fájdalmat okozott az írónak, és azzal is tisztában volt, hogy Javi és Ryan, de főleg az utóbbi, hiányolja a férfit az őrsről, jól esett volna neki, ha legalább egyikük megérti, és támogatja a döntésében. Persze, tudta, hova kellene fordulnia, hogy maximális megértést kapjon, de maga sem értette, miért, Gates-nek még mindig nem szólt róla, hogy az író a jövőben távol marad a kapitányságról. A kapitánynak pedig, ha fel is tűnt, sosem tette szóvá a férfi hiányát.

-          Lapozzunk! Mikor beszéltél az igazgatóval Darellről, és az ösztöndíjról? – tért azonnal a lényegre Kate, elterelve a beszélgetés fonalát, mire egy ideig néma csend volt a vonal végén, és éppen, amikor már kezdte volna elveszíteni a türelmét, meghallotta a választ.

-          Nem beszéltem vele. Azt sem tudom, milyen ösztöndíjról van szó – felelte őszinte döbbenettel a hangjában Kevin, és Kate, bármennyire is utálta a helyzetet, tudta, hogy az igazat hallja. Bár Ryan olykor hajlamos volt Javi, vagy Castle nyomására belemenni hülyeségekbe, sosem hazudott. Ha rákérdezett valamire, azonnal őszinte, nyílt tekintettel vallott be mindent, a fiúk legnagyobb bosszúságára. Kék szemében olyankor megbánás, és szégyenérzet csillogott, és Kate tudta, ha valóban engedett volna Castle-nek, és nyomoz neki egy kicsit, azt most el is mondta volna.

-          Castle! – szűrte a fogai között az egyetlen lehetséges megoldást a helyzetre dühösen, miközben nem akarta elhinni, hogy a férfi idáig merészkedett a szemtelenségben, hogy visszaélt a barátja nevével, és posztjával.

-          Castle? – kérdezett vissza Kevin, megismételve a nevet, mire Kate nagyvonalakban felvázolta az eddig történteket, nem elhallgatva azt sem, hogy Castle magánnyomozónak csapott fel, ahogy szót ejtett az ösztöndíjról, és Darell Marion újra képbekerüléséről is.

-          Erről jut eszembe, az alibije megáll – terelte vissza a beszélgetés fonalát a nyomozásra Ryan, miközben folytatta – a főnöke állította, hogy valóban 14 órakor kezdett, és este 22-ig volt ott. Ha viszont ez igaz, hogyan volt ideje eltenni láb alól Arthurt? – tette fel azt a kérdést jó érzékkel, mely Kate-ben is megfogalmazódott, mire a nő határozottan ült be a Dodge-ba, és elfordította a kulcsot.

-          Kérdezzük meg tőle! Szedj össze egy csapatot, és Darell albérleténél találkozunk! – utasította a férfit, aki azonnal letette a telefont, és a nő tudta, hogy máris munkához látott, hogy teljesítse, amit kért.

Castle egy cetlit szorongatva a kezében nézegette a hosszú folyosóról nyíló ajtókat, melyek egy manhattani lakópark, egyik impozáns, legalább 10 emelet magas lakóházának, második emeletén voltak. Az egyforma drága, és egyforma barnára lakozott ajtókra aranyozott betűkkel festették fel a számokat, így megkönnyítve a tájékozódást, miközben a szám alatt, kis, fém tartóban, cserélhető papírra voltak felírva a lakók nevei. A folyosón diszkrét fény varázsolt meghitt hangulatot, miközben a léptek zaját vastag szőnyeg nyelte el. Amikor Castle megkapta az igazgatótól, mint Kevin Ryan, Darell címét, ami miatt azóta is lelkiismeret furdalása volt, és elhatározta, hogy amint lehet, jóváteszi a férfinak, meg sem lepődött, hogy a lakás New York egyik legjobb környékén található, nem messze a Central Parktól. Mindenki tudta, hogy az egyetem mérnöki karára a jómódú családok gyermekei jártak, ahol, ha tehetség nem is, de pénz volt bőven ahhoz, hogy el is végezzék a szakot. Éppen ott tartott gondolatban, hogy vajon, mi indokolhatta egy gondnok hamvainak ellopását, és egy kollégiumvezető meggyilkolását, amikor megtalálta végre a keresett ajtót, rajta hatalmas betűkkel a 106-os számot. Határozottan bekopogtatva várta, hogy kinyíljon előtte az ajtó, és magabiztosan tartotta kezét igazolványán, amikor az, szélesre tárult, és feltűnt mögötte a fiú a képről. Darell ezúttal barna, méretre szabott bársony nadrágot, krémszínű inget, és hozzá ugyanolyan barna, azonos anyagból készült zakót viselt. Fekete keretes szemüvege mögül, gyanakvón, mégis érdeklődve csillogott a barna tekintet, miközben láthatóan végig mérte az írót.

-          Darell Marion? Rick Castle vagyok, magánnyomozó – villantotta fel jelvényét, éppen olyan magabiztosan, ahogy azt Beckett-től látta az évek során, mire Darell összehúzta a szemét.

-          Mit akar tőlem egy magánnyomozó? – kérdezte, ösztönösen beljebb hajtva az ajtót, de Castle egy kézmozdulattal állította meg, nehogy az orrára csapja.

-          Ön ismerte Donald Tate-t, ugye? Ha jól tudom, a fiával nagyon jó barátok – vette fel barátságos, jóindulatot sugárzó, ártatlan mosolyát a férfi, mire Darell arca láthatóan megenyhült, és a gyanakvást felváltotta a kíváncsiság.

-          Igen, és?

-          Az édesapja hamvait ellopták, és az édesanyja engem bérelt fel, hogy megtaláljam őket – magyarázta Castle lazán, nyugodt hangon, nehogy bármit is eláruljon abból, hogy a férfira gyanakszik, miközben láthatóan feszengve nézett körül. A lift ajtó épp akkor nyílt ki, és egy fiatal pár lépett ki rajta, erősen megbámulva az idegent, ahogy elhaladtak mellette – nem folytathatnánk bent? A végén még pletykálni kezdenek magáról – jegyezte meg, mintha a férfi miatt aggódna, rátapintva annak gyengepontjára, melyre nem is volt olyan nehéz rájönnie, abból, ahogy patinásan odafigyelt kinézetére. Darell egy pillanatig hezitált, majd bólintva tárta szélesre az ajtót, beengedve vendégét a hatalmas, egy személynek túlságosan tágas lakásba, melynek minden berendezése az ellenkezőjét tükrözte annak, amit Tate-éknél látott az író. Minden könyvespolc, asztal, fotel, kanapé a drágaságukról árulkodott, a nagyképernyős tv melletti vitrines bárpulton kristálypoharak, és dolgozó ember számára megfizethetetlen árú alkoholok sorakoztak.

-          Nos, mit akar tőlem? Mi közöm a hamvakhoz? – lépett most a bárpulthoz Darell, és egy pohárba hanyag eleganciával jégkockákat dobált, majd aranyszínű, tiszta whiskey-vel töltötte fel, éppen csak annyit, hogy elfedje a jégdarabokat.

-          Nem olyan régen, történt egy gyilkosság, megölték annak a kollégiumnak a vezetőjét, ahova Ön is jár, és a golyóban, amivel végeztek vele, Mr. Tate hamvai voltak - világosította fel előzékenyen a férfit, miközben annak minden arcrezdülését figyelte, aki egy pillanatra hátat fordított neki, majd a következőben már vissza is fordult, és Castle legnagyobb döbbenetére, egy jégvágó kést szorongatott, majd egyre közelebb sétált hozzá.