A félelem árnyékában 9. rész

9. rész

Castle behúzott nyakkal, összehúzott szemmel, olyan lassan fordult meg, mintha azt várná, ha még sokáig halogatja a dolgot, talán eltűnik a nő, és kiderül, hogy az egészet csak álmodta. Nem volt azonban szerencséje, mert a következő pillanatban érezte, hogy egy finom kéz, határozott mozdulattal ragadja meg a karját, és fordítja maga felé. Az első pillanatban, amikor találkozott a tekintete a haragos, meglepettségtől csillogó zöldes-barna szemekkel, elakadt a lélegzete. A viszontlátás öröme olyan sebességgel áramlott szét ereiben, és dobogtatta meg szívét, hogy néhány másodpercre még arról is elfeledkezett, mekkora bajban van éppen. Tekintetével szinte itta magába a nő látványát, lágy hullámokban leomló haját, mélyen magába szívta az ismerős, és olyannyira hiányolt cseresznyeillatot, miközben mindent megadott volna érte, ha csak egy percre is megérinthette volna. Kénytelen volt azonban beérni azzal, hogy a keze a karján pihent. Kate-nek fogalma sem volt róla, mit keres a férfi az özvegy lakásában, és miért nevezte az, magánnyomozónak, de minden áron tudni akarta az igazságot. Miközben agya azon zakatolt, hogy talán éppen emiatt nem adott hírt magáról a férfi két héten át, és korábban elnyomott ösztönei ismét a fülébe súgták, hogy készült valamire, ezért volt a csend, szíve majd’ kiugrott a helyéről, hogy újra láthatja szerelmét. A kék szemek, melyek emlékeiben olyan igézőek voltak, és melyek éjjel nem hagyták nyugodtan pihenni, most is ugyanolyan hatást váltottak ki belőle. Érezte, hogy megremeg a lába, ahogy orrát megcsapta a férfiból áradó fanyar, férfias illat, miközben nagyot nyelve, olyan gyorsan rántotta el kezét annak karjáról, mintha megégette volna magát.

-          Castle, te meg mi a frászt keresel itt?! – szegezte a férfinak a kérdést, aki elrejtve csalódását, amiért a nő elengedte, büszkén húzta ki magát.

-          Nyomozok! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

-          Nyomozol? Te? – kérdezett vissza, mire Castle határozottan bólintott.

-          Pontosan! – vágta rá, majd, mielőtt Kate bármit is mondhatott volna, előhalászta zsebéből az igazolványát, és szétnyitva a bőr tokot, félreismerhetetlen izgalommal lobogtatta meg a nyomozónő előtt – látod? Richard Castle, magánnyomozó!

-          Mégis mikor tettél szert erre? – kérdezte döbbenten, annak ellenére, hogy nagyjából sejtette a választ. Nyilván az alatt a két hét alatt intézte el a férfi, amíg nem adott életjelet magáról – és minek?! – dobta a következő kérdést azonnal, mire Castle rántott egyet a vállán.

-          Nem olyan régen, az okát pedig, szerintem, pontosan tudod – jegyezte meg halkan, mire Kate szíve fájdalmasan dobbant, ő pedig, folytatta – be fogom bizonyítani neked, hogy amikor veszélybe sodródom, az kizárólag az én hibám! – adott magyarázatot tettére, Kate pedig, még mindig hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

-          Komolyan azt hiszed, hogy egy ilyen gyerekes húzással meg tudsz győzni arról, hogy tévedtem, amikor az életedet féltve elhagytalak? – kérdezte értetlenül, mint, akit tényleg meglep, hogy az író azt hiszi, ez ilyen könnyedén megy, de a férfi csak bólintott.

-          Elnézést, hogy közbe avatkozom, de szánnának rám is néhány percet? – szakította félbe őket az özvegy, ők pedig, úgy néztek rá, mintha csak most vennék észre, hogy nem egyedül vannak – a magánnyomozó úr semmire sem ment a férjem hamvai utáni kutatással, talán maga megtalálta Donaldot? – szegezte a nyomozónőnek a kérdést, mire Kate feszengve köszörülte meg torkát.

-          Nos, lényegében igen… - dadogta zavartan, mire Lucy kíváncsian, várakozón nézett vissza rá.

-          Mit jelent az, hogy lényegében? – kérdezett vissza, majd Castle is érdeklődve fonta keresztbe karjait.

-          Tényleg, Beckett, mit jelent az, hogy lényegében? És mióta foglalkoztok ti eltűnt hamvakkal? – kotyogott közbe, de a nyomozónő figyelemre sem méltatta, csak az özvegy felé fordult.

-          A férje maradványainak egy részét egy pisztolygolyóban találtuk meg. – világosította fel finoman a nőt, akinek tátva maradt a szája a meglepetéstől – egész pontosan, abban a golyóban, amivel megöltek egy kollégiumvezetőt, Arthur Gellina-t.

-          Wow! – kiáltott fel Castle, mire Kate dühösen fordult felé, és szeme rendreutasítón villant, mire az író szája elé kapta a kezét, és a továbbiakban, csendben várta a fejleményeket.

-          Ismerős a név? A New York-i Egyetem Mérnöki Karán dolgozott – segített emlékezni Kate további információkkal, mire Lucy szemében hirtelen fény villant, és igyekezve túltenni magát a hallottakon, lassan bólintott.

-          Igen, ismerem. Vagyis, nem én, de a férjem igen. – magyarázta halkan, mire Kate, remélve, hogy új nyomot kap az ügy felderítéséhez, feszülten hallgatta a nő szavait, aki tovább beszélt – abban a kollégiumban dolgozott gondnokként. Oda akartuk íratni a fiúnkat, de nem volt hozzá elég pénzünk, ezért Arthur javasolta, hogy pályázzunk meg egy ösztöndíjat. Meg is tettük, de végül elutasították. Egyetlen gyerek, nem vagyunk rá szociálisan jogosultak, legalábbis ezt mondták – sütötte le szégyenkezve szemét a nőt, mire Kate közelebb lépett.

-          Ezek szerint, az, lopta el a férje hamvait, aki megölte a kollégiumvezetőt – adott hangot véleményének ismét Castle, ezzel újfent magára vonva a figyelmet. Míg Lucy csak bizonytalanul bólintott, Kate megfogta a férfi kabátjának ujját, és arrébb húzta.

-          Csak egy perc – kért elnézést az asszonytól sajnálkozó mosollyal ajkán, mely azonban rögvest bosszúságnak adta át a helyét, amikor az író felé fordult - Te még mindig itt vagy? Menj a dolgodra Castle, és hagyd, hogy végezzem a munkámat! – próbálta ismét elzavarni, de legnagyobb döbbenetére, az, megrázta a fejét.

-          Itt vagyok, és itt is maradok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Kate értetlenül nézett vissza rá.

-          Minek?

-          Egy, megfizetik…

-          Tele vagy pénzzel, nem szorulsz rá – vétózta meg az első indokot szinte azonnal a nyomozó, de Castle rendületlenül folytatta tovább, tudomást sem véve a reakcióról.

-          Kettő, ez az én ügyem is…

-          Most már nem! A hamvak utáni kutatást átvesszük! – próbálta megtorpedózni az újabb érvet a nő, de Castle megrázta a fejét.

-          Magánnyomozó vagyok, hivatalos engedéllyel, nem tarthatsz távol az ügytől! Ha megvannak a hamvak, szállítom a gyilkost! – nyújtotta kezét kompromisszum készen a férfi, mire Kate összehúzta a szemét.

-          Ha megvan a gyilkos, szállítom a hamvakat – tett ő is egy ajánlatot a férfinak, mire az, megrázta a fejét, és magabiztos mosoly jelent meg szája szegletében.

-          Miből gondolod, hogy ti előbb találjátok meg, mint én? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Egy gyilkost könnyebb megtalálni, mint egy urnát, tele hamvakkal – jött a felelet, és Castle morcosan húzta el a száját, amikor rájött, a nőnek igaza van. Sokkal több lehet a kiindulási pont, a gyanúsított, és ha Lucy Tate-ig eljutottak, akkor nyilván nyomon is vannak, míg ő, semeddig sem jutott. Hirtelen egy ötlet körvonalazódott meg a fejében, mely minden szempontból ideális lett volna céljai eléréséhez, és nyugodt, látszólagos nemtörődömséggel fordult most a nyomozónő felé.

-          Tudom, hogy nélkülem semmire sem mentek – fogott hozzá, mire Kate felháborodottan nyitotta szóra a száját, ő azonban, egy kézmozdulattal csendesítette el, úgy folytatta – ne is tagadd, hiszen az elméleteim számtalan alkalommal tereltek benneteket a sárga köves útra, drága Dorothy! – vigyorogta el magát, majd nagy levegőt vett, és mint aki nagy jócselekedetre készül, mélyen a nő szemébe nézett – van egy ajánlatom! Nyomozzunk együtt! Így a te ügyed is megoldódik, és én is vissza tudom szállítani a hamvakat. – bökte ki végül, mit is szeretne, mire Kate egy pillanatra hezitálni látszott. Esze és szíve között őrlődött, mint már annyiszor, mióta a férfit megismerte. Eszével tudta, nemet kell mondania, és el kell zavarnia, a saját biztonsága érdekében. Tudta, nem fordulhat szembe elveivel, melyekben most is hitt, szíve azonban, minden dobbanásával azt követelte, hogy engedjen a követelésnek, és csak ebben az egy ügyben hagyja, hogy a szíve vezérelje. Érezni akarta az író közelségét, hallani bugyuta elméleteit, látni a kék szemekben a csillogást, ahogy rájön egy rejtély megoldására.

-          Megint elnézést, de akkor most ki nyomoz a férjem után? – szólt közbe ismét Lucy, mire Kate kizökkenve a pillanatból, nézett az asszonyra, Rick pedig, közelebb lépve hozzá, elkomolyodva, levetve arcáról a fölényes mosolyt, és egoista pillantást, halkan szólalt meg.

-          Ki nyomoz a férje után, Kate? Engedd, hogy veled tartsak! Kérlek! – vált szinte suttogóvá a hangja, hogy az özvegy ne hallja, miközben vadul dobogó szívvel várta a választ.