A félelem árnyékában 12. rész

12. rész

Darell arcáról vészjósló nyugalmat lehetett leolvasni, miközben egyre közelebb sétált az íróhoz, aki viszont lassan, minden lépést megfontolva, egészen az ajtóig hátrált előle, ott azonban, nekiütközve annak, kénytelen volt megtorpanni. Darell, szemében elszántsággal húzta végig ujját a kés élén, miközben a belőle áradó nyugalom sokkal veszélyesebbé tette, mintha ordítozni kezdett volna.

-          Mégis, mire akar kilyukadni, Mr. Castle? Hogy én öltem meg? – kérdezte halkan, miközben fejével a szoba belseje felé intett, így jelezve az írónak, hogy induljon el a nappali felé, aki jobbnak látta engedelmeskedni – hogy elloptam a legjobb barátom apjának a hamvait, hogy így végezzek az igazgatóval?

-          Tulajdonképpen, én csak a hamvak ellopását vertem volna magára, de, most hogy így mondja, kíváncsi lennék, maga ölte-e meg az igazgatót? – vonta meg a vállát látszólagos nemtörődömséggel Castle, majd tovább beszélt – talán bosszúból, amiért nem engedte a barátját ösztöndíjjal a karon tanulni… - vélte elgondolkodva.

-          Honnan tud maga erről? Mármint arról, hogy segíteni akartam neki? – hökkent meg most először Darell, annyira, hogy még a kés is lejjebb ereszkedetett kezében, mire Castle, magabiztos mosolyra húzta a száját.

-          Magánnyomozó vagyok, az a dolgom, hogy mindenről tudjak – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Marion összehúzott szemmel nézett rá. – Harold csak ösztöndíjjal juthatott be, annak jogosságáról pedig, hárman döntenek. Maga, a kollégiumvezető, és az igazgató. Maga Harold legjobb barátja, nyilván segíteni akart neki, hogy bejusson, így van? Ráadásul, a hamvakhoz is hozzáférhetett. Részt vett a temetésen, pontosan tudta, hol helyezte Mrs. Tate örök nyugalomra a férjét.

-          És ebből, valamint abból, hogy veszekedtem a kollvezetővel, mielőtt meghalt, egyből arra következtetett, hogy én loptam el a hamvakat, és öltem meg? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Darell, mire Castle nagyra nyitott szemekkel nézett vissza rá.

-          Veszekedett vele? – kérdezett vissza válasz helyett, Marion pedig, gyanakodva mérte végig.

-          Nem tudta?

-          Nem, de így még inkább gyanússá válik – húzta ki magát elégedetten az író, mire Darell felállt, és közelebb sétált hozzá.

-          Tudja, mit? Elegem van ebből az egész szarságból! Én csak segíteni akartam valakin, és most szívok, mint a torkos borz! Nem követtem el semmit, és ezt jobb, ha megjegyzi! – szűrte a fogai között ingerülten – most pedig, tűnjön el a lakásomból, még mielőtt magára hívom a zsarukat!

-          Nyugodtan megteheti, de azt fontolja meg, hogy akkor elmondom, mire jutottam a nyomozásom során, és természetesen, elmondom az elméletemet is az egészről! – kockáztatta meg merészen a fenyegetést, miközben laza eleganciával futtatta körbe szemét a lakáson, és figyelmét nem kerülte el, hogy a háló ajtajában egy félig bepakolt bőrönd áll, vagyis a fiú készült valahova. – a másik lehetőség, hogy beszélgetünk, felteszek néhány kérdést, amire maga őszintén válaszol, és mindketten elégedetten távozunk a lakásból – tett ajánlatot az író, amin Darell láthatólag elgondolkodott.

-          Honnan tudjam, hogy valóban hinni fog nekem? – kérdezte bizonytalanul, miközben kezében egyre inkább elernyedt a kés.

-          Ha nem hinnék abban, hogy nem maga tette, akkor a zsarukkal jöttem volna -  felelte azonnal Castle magabiztosan, mire Darell ismét gondolkodóba esett.

-          Azt mondta, gyanús vagyok – idézte fel az író korábbi szavait a férfi, Castle pedig, mentegetőzve tartotta fel mindkét kezét.

-          Azt mondtam, gyanússá válik, nem pedig azt, hogy én tartom gyanúsnak – vágta ki magát ismét az író, miközben elégedetten veregette meg gondolatban saját vállát.

-          Nem érek erre rá! Le kell lépnem! – túrt bele jól fésült hajába Darell, a késsel a kezében, amitől addig divatosan lenyalt hajszálai közül néhány az égnek meredt – a zsaruk rám gyanakodnak, maga meg csak feltart az ostobaságaival! Nem is igazi rendőr! Nem is kell magával beszélnem! Semmiről! Ahogy válaszolni sem vagyok köteles! - hadarta egyre idegesebben, és Castle már kezdett attól félni, hogy ismét ráemeli a kést, vagy válaszok nélkül rohan el.

-          Nézze, Marion! Ha a rendőrség tudná, amit én tudok, már régen itt tobzódnának az ajtaja előtt, nem gondolja? – húzta fel szemöldökét kissé csúfondárosan, majd folytatta – ha mindannak az információnak a birtokában lennének, aminek én, akkor egy kommandós sereggel érkeznének, és magára törnék az ajtót. Akkor megérteném, hogy menekülőre akarja fogni a dolgot, hiszen a szemükben maga lenne az első számú gyanúsított – beszélt tovább folyamatosan, miközben örömmel látta, hogy Darell kezd megnyugodni. Lassabban szedte a levegőt, és tekintetéből sem izzott úgy az elszántság és az őrület szikrája, mint néhány perccel korábban. – De nézzen körül! Nincs itt senki, rajtunk kívül! A rendőrségnek dunsztja sincs, merre induljon, csak annyit tudnak, hogy valaki levadászta a kollégiumvezetőt. Maximum ott tartanak, hogy… - győzködte tovább Mariont, amikor a következő pillanatban erőteljes kopogás szakította félbe.

-          Darell Marion! Itt a rendőrség! Azonnal nyissa ki az ajtót! – hallotta meg Kate hangját, mire Darell haragosan ránézett.

-          Uppsz! – szívta meg a fogát Castle, miközben bűnbánón harapta be alsó ajkát – jobbak, mint hittem – fűzte hozzá kissé csalódottan a tudattól, hogy Kate elviszi előle Darellt, és ő megint a nulláról indulhat.

-          Valóban?! – tört fel a férfiból ingerülten, miközben felpattant a székből, és, mint egy űzött vad, cikázott a tekintete az ajtó, és az író között.

-          Tévedni emberi dolog… - vonta meg a vállát tanácstalanul Castle, miközben abban reménykedett, hogy Marion nem csinál semmi őrültséget a félelemtől vezérelve.

-          Ennyit már embertelen, Mr. Castle! – súgta oda neki tajtékozva a férfi, miközben ismét dörömböltek az ajtón, ezúttal azonban már sokkal erőteljesebben.

-          Ismerek egy jó asztalost, gyorsan dolgozik, és viszonylag olcsón. Bár, ahogy nézem, magának nem kell az ár miatt aggódnia – közölte Castle, miközben kényelmesen nekidőlt a bárpultnak, és karba fonta maga előtt kezeit.

-          Minek nekem asztalos? – nézett rá értetlenül Darell, aki úgy tűnt, nem tudta követni az író gondolatmenetét, a választ azonban már nem tudta meghallgatni, mert a következő pillanatban egy hatalmas robajt hallott, és az ajtó, megadva magát Espo erejének, úgy dőlt ki a falból, mint egy nádszál, mely a szélnek engedelmeskedve, hajlik meg a tóparton. Még ideje sem volt felfogni, hogy mi történt, máris megjelentek a nyomozók. Először Javi lépett be, majd rögtön utána Kate, és Kevin, mindannyian golyóállómellényben, előreszegezett fegyverrel, nyomukban a kommandósokkal, és miközben hangosan kiáltottak Darellre, hogy dobja el a jégvágót, és feküdjön hasra, az a pillanat tört része alatt engedelmeskedett, nagy szemeket meresztve a még mindig némán figyelő íróra.

-          Ezért kell az asztalos – mormogta orra alatt Castle, miközben lenyűgözve figyelte szerelmét, aki immár Marion hátán térdelve bilincselte hátra annak kezeit. Alig fent volt a bilincs, felállt, és átadva őt Javinak, az író felé indult.

-          Sorold fel a jogait! – vetette oda még gyorsan társának, aki bólintva rántotta talpra a HÖK elnököt, miközben Kate villámokat szóró szemekkel állt meg Castle előtt, aki most, hogy jobban lássa az eseményeket, kissé oldalra dőlve követte nyomon, ahogy Darellt kivezetik. – Te mégis, mi a fenét keresel itt?! – támadt rá a férfira, szándékosan megakadályozva, hogy az kilásson mellőle, mire Castle, miután már semmi látnivalója nem akadt, tekintettel arra, hogy Mariont elvezették, nyugodtan, pimasz csillogással a szemében nézett a dühtől sötétlő zöldes-barna szemekbe.

-          Ugyan azt, amit ti! Követtem a nyomokat. – felelte hanyagul, mire Kate érezte, hogy még dühösebb lesz. Amikor meglátta, hogy Darell kezében jégvágó kés van, Castle pedig, éppen vele szemben ül, a szívét, mint egy jeges kéz markolta össze a tudat, hogy szerelme veszélyben van. Miután azonban elfogták, és ismét biztonságban tudhatta az írót, a félelmet először a megkönnyebbülés, majd a harag váltotta fel. Éppen azért szakított vele, és szenvedtek mindketten, hogy az ilyen helyzeteket elkerülje, és a lehetősége annak, hogy teljesen értelmetlen volt, mert ugyanúgy játszik az életével, mint eddig, felháborította.

-          Te nem vagy normális! Meg is ölhetett volna! – világított rá a nem éppen elhanyagolható tényre, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Látod? Nem kellesz hozzá, hogy bajba kerüljek! – vágta rá elégedetten, mire Kate összeszorította a száját, majd nagy levegőt véve válaszolt.

-          Azért kerültél bajba, mert megint belekeveredtél az én ügyembe! – nyomta meg a személyes névmást, de a férfiról láthatólag leperegtek érvei.

-          Mindenképpen eljutottam volna Darellhez – jelentette ki, mire Kate örömtelenül felkacagott.

-          Semmire sem jutottál, amíg a gyilkosság miatt meg nem jelentem Mrs. Tate lakásán! Ezzel a húzásoddal, csak még inkább elérted, hogy biztos legyek a döntésem helyességében! – vágott vissza Kate ingerülten, de Castle magabiztosan elmosolyodott.

-          Vagy, úgy is nézhetjük a dolgot, mint bizonyítékot arra, hogy nem hagyhatsz egyedül, mert ez történik – mutatott körbe, a betört ajtóra, a földön heverő jégvágó késre, mire Kate egészen közel lépett hozzá, és tetőtől talpig végig mérte, Castle pedig érezte, hogy elakad a lélegzete, ahogy megérezte a nőből áradó cseresznyeillatot.