A félelem árnyékában 7. rész

7. rész

Kate először ki akarta oktatni a férfit, hogy törődjön a saját dolgával, aztán hirtelen mégis meggondolta magát. Nem vetíthette ki rá a fájdalmat, és a dühöt, amit a helyzet alakulása miatt érzett, ráadásul az is eszébe jutott, mennyit segített neki a férfi, amikor az orvlövészt keresték, aki találomra szedte áldozatait New York utcáin. Akkor igazán megértő volt, úgy viselkedett, mint egy szerető báty, akire bármikor számíthat az ember. Ezt végig gondolva, vett egy mély levegőt, és leroskadt a székébe.

-          Azt hiszed, nem szeretném visszahívni? – kérdezte halkan, hogy senki más ne hallja rajtuk kívül, mire Javi elkomolyodva, együtt érzőn pillantva rá, telepedett le, de ezúttal az asztal sarkára – minden nap, Javi. Minden nap! – ismételte meg szomorúsággal a hangjában, mire társa értetlenül nézett rá.

-          Akkor mire vársz? Hívd fel, és mondd neki, hogy megengeded, hogy visszajöjjön! Elvégre, ha jól tudom, Gates nem is tud arról, miért nem volt itt az elmúlt két hétben, nem igaz? – kérdezte olyan hangsúllyal a hangjában, mint aki megtalálta a megoldást – vagyis semmi akadálya annak, hogy itt legyen. Leszámítva persze, hogy néha az agyamra megy…, de azt többnyire tudom kezelni. Ha mégsem, van fegyverem! - fűzte hozzá elhúzott szájjal, de Kate megrázta a fejét.

-          Én vagyok az akadály, Javi! Én nem akarom, hogy itt legyen! – jelentette ki fájdalmas hangon, mire Javi értetlenkedve nézett vissza rá.

-          De miért, amikor látszik rajtad, mennyire hiányzik? – kérdezett a lényegre a férfi, akinek sosem volt erőssége, ellentétben társával, hogy ráérezzen az érzelmi oldalára egy szituációnak.

-          Meglőtték, mert nem vigyáztam rá eléggé! Ez az oka! – felelte Kate, mire Espo megrázta a fejét.

-          Nem a te hibád volt! Egyikünk sem számított rá, hogy Castle lesz a célpontja! Addig csak nőket gyilkolt, és a levelében sem utalt semmi arra, hogy ezúttal… - próbálta meggyőzni a nőt, de az, hajthatatlan volt.

-          Ez igaz, de azzal, hogy kitiltottam innen – „és az életemből is” –tette hozzá magában – meg tudom akadályozni, hogy még egyszer bárki célpontja legyen – jelentette ki makacsul, és Javi éppen meg akarta cáfolni, amikor Kevin jelent meg mellettük.

-          Darell tűkön ülve vár a kihallgatóban – jelentette be, mire Kate azonnal észbe kapott, és fekete mappáját felmarkolva indult a helyiség felé, Javi pedig, elgondolkodva nézett utána. Kevin is követte társa pillantását, majd kérdőn fordult felé, de az, nem válaszolt, csak asztalához ült, és neki látott megírni jelentését az özvegynél tett látogatásról.

Kate lendületesen lépett be a kihallgató helyiségbe, ahol Darell, a korábbi szökési kísérlet miatt, asztalhoz bilincselt jobb kézzel várakozott. Rövidre nyírt, ’70-es évekbeli divatra emlékeztető, oldalt elválasztott frizurája most korántsem volt olyan jól fésült, homlokába hullott néhány tincs. Szeméből, melyben, a kollégium parkjában kíváncsiság, az igazgatónál látott képen pedig, ravaszság, és értelem fénylett, most félelem, és aggodalom áradt. Vadonatúj, fekete, Armani öltönycipője ütemesen verte a padlót, nyakkendője pedig, meglazítva, hanyag eleganciát hirdetett hófehér inge fölött. Amint felismerte a belépő nőben, a nyomozót, akit a parkban követett figyelemmel, tekintetébe egy pillanatra ismét visszaköltözött az érdeklődés, de ez csak addig tartott, amíg Kate le nem dobta elé a fekete mappát, majd helyet foglalt vele szemben, és ráérős mozdulattal felnyitotta azt.

-          Darell Marion – olvasta fel hangosan a nevét, maga előtt tartva a jegyzetet, melyet az igazgatónál készített.

-          Nem csináltam semmit! – szakította félbe a nőt Marion meglepően vékony hangon, melyre Kate felhúzott szemöldökkel kapta fel a fejét. A stílus, melyet a férfi képviselt, sokkal inkább vetített elé mély baritont, mint ezt a lányos nyafogást, melyet az, most produkált. – tudom, mit hisznek, hogy én öltem meg a koleszvezetőt, de nem én tettem!

-          Miért futott el előlünk? – hagyta figyelmen kívül a férfi reakcióját Kate, és azonnal a lényegre tért, miközben mélyen a szemébe nézett.

-          Mert megrémültem! Nem vagyok hülye! Rengeteg ilyen sorozatot láttam már, hogy tudjam, hogy dolgoznak! – adta meg a választ ideges hadarással Marion, miközben szabad bal kezével, a nő előtt heverő mappára bökött – ahogy maga, úgy én is összeraktam a képet, és én voltam az első számú gyanúsított!

-          Nem volt addig gyanúsított, amíg el nem menekült! Saját magát keverte bajba, Darell! – világosította fel a férfit baklövéséről a nyomozó készségesen, mire az, nagyot fújtatott.

-          Mondtam már, hogy megrémültem! Persze, hogy elrohantam! – csapott az asztalra, mire Kate kissé közelebb hajolt.

-          Van egy hírem! Köszönhetően annak, hogy az áldozat miatt időpontot kért az igazgatótól, hogy panaszt tegyen, amit aztán hirtelen, indoklás nélkül lemondott, valamint annak, hogy a halála előtt a felesége látta magával veszekedni, és annak, hogy amikor észrevett engem, futásnak eredt, távozhat innen gyilkosság vádjával, és egész hátralévő életében rémüldözhet. – közölte hideg rutinossággal Beckett, és elégedetten látta, hogy a fiú, minden egyes szó után egyre fehérebbé válik. Várt néhány percet, hogy megeméssze a hallottakat, majd nagy levegőt vett – Vagy…

-          Vagy? – csapott le a szóra kétségbeesetten Marion, mire Kate úgy téve, mintha egy nagy szívességet tenne vele, mélyen a szemébe nézett, úgy folytatta.

-          Elregélheti nekem a teljes igazságot, és akkor talán, tudok tenni magáért valamit. – állt elő a javaslattal, mire Marion egy percig gondolkodott. – ez egyszeri ajánlat Darell!

-          Rendben! Mit akar tudni? – kérdezte gyorsan a férfi, még mielőtt a nyomozó meggondolná magát.

-          Mindent! Kezdve onnan, hogy az igazgató megváltozott, maga pedig, időpontot kért! – utasította hivatalos hangon a férfit, mire az, nagyot sóhajtott.

-          Oké, szóval… néhány srác a koleszból, panaszt tett az igazgatónál, hogy Arthur hülyeségeket fektet le szabályként a házirendben. Mivel az igazgató nem reagált, engem is megkerestek, én pedig időpontot kértem a dirinél. – eredt meg a nyelve azonnal a férfinak, míg Kate figyelmesen hallgatta.

-          Miért visszakozott végül? – kérdezett rá nyugodtan, mire Marion megrántotta a vállát.

-          Meggondoltam magam… - nyögte ki nehezen, de amikor pillantása találkozott Kate határozott tekintetével, nagyot nyelve, folytatta – úgy éreztem, nem tisztességes Arthur-ral szemben, ha a háta mögött mószerolom, ezért bementem hozzá, hogy beszéljek vele. Ő azonban hallani sem akart róla, hogy változtasson a szabályokon, sőt, megfenyegetett, hogy ha fellépek vele szemben, eltávolít a posztomról. Szeretem ezt a munkát, és jól is csinálom, ráadásul, nem kevés pénz jár érte az ösztöndíj mellé, de a srácoknak is segíteni akartam…

-          Ezért ment el hozzá a lakására? – segítette ki a fiút, aki bólintott.

-          Gondoltam, megpróbálom még egyszer, de megint csak üvöltözni kezdett. Rá se lehetett ismerni. Végül feladtam, és eljöttem, amikor pedig, ideértem, felhívtam az igazgató titkárnőjét, és lemondtam az időpontot. – vallotta be szégyenkezve, amiért elbukott, mint a hallgatók érdekeinek képviselője.

-          Hol volt hétfő délután 16 és 20 óra között? – jött a következő kérdés a nyomozótól, mire Darell még mindig lesütött szemmel válaszolt.

-          A munkahelyemen. Esténként egy kifőzdében dolgozom a 8. sugárúton, az Éhségűzőben. Diákoknak nyújtunk napi háromszori étkezést, olcsón, este pedig, mindig valamilyen program van, karaoke, ismerkedő est, stb. zenével – felelte nyugodtabb hangon – 14 órától 22 óráig ott voltam, aztán hazamentem.

-          Tudja ezt valaki bizonyítani?

-          Igen, a főnököm. Végig vele voltam – érkezett az újabb készséges felelet, majd a férfi hirtelen kérlelő tekintettel nézett Beckett-re – ugye, elengednek?

-          Még nem! Meg kell várnia, amíg leellenőrizzük az alibijét, és azt sem viszi el szárazon, hogy meglépett előlünk. – felelte színtelen hangon Kate, majd az ajtó felé indult, de még mielőtt kilépett volna rajta, Darell hangja megállította.

-          De nem én tettem, és mondtam már, hogy rémült voltam! – igyekezett bizonyítani ártatlanságát, és döntése helyességét, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Kínos, akkor még egy darabig rémült lesz – felelte, majd távozott, becsapva maga után az ajtót.

Odakint a fiúk éppen teljes buzgalommal gépeltek, miközben Kate elhaladt mellettük. Orrát megint megcsapta Kevin arcvizének illata, de ahelyett, hogy most azt az emléket hívta volna elő, amikor eldicsekedett vele, becsapva érzékeit, egy másik illatot vetített elé képzelete. Castle arcvizének fanyar, mégis férfias illatát érezte az orrában, mely olyan intenzív volt, hogy odakapta fejét asztalához, nem ül-e ott megszokott helyén a férfi. Csalódnia kellett, mint minden alkalommal az elmúlt két hétben, mert a szék ezúttal is üres volt. Éppen a fiúk felé fordult volna, hogy ellenőriztesse az alibit, amikor zsebében megszólalt a mobilja, ő pedig, kíváncsian nyúlt érte.