Az újdonság varázsa 13. rész

13. rész

Castle riadt tekintettel figyelte, ahogy a még mindig felháborodottan ellenkező Carvelt Karpowski az egyes kihallgatóba tessékeli, miközben Kate, kezébe véve szokásos fekete mappáját, összerendezve a Javiéktól kapott híváslistát, elindul. Úgy érezte, az utolsó esélyét veszíti el, ha most nem szólal meg, így minden bátorságát összeszedve köszörülte meg torkát, és ragadta meg a nyomozónő karját.

-          Kate! Várj! – szűrte fogai között úgy, hogy Josh semmiképpen se láthassa meg, mire készül, mire Kate megtorpant, és kérdőn nézett először a karjára fonódó ujjakra, majd az élénken, szinte kétségbeesetten csillogó kék szemekbe.

-          Castle, erre most tényleg nem érek rá! – villant meg figyelmeztetőleg a tekintete a nőnek, de a férfi megrázta a fejét, és félre húzva, suttogta.

-          Hidd el, hogy fontos! Josh..., hogy is mondjam, túl messzire megy…

-          Azt hittem, ezen már túl vagyunk – sóhajtott lemondón a nő, miközben égnek emelte a tekintetét.

-          Nem, nem érted! Amikor kettesben hagytál minket a pihenőben, beszéltem vele pár szót, és… - fogott bele a magyarázatba Castle, de ebben a percben Josh állt meg mellettük.

-          Mehetünk, nyomozó? Alig várom, hogy élesben láthassak egy Kate Beckett kihallgatást! – szólalt meg nyájas, behízelgő hangon, amitől Castle-nek fordult egyet a gyomra, és összeszorított szájjal fogta vissza magát, hogy csípős választ adjon.

-          Egy perc, Mr. Gibrioni – bólintott Kate, majd, amikor látta, hogy Castle, aki időközben elengedte a karját, nem akar megmozdulni, elnyomva egy újabb, feltörni készülő sóhajtást, folytatta – várjon meg a kihallgató előtt, hamarosan én is megyek – utasította az újoncot, aki először felhúzott szemöldökkel mérte végig az írót, majd szó nélkül bólintott, és kettesben hagyta őket. – Castle, megértem, hogy nem szimpatikus neked Josh, de nem hagyhatom, hogy a nyomozás rovására menjen a dolog.

-          Legalább hallgass meg! Tudom, mit beszélek! Rá fog szállni a fickóra, mert bizonyítani akar neked! – magyarázta egyre türelmetlenebb hangon Rick, de Kate, csak megrázta a fejét.

-          Az a dolga, hogy bizonyítson! – vágta rá már a nő is ingerülten, majd folytatta – tudom kezelni az ügyet, de ha neked nem megy, jobb, ha a megfigyelőből követed a kihallgatást! – csúszott ki a nyomozónő száján, mire Castle megrökönyödve nézett rá.

-          Ezt nem mondhatod komolyan! – csendült ki őszinte meglepettség a férfi hangjából, mire Kate egy másodpercre lehunyta a szemét, ő pedig, folytatta – nem az, akinek gondolod!

-          Akkor ki? – kérdezte Kate karba font kézzel, mire Castle hirtelen elhallgatott. Hogyan is magyarázhatná meg a nőnek, mit tapasztalt, amikor még ő sem tudja. Végül nagy levegőt vett, és belefogott.

-          Nem az a meghunyászkodó Beckett-rajongó, akinek mutatja magát. Sokkal inkább egy pökhendi, egoista, nagyképű alak, aki attól érzi valakinek magát, hogy jelvényt viselhet. Olyan típusú fickó, aki attól boldog, ha visszaélhet a hatalmával! – hadarta egy szuszra, mire Kate elhúzta a száját.

-          Ezt abban a pár percben állapítottad meg, amíg kettesben voltatok a pihenőben? Mégis miből? – jött az újabb kételkedő kérdést a nyomozótól, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Abból, amit mondott – felelte hetykén, magabiztosan, de Kate még mindig hitetlenkedve nézett rá.

-          Valóban? Mi volt az? – várta a választ a mappán dobolva ujjaival a nő, de már nem kapta meg, mert Karpowski jelent meg mellettük.

-          Az idegbeteg egyre idegbetegebb. Azt mondja, feljelent minket – jelezte Kate-nek, miközben nem éppen elegánsan beleharapott egy akkora szendvicsbe, ami a fél arcát eltakarta, ahogy a szájába vette – csak tudnám, kinek? Elvégre, mi vagyunk a rendőrség, vagy mi a szösz, nem? – kérdezte teli szájjal, amitől egy boldog pocokra hasonlított, mire Kate nagy levegőt vett, és az órájára, majd a még mindig a kihallgató előtt várakozó Joshra pillantott.

-          Mennem kell – fordult az író felé ismét, majd szomorúan csóválta meg a fejét – te a megfigyelő szobába menj! – közölte halkan, mire Castle döbbenten meredt rá.

-          De Kate! – próbált ellenkezni, de a nő felemelt kézzel állította meg.

-          Azt hiszem, tudom, mire akarsz kilyukadni. Ne aggódj, bármire is készül Josh, tudom kezelni. De ahogy elnézem, te nem! Értsd meg, nem kockáztathatom, hogy a gyanúsított előtt keveredj Josh-sal valami gyerekes szópárbajba – igyekezett minél óvatosabban megmagyarázni döntése okát. Bármennyire is igyekezett megérteni, amit az író el akart neki mondani, nem hagyhatta figyelmen kívül a nyomozás fontosságát, és azt a tényt, hogy az ő felügyeletére bízták az újoncot. Adni akart egy esélyt a fiúnak, és nem akarta az első szóra leírni őt, még akkor sem, ha az attól az embertől származott, akit mindennél jobban szeretett. Csak remélni merte, hogy az író megérti majd döntésének okát. Castle azonban válasz nélkül hagyta magára, és néhány másodperc múlva eltűnt a megfigyelő szobában. Kate lelkiismeret-furdalástól gyötörve indult el a kihallgató felé, ahol Josh még mindig vidáman, magabiztosan mosolyogva várta. A nyomozónő anélkül lépett a szobába, hogy akár egy pillantást is vesztegetett volna az ifjoncra.

-          Na, hála Istennek! Azt hittem, már sosem ér ide! – pattant fel a székről Daniel, ahogy meglátta a belépő rendőröket. Most is ugyanaz a fehér ing volt rajta, mely könyékig feltűrve, látni engedte alkarjának kemény, ezúttal az idegességtől megfeszülő izmait.

-          Üljön le, Mr. Carvel! – szólította meg a férfit nyugodtan Kate, de amaz megrázta a fejét.

-          Leülni? Eszem ágában sincs! Inkább elhagyom ezt a kuplerájt, mert semmi keresnivalóm nincs itt! – közölte ingerülten, mire Kate elé dobta a barna kötésű mappát, melyből sormintát alkotva hullottak ki a hófehér lapok.

-          Azt mondtam, üljön le! – tagolta fenyegető nyugodtsággal a szavakat Kate. Ezzel, és a kihulló lapokkal sikerült felkeltenie Carvel figyelmét, aki ugyan, még mindig nem ült le, de közelebb sétált az asztalhoz, és egyesével felemelte a lapokat.

-          Ez mi a fene? – kérdezte hunyorogva, miközben ösztönösen nyúlt az ingzsebéhez, ami ezúttal üres volt, így jelezve, hogy szokás szerint, a szemüvegét keresi.

-          Segítek! – ajánlotta fel Kate, kivéve a lapokat a férfi kezéből – ez a maga híváslistája, kirészletezve, és találja ki, kit hívott az elmúlt hónapokban hetente több alkalommal is? – dobta fel a költői kérdést, és örömmel nyugtázta, hogy Carvel arcáról eltűnik a magabiztosság, és a székre roskad – pontosan! Daliah Kennethet, az áldozatot, akit állítólag a válása óta nem is látott! Sőt, tovább keresgélve, még egy motel számát is megtaláltuk, amit rendszeresen hívogatott! Mihelyt erre magyarázatot ad, azonnal távozhat!

-          Maga ezt nem érti! – rázta meg csüggedten a fejét Daniel, miközben jobb kezével végig simított izzadságtól nedves homlokán.

-          Akkor magyarázza el! – ült most már Kate is, Josh pedig, feszült figyelemmel az arcán követte a példáját.

-          Amikor elváltam a feleségemtől, gyűlöltem őt… mármint, Daliaht, és a nejemet is persze… - fogott bele a magyarázatba Daniel higgadt, nyugodt, levert hangon – ki akartam csinálni mindkettejüket, és ezt meg is mondtam nekik. Aztán, történt valami…

-          Micsoda? – csapott le a mondatra Kate, miközben kissé megkönnyebbülten állapította meg, hogy Castle tévedett, hiszen Josh egy árva szóval sem kotyogott bele a kihallgatásba.

-          Körülbelül, öt hónappal ezelőtt, karamboloztam. Az autóm ripityára tört. Nem én voltam a hibás, de a fickó, akivel összementünk, rám akarta verni a balhét. Ügyvéd kellett, és én nem ismertem mást, csak Daliah-t. Fogcsikorgatva hívtam fel, azt hittem, el fog küldeni a sunyiba, de legnagyobb meglepetésemre, nem ez történt – sóhajtott mélyet, és arcán látszott, ahogy a nap cserzette arcán kisimultak a feszültség ráncai, hogy még mindig örömmel emlékszik vissza az akkor történtekre – azonnal a segítségemre sietett. Miután kihúzott a bajból, beültünk egy étterembe. Hálából hívtam meg vacsorázni, és átbeszélgettük az egész estét. Kiderült, hogy az a ribanc nejem, nemcsak engem tett lóvá, hanem őt is. Össze-vissza hazudott rólam, és még a tisztelet díját sem fizette ki.

-          Viszonyuk lett? – kérdezett rá az egyértelműre Kate, de Daniel megrázta a fejét.

-          Viccel? Dehogy! Daliah és én nem egy szinten mozogtunk, ha érti, mire gondolok. Ő sokkal nagyobb csapatban játszott. Sosem szűrte volna össze a levet egy pub tulajdonossal – nevetett fel örömtelenül, amiből egyértelműen kiderült a nyomozó számára, hogy a férfinak nem lett volna ellenére egy futó viszony, vagy akár egy tartós kapcsolat – de barátok lettünk. Körülbelül két hete felhívott, és a segítségemet kérte. Egy motelben akart velem találkozni…

-          Miben kellett volna segítenie? – hajolt kissé közelebb Beckett érdeklődve, de Daniel megint csak a fejét rázta.

-          Nem tudom. Telefonon nem akarta elmondani, ragaszkodott hozzá, hogy egy ismeretlen motelban találkozzunk. Valahányszor azonban lefixáltam a motellal a dátumot, és az időpontot, Daliah-nak mindig közbe jött valami, ami miatt sztornózni kellett - felelte őszinte hangon Daniel. Kate éppen a következő kérdését akarta feltenni, amikor hirtelen Josh csapott az asztalra.