15. rész
Kate meglepetten
nézett fel az íróra, aki éppen el tudta kapni a karját, hogy ne veszítse el
egyensúlyát. Castle még mindig a megfigyelő szobából látottak hatása alatt
állt. Az első néhány percben, amikor még Kate kezében volt az irányítás, és Josh
csak csendes megfigyelőként vett részt az eseményekben, úgy érezte, valóban a
nőnek van igaza, és talán merő féltékenységből reagálta túl, amit Josh mondott
neki. Annak ellenére hitte ezt, hogy világosan látta a férfi szemében a
haragot, és visszafojtott indulatot, ahogy arról beszélt, nem hagyja magát
ugráltatni. Amikor aztán kibújt a szög a zsákból, és Josh fellobbant,
megpróbálva átvenni a kihallgatást a nyomozónőtől, megakadt tüdejében a
levegőt, és szinte anélkül követte végig a történteket, hogy újabb adag
oxigénhez jutott volna. Nagyokat nyelve figyelte a reakciókat, főleg azt, Kate
hogyan reagál, és megnyugodva fújta ki a benntartott levegőt, amikor az újoncot
kávéért küldték. Annak ellenére, hogy bebizonyosodott, igaza volt, mégsem
érezte az örömöt, csak csalódást, amiért Kate nem hitt neki. Most, itt állva a
nővel szemben, tudta, érezte, hogy mondania kellene valamit, mégsem jöttek
ajkára a szavak. Láthatólag Kate is ezzel küszködött, mert csak szemébe fúrta
zöldes-barna tekintetét, de nem mondott semmit. Végül, nehezen, megszólalt.
-
Castle, sajnálom – nyögte olyan halkan, hogy csak
ketten hallják, miközben kissé közelebb lépett – láttál mindent? – kérdezte a
biztonság kedvéért, mire az író bólintott.
-
Végül nem ért vissza a kávéval – jegyezte meg epésen,
és hangjából jól hallható volt az elégedettség, amiért Kate helyre rakta a
fickót, szemében pedig, cseppnyi káröröm csillant, miközben keskeny ajka apró
mosolyra húzódott.
-
Nem. Javival lekapcsoltattam – vallotta be kissé
szégyenkezve Kate, amiért ahelyett, hogy azonnal megoldotta volna a
konfliktust, és beszélt volna Josh-sal, elodázta annak tisztázását, mire Castle
elvigyorodott.
-
Szerintem, a legjobb kezekbe adtad – helyeselt buzgón,
mire Kate lelkiismeret-furdalástól gyötörve ráncolta össze szemöldökét. Tudta,
hogy bocsánatot kellene kérnie a férfitól, amiért a megfigyelőbe űzte, ráadásul
úgy, hogy végül neki lett igaza, mégis, nehezen találta a megfelelő szavakat.
-
Castle, tényleg sajnálom – ismételte meg korábbi
szavait Kate, mire Castle először némán nézett rá, komolyan, mint aki a szó és
a mondat minden betűjét alaposan elraktározza, aztán hirtelen, mintegy oldva a
kialakult feszültséget, kópésan mosolygott a nőre.
-
Ezek szerint, azt akarod mondani, hogy ha most
figyelmeztetnélek arra, micsoda aljas kis sunyi fickó ez a Josh gyerek, hinnél
nekem, és… - kezdett bele, de Kate határozottan rázta meg a fejét.
-
Ugyanúgy a megfigyelő szobába küldenélek – fejezte be a
Castle által megkezdett mondatot komoly arckifejezéssel Beckett, amivel
sikerült elérnie, hogy az író meglepetten pislogjon rá, ő pedig, folytatta –
továbbra is úgy gondolom, hogy megérdemelt egy lehetőséget. Más kérdés, hogy
nem tudott élni vele, de tanulnia kell a hibáiból. Ha viszont bent vagy, vitába
szálltál volna vele, szurkálódni kezdtél volna, amivel cirkuszt csináltatok
volna a kapitányságból.
-
Ez jogos… - húzta el a száját Castle úgy, mint egy
kisiskolás, akit rajtakaptak, hogy füllent a házi feladat hiányának okáról,
majd huncutul elmosolyodott, és kissé közelebb lépett a nőhöz, úgy súgta –
attól még, igazam volt, és vérig vagyok sértve. Csak azért mondom, hogy tudd!
Látod, milyen rendes vagyok? Ebben az ügyben nem kell nyomoznod, bevallok
mindent! – tárta szét kezét ártatlanul, mire Kate ajka is mosolyra húzódott,
úgy kérdezte.
-
Tehát, vérig vagy sértve? – húzta fel egyik szemöldökét
kérdőn a nő, miközben tekintetében pajkos fények csillogtak – ezzel azt akarod
mondani, hogy ki kellene engesztelnem?
-
Tessék! Mindig is tudtam, hogy New York legjobb
nyomozója vagy, de most már egészen biztos vagyok benne! Elszór az ember
egy-két morzsát, és azonnal helyes következtetéseket vonsz le! – dicsérte
nagyvonalúan a nőt Castle, majd jelentőségteljesen pillantott végig a sötét
farmert, fehér inget, és fekete mellényt viselő nő tökéletes testén. A mellény,
csábítón feszült a telt halmokra, miközben elegánsan hangsúlyozta ki vékony
derekát. Az ing néhány felső gombja kigombolva, szinte hívogatta, hogy ajkával
végig simítson a meztelen bőrön, egészen a mell vonaláig, de jótékonyan takarta
el a lövés okozta heget. Castle nagyot nyelve, folytatta megkezdett mondatát –
de, hogy azt is lásd, én milyen nagyvonalú, és megbocsátó vagyok, várok estig,
akkor kiengesztelhetsz – mosolygott nyájasan a nőre, aki éppen válaszolt volna,
amikor Javi jelent meg mellettük.
-
Carvel bankszámlája tiszta. Szép összegek folynak be a
pubból, de egyik sem akkora, hogy bérgyilkos felbérelésére kellene gyanakodni,
ráadásul minden pénzmozgás visszavezethető, és legális -–ismertette
felettesével a tényeket, amiket megtudott, miközben Josh is odaért melléjük,
aki jól láthatóan kerülte a szemkontaktust nem csak a nyomozónővel, hanem az
íróval is. Kate egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy félrehívja, és
tisztázza a kihallgatóban lezajlottakat az újonccal, végül úgy döntött, először
azoknak a nyomoknak néznek utána, amit megtudtak, és később kerít sort az elbeszélgetésre.
-
A kamerák felvételein egyértelműen látszik, hogy Carvel
a gyilkosság napján egész este a pubban volt. Ki sem mozdult onnan, csak,
amikor hátrament italt pótolni a bárpultba – jelent meg Ryan is, mire Josh
szólalt meg.
-
Nem hamisíthatta meg a felvételeket? – tartott ki
korábbi álláspontja mellett, mire Kate égnek emelte a szemét, Castle pedig,
elhúzta a száját.
-
Ellenőriztük, minden felvétel eredeti, nem nyúltak bele
– felelte Ryan, aki semmit nem tudott a férfi akciójáról, ezért továbbra is
készséges volt vele szemben.
-
A fantomkép viszont zsákutca – vette át a szót ismét
Javi, de Kate megrázta a fejét.
-
Nem az. A fickó Robert Falkon, dokkmunkásként dolgozik
a 117-es mólónál - egészítette ki társa információit Kate, majd röviden
beszámolt róla, amit megtudott. – Mi hárman elmegyünk a dokkhoz, ti addig
nézzetek utána a pasasnak, akit Daliah átvert a hamisított dokumentumokkal. Aki
a feleségét veri, nem riad vissza a gyilkosságtól sem, főleg akkor, ha kiderül,
hogy átverték. Talán Robert barátunk két kapura játszott, és miután beszedte a
pénzt Daliah-tól, Andrew Harpert is értesítette a fejleményekről egy kis
jutalomért cserébe – gondolkodott hangosan, közölve a férfi nevét, amit
Danieltől tudott meg, majd miután társai bólintottak, a lift felé vette útját.
Az autóhoz érve, Josh úgy pattant be a hátsó ülésre, mintha attól félne, ha
lemarad, a nyomozó a parkolóban hagyja, miközben Castle az anyós ülésre szállt
volna be. Ekkor azonban Kate elé állt, és úgy, hogy hátat fordított az autónak,
észrevétlenül súgta oda a férfinak – ami a kiengesztelést illeti, ugye tudod,
hogy nagyon kreatív tudok lenni? Vállalja a kockázatot, Mr. Castle? –
kacsintott érzéki mosollyal a szája szegletében Kate a férfira, majd meg sem
várva a választ, indult a vezető felőli oldalra, mialatt pontosan tudta, hogy
Castle nagyot nyelve, ajkát megnedvesítve futtatja végig pillantását testén.
Castle izgatottan harapott bele ökölbe szorított kezébe, hogy elnyomja a
sóhajt, mely tüdejéből a felszínre kívánkozott, miközben szinte feltépte az
anyós felőli ajtót, és beszállt. Élénk fantáziája számtalan képet vetített elé
az estéről, de érezte, egyik sem olyan csodálatos, mint, amiben részesülni fog
majd, és ez a tudat, csak még elviselhetetlenebbé tette a várakozást.
A lebetonozott
közlekedő út hangosan verte vissza cipőik kopogását, ahogy a 117-es móló felé
közeledtek, miközben a sirályok versenyt harsogtak a szél süvítésével, mely
hajukba kapott, és engedelmességre szólítva fel a tincseket, a négy világtáj
felé borzolta azokat. Kate bizonyos időközönként megpróbálkozott frizurája
rendreutasításával, és rendületlenül tűrte el a kóbor, lázadó tincseket a füle
mögé, de a szél újra és újra az uralma alá vonta azokat. Mint legtöbbször, most
is kissé távolabb rakta le az autót, hogy sétálhasson egy kicsit, így kiszellőztetve
fejét, és gondolatait, miközben a csípős szél szinte kényszerítette, hogy
összébb húzza bőrkabátján az övet. A Hudson hideg hullámai ritmikus ütemben
csapkodták a móló szélét, erejüket fitogtatva, óvatosságra intve az ott
dolgozókat, miközben karmesteri precizitással olvadt egybe hangjuk a sirályok
énekével és a szélsüvítéssel, utánozhatatlan dallamot komponálva. A mólón
megannyi targonca, rajta sárga láthatósági mellényt, és fehér, vagy narancsszínű
védősisakot viselő férfiak, mint egy nagyfogú ragadozó húztak el mellettük
nehéz terhüket cipelve, miközben ők töretlenül tartottak céljuk felé. Tőlük
jobbra egyszintes raktárépületek sorakoztak, egyforma, hatalmas, fehér
acélkapukkal, melyek nyitódáskor hangosan nyikorogtak bele a természet
zenéjébe, balra pedig, több méteres távolságra egymástól, raktárhajók ringtak a
folyón, türelmesen várva, hogy megszabaduljanak rakományuktól.
-
Maguk meg, mi a rossebet keresnek itt?! – kiáltott
rájuk egy 40-es éveinek végén lévő, nagydarab, legalább 180 centi magas férfi.
Akárcsak a munkások, ő is sárga láthatósági mellényt viselt, de a többiektől
megkülönböztette, hogy ellentétben velük, az ő fejét kék védősisak fedte, mely
alól rövidre nyírt, őszülő tincsek hadakoztak a széllel, és kezében egy fekete,
keménykötésű mappát tartott. Szájában a cigaretta ellenállt a természet
erejének, és kitartóan parázslott, ahogy mélyen megszívta azt.
-
Kate Beckett, NYPD! – villantotta fel jelvényét a
nyomozónő, mire a munkás kivette szájából a cigarettát, és feltolva homlokáról
a sisakot, így megmutatva kopaszodó feje búbját, hunyorogva vizsgálta meg a
jelvényt.
-
Donald Cooper, műszakvezető – mutatkozott be ő is, majd
kérdőn várta, hogy a nyomozó felfedje érkezésük okát, ami nem is váratott
magára sokáig.
-
Az egyik munkása felől érdeklődnénk, bizonyos Robert
Falkon! – folytatta Kate, mire Donald megszívta a fogát.
-
Már megint, mi a lószarba keveredett az a szerencsétlen
barom? – kérdezte, miközben tekintetével már a keresett férfi után pásztázta a
környéket. Nyilván sejtette, hogy nem kap választ, mert a következő pillanatban
elordította magát – Robert! Gyere ide, te anyaszomorító! A rendőrség jött
érted! – kiabálta teli torokból, mire minden munkás, aki nem gépen ült, feléjük
nézett, beleértve egy magas, sötét hajú, 20-as éveinek végén járó, vékonyabb
testalkatú férfit is, aki amint meglátta a rendőröket, futásnak eredt – most
hova rohansz, te Isten barma?! Azt hiszed, ők nem tudnak futni?! – ordított
utána ingerülten Donald, de arra ő sem számított, ami ez után következett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése