22.
rész
Vincenzo mélyről jövő, öblös nevetése
betöltötte a méregdrága bútorokkal berendezett, hatalmas nappalit, miközben
Kate arcán még egy mosoly sem jelent meg. Éppen meg akarta kérdezni, mégis mi
olyan mulatságos a férfi számára, amikor hirtelen nyomást érzett a tarkóján, és
egy semmivel sem összetéveszthető kattanást hallott. Hátra sem kellett néznie,
hogy tudja, éppen egy fegyvert biztosítottak ki, melyet egyenesen a fejének
szegez valaki. Nagyot sóhajtva hunyta le szemét, és emelte magasba mindkét
kezét, miközben hagyta, hogy Enrique, akiről szent meggyőződése volt, hogy az
ütéstől, amit kapott, jó darabig nem tér majd magához, megkerülje, és elvegye
tőle a fegyvert.
-
Meg kell mondjam, még egy nő sem okozott
akkora fejfájást, mint te, Tündérem! – szúrta oda a férfi sértetten, és
mindketten tudták, hogy a nő fegyvere által okozott búbra gondolt a fején.
-
Még egy férfit sem sikerült olyan
gyorsan két vállra fektetnem, mint téged, Cukorka – mosolygott vissza gúnyosan
a nyomozónő, mialatt Castle csak a fejét kapkodta kettejük között, lévén, hogy
az egész beszélgetésből egy szót sem értett.
-
Enrique, örülni, hogy benézel! Mégis,
hogy a fenébe juthatott be amazon mi casa? – húzta össze morcosan a szemöldökét
Vincenzo, mire a megszólított kínosan feszengve rántotta meg a vállát.
-
Átrázott – felelte egy szóval, mire
főnöke először elgondolkodva mérte végig a nyomozónő kihívó ruháját, majd a
gorillát, végül megint nevetni kezdett.
-
Te nem gondolni komolyan, hogy ilyen
nőnek te kelleni, ugye? – kérdezte hitetlenkedve, majd a választ meg sem várva,
folytatta – lenni bolond, Enrique! Ha szép nem lenni, legalább hülye ne! Ez a
baj mai fiatalság. Sokkal többet hinni magukról, mint amik. Hogy is hívják ezt,
Mr. Castello? – nézett kérdőn az íróra, akinek erősen kellett koncentrálnia,
hogy figyelni tudjon, végül nem volt lehetősége válaszolni, mert Vincenzo
megrázta a fejét – mindegy is. Bolondok mind!
-
Tényleg azt hiszi, hogy ha foglyul ejt
egy kapitányt, és egy írót… - fogott volna bele Kate, hogy logikus érvekkel
vegye rá a főnököt, hogy elengedje őket.
-
Egy híres írót! – kotyogott közbe
Castle, bezsebelve így egy mérges pillantást feleségétől, aki figyelmen kívül
hagyva a megjegyzést, folytatta.
-
Megúszhatja? – fejezte be megkezdett
mondatát, mire Vincenzo közelebb sétálva nézett mélyen a határozottan csillogó,
zöldes-barna szemekbe.
-
Ó, igen, látom már – bólintott olyan
arckifejezéssel, mint aki hirtelen megértett valamit – elszántság. Gondolom, ez
hajtani előre akkor is, amikor édesanya gyilkosát keresni, ugye? – tapintott
érzékeny pontjára a nőnek, és úgy téve, mintha nem látná a felcsillanó
fájdalmat a nő szemeiben, folytatta – olvastam magáról, rá akartam jönni,
hasonlít-e Nikkire. Azt kell mondani, nagyon – kerülte meg a nyomozót, hogy még
jobban szemügyre vehesse, miközben Enrique továbbra is fegyvert szegezett a
nőre – Mindkettejüket lenyűgözőnek találni, de az eleven Nikki Heat sokkal…
hogy is mondják maguk… különlegesebb.
-
Semmit sem tud rólam – szűrte a fogai
között Kate dühösen, mire Vincenzo elmosolyodott.
-
C-c-c – ingatta meg fejét – többet
tudni, mint gondolná. Tudni, hogy édesanya lenni nagyon fontos kegyednek, és
megtenni mindent, hogy elkapja a gyilkost, amit meg is tett. Egy szenátor… maga
még sem adni fel – villant fel elismerés a férfi szemében, majd folytatta –
ezen kívül, csiripelni madarak, hogy megint nagy ügybe tenyerelt éppen. Loksat
– ejtette ki azt a szót, amit Kate soha nem akart, hogy Castle halljon, és rá
sem kellett néznie az íróra ahhoz, hogy tudja, érdeklődve figyeli a
párbeszédet.
-
Nem tudom, miről beszél – nézett
rezzenéstelen arccal a férfira, mire Vincenzo felhúzta a szemöldökét.
-
Valóban? Pedig, a madárkák azt mondják,
még a házasságát is felbontani, hogy felkutassa, ki tette el láb alól
kollégákat – felelte nyugodt hangon, majd folytatta – nem ártani magam ebbe az
ügybe, nem lenni érintve. Csak figyelmeztetni, hogy veszélyes vizeken evez. Kár
lenne magáért! – állt meg a férfi ismét asztala előtt, majd felvette a poharát,
és nagyot kortyolt az italából, melyben már régen elolvadt a jégkocka, amit
korábban beledobott. – Be kell látni, mi bella, hogy kegyed túlságosan
elszántnak lenni ahhoz, hogy most hagyjam kisétálni innen.
-
Ha nem maga követte el a gyilkosságot,
semmi oka itt tartani – jegyezte meg Kate, mire Vincenzo megrántotta a vállát.
-
Mint azt mondani korábban Mr. Castello,
tudni valamit, amit maguk nem is sejteni, és higgyen, amikor azt mondani,
mindennek lenni oka – csettintett egyet ujjával, majd Enrique megragadta a
nyomozónő karját, és az időközben megérkező két másik gorilla segítségével, az
ajtó felé taszigálta az íróval együtt. – Elintézni néhány dolog, addig élvezzék
olasz vendégszeretet! – tárta ki kezeit barátságos mosollyal az arcán, majd
olaszul odavetett néhány mondatot embereinek, akik bólintva engedelmeskedtek.
Miután kivezették őket a szobából, egy hosszú, vörös, szőnyeggel borított
folyosón mentek végig, majd le egy lépcsőn, hogy aztán egy újabb folyosó
következzen, amelyet azonban már nem borított szőnyeg. A levegő érezhetően
hűvösebb lett, a világítás gyérebb, csak minden második méteren világított egy
falra szerelt villanykörte. Lépteik zaja visszhangzott a kihalt folyosón, ahogy
céljuk felé közeledtek. Alig pár percnyi séta után meg is érkeztek egy ajtó
elé, melyet Enrique, átadva a nyomozónőt egyik társának, szélesre tárt előttük.
-
Most te mész előre, bébi! – lökött egy
hatalmasat a nőn, aki magas sarkú csizmájában, éppen csak meg tudta tartani
egyensúlyát, ahogy az üres, egyetlen neoncsővel bevilágított szobába
taszították. Nem sokkal később Castle-t is utána hajították, majd mielőtt rájuk
zárták volna az ajtót, Enrique elvigyorodott – ne hidd, hogy elfelejtkeztem az
ígéretedről. Hamarabb behajtom, mint gondolnád – kacsintott kéjes tekintettel
végig pásztázva Kate testén, aki érezte, hogy fordul egyet a gyomra, majd becsukódott
az ajtó, és hallották, hogy kettőt fordul a zárban a kulcs. Kate nagyot nyelve
lépett közelebb az íróhoz, hogy kioldozza a csuklóját béklyóként szorító
kötelet. Amint végzett, meglepetten tapasztalta, hogy Castle távolabb lép tőle.
Pontosan tudta az okát. Biztos volt benne, hogy magyarázatot vár tőle a
szobában elhangzottakra, de fogalma sem volt, mit feleljen. Egyáltalán volna
értelme tagadni? És ha elmond mindent, vajon a férfi, hogyan reagál? Részt akar
majd venni a nyomozásában, vagy annyira megbántotta, hogy látni sem akarja
többé? – záporoztak fejében a kérdések, de tudta, egyikre sem fog választ
kapni, ha nem szedi össze a bátorságát. Végül nagy levegőt vett és megszólalt.
-
Castle… amit a szobában hallottál… -
kezdett volna bele, de a férfi felemelt kézzel hallgattatta el.
-
Tudom, miről van szó – nyögte nehezen,
majd Kate felé fordult, és folytatta – vagy legalábbis sejtem. Ez annak a
folytatása, amikor eltűntél, ugye? Vicram is benne van, tud mindenről, igaz? –
kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki tudja a választ, és amikor Kate bólintott,
keserűen húzta el a száját. – Egy teljesen vadidegen embert, akit csak néhány
hónapja ismersz, beavatsz, de engem nem? A férjedet? – kérte számon, mire Kate
közelebb lépett, hogy megérintse, de legnagyobb rémületére, Castle két lépést
hátrált előle. Annak ellenére, hogy nem akarta bántani feleségét, csalódottsága
és fájdalma sokkal nagyobb volt annál, hogy észrevegye, mit okozott ösztönös
mozdulatával.
-
Próbálj megérteni! Védeni akartalak!
Pontosan tudtam, hogy ha elmondom, mi történt, segíteni akarsz majd –
igyekezett minél meggyőzőbben elmagyarázni tetteinek okát a nyomozónő, de
Castle értetlenül nézett vissza rá.
-
Az akkora baj lett volna? Remek csapat
vagyunk, megoldottuk volna! – tört fel a férfiból, mire Kate úgy érezte, nem
bírja tovább, és türelmetlenül szakította félbe férjét.
-
Igen! Baj lett volna! Akik megölték
Rachel-t és a többieket, rám is vadásznak! Tudnak rólam mindent, nem
kockáztathattam, hogy veszélybe sodorjalak! El kellett hagyjalak, hogy biztonságban
legyél! Azt hiszed, nekem könnyű volt?! Minden nap gyűlöltem magam azért, hogy
bántanom kell téged, de nem volt más választásom! – lábadt könnybe Kate szeme,
miközben szinte egy levegővel próbálta elhadarni érveit. Castle néhány
másodpercig némán nézett vissza rá, majd rezzenéstelen arccal szólalt meg.
-
De igen, lett volna választásod.
Eljátszhattuk volna, hogy külön váltunk, és a háttérben együtt nyomoztunk
volna. De neked ez meg sem fordult a fejedben, Kate, és tudod, miért nem? –
kérdezte halk hangon, melyből jól érezhető volt a csalódottság, és a szomorúság
– mert neked szükséged van a veszélyre, és ha az nem talál meg, te keresed meg!
– jelentette ki olyan lemondással a hangjában, hogy Kate úgy érezte, a fájdalom
végig égeti a mellkasát, mely most még erősebb volt, mint amikor ott hagyta
azon az estén a lakásán. El kellett ismernie, hogy jogos a férfi dühe és
csalódottsága, mégsem akarta elhinni, hogy ez a kapcsolatuk végét jelentené.
Éppen válaszolni akart volna, amikor felemelve fejét, észrevett egy ablakot.
-
Castle! Odanézz! – mutatott fel oda,
ahonnan fény szűrődött a szobába – emelj fel! Ha sikerülne kimásznom, hozhatnék
segítséget – lépett férje elé, és természetes mozdulattal karolta át a nyakát.
Ahogy közelebb lépett, várva, hogy az író a szokásos rutinnal bakot tartson
neki, arcuk vészesen közel került a másikhoz, és a szikra, melyet még a másik
iránt érzett harag sem tudott kioltani, azonnal fellobbant kettejük között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése