20.
rész
Kate meglepetten pillantott vendégére,
miközben feltűnés nélkül próbálta letörölni könnyeit az arcáról. A váratlan
látogató zavartalanul jött beljebb az irodába, miközben élénken csillogó szemét
kíváncsian futtatta körbe a kis helyiségben.
-
Martha? – találta meg végre Kate a
hangját, mire a nő elmosolyodott, és elfogadva a helyet, mellyel menye kínálta,
letelepedett egy székre az asztallal szemben.
-
Látom, meglep, hogy itt látsz – mondta
szelíden, majd, amikor Kate bólintott, folytatta – igaz, ami igaz, nem sűrűn
járok erre, csak ha valami baj van Richarddal.
-
Baj van? – kérdezte Kate aggodalmas
hangon, annak ellenére, hogy a néhány perccel korábbi telefonbeszélgetése éppen
az ellenkezőjét mutatta. Egy gonosz kis hang azonban, egy képet vetített elé,
ahogy Castle hazaviszi azt a nőcskét, akit a telefonban hallott, és Martha
azért jelent meg nála az irodában.
-
Mondd meg te – dobta vissza a labdát a
nő, mire Kate értetlenül nézett rá, ő pedig, folytatta – Katherine, jól tudod,
hogy sosem avatkoztam kettőtök dolgába. Nem kérdőjelezem meg azt sem, hogy
amikor úgy döntöttél, elhagyod a fiamat, azt alapos megfontolás után tetted, és
biztos vagyok benne, hogy nyomós indokod volt rá – vezette be mondandóját
nyugodt hangon, mindenféle szemrehányás nélkül Martha, mire Kate érezte, hogy
kiszárad a torka, és hatalmas gombóc keletkezik benne, mely akadályozza a
nyelésben. – De úgy érzem, most nem vagy tisztességes a fiammal szemben, és magaddal
szemben sem – fűzte hozzá, miközben kék szemei, melyeket fia örökölt, áthatón
néztek rá, Kate pedig, kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.
-
Martha, én… - fogott volna bele, de a nő
finoman megrázta fejét, így elnémítva a nyomozónőt, majd folytatta.
-
Megértem, hogy nem tartozik rám az ok,
amiért elköltöztél, de ha el akarsz válni, azt mondd meg Richard-nak egyenesen
– tört fel az asszonyból, és arcán látszott, az anyai aggódás mondatja vele a
szavakat, semmi más.
-
Martha, én nem akarok elválni! Szeretem
őt! – felelte Kate azonnal, megcáfolva a nő gondolatait, mire anyósa először
elmosolyodott, majd szomorúan ránézett.
-
Nem tudom, mi folyik itt, de képtelen
vagyok tovább nézni, ahogy mindketten szenvedtek – válaszolta nyugtalanul, majd
azonnal folytatta – az első néhány napban, Richard ki sem mozdult a szobájából,
aztán hirtelen megint fütyörészni kezdett, és közölte, hogy harcolni fog érted…
el is hittem, hogy sikerült neki, egészen a múlt éjszakáig – csúszott ki a nő
száján, mire Kate szíve gyorsabb ütembe kezdett.
-
Ma éjszakáig? Miért? Mi történt? –
kérdezte csakúgy, mellékesen, miközben alig várta, hogy hallja a választ, még
akkor is, ha az csak megerősíti félelmét, hogy férje egy másik nő karjaiban
kötött ki.
-
Mivel éjfél után ért haza, azt
gondoltam, veled volt – vallotta be mosolyogva Martha, mire Kate érezte, hogy
megkönnyebbül. Az időpont, amit a nő mondott, megegyezett azzal, amikor tőle
elment a férfi, miközben amaz, folytatta – aztán ma reggel elmondta, hogy
mégsem békültetek ki. Arra számítottam, hogy megint begubózik majd a szobájába,
ehelyett, ivott egy kávét, és valami kártyapartiról mesélt, amire hivatalos. Aggódom,
Katherine – nézett mélyen a nyomozónő szemébe az anya – persze, az író barátaival
is szokott kártyázni, de csak nagyon ritkán, és nappal sohasem. Mégis, milyen
helyen tudna fényes nappal kártyázni? – tette fel a kérdést, mire Kate ösztönei
azonnal rosszat sejtettek. Nyugtalanul idézte fel a férfi szavait az önálló
nyomozásról, Escobar feleségének vallomását, melyben Jared és Vincenzo titkos
kártyapartijairól beszélt. Nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön, hova
is mehetett férje kora reggel. A jelvényét merte volna rá tenni, hogy Vincenzo
Sattori-hoz ment, és nyilván előadta, hogy csak kártyázni érkezett. Egyfelől
hatalmas kő esett le a szívéről, hogy nem csalta meg, másfelől szinte azonnal
egy másik aggodalomnak adta át a helyét. Ha igaza van, és Castle valóban
Sattori-hoz ment, akkor nincs más magyarázat a telefonbeszélgetésre, csak az,
hogy bajban van. – Katherine! Hahó, figyelsz rám, drágám? – integetett kezével
Martha, így próbálva meg felhívni magára menye figyelmét, mire Kate nagyot
nyelt, úgy mosolygott vissza rá, ügyelve arra, hogy véletlenül se üljön ki
arcára az aggodalom, melyet jelen pillanatban érzett.
-
Persze! Martha, nincs okod aggódni,
Castle és köztem minden rendbe jön, csak idő kérdése – igyekezett megnyugtatni
anyósát, majd folytatta – ami a kártyázást illeti, Castle valószínűleg
összecsődítette a bandát, mivel tegnap éjjel volt egy kis… nézeteltérésünk –
nyögte nehezen, miközben utálta magát azért, amiért anyósa szemébe kellett hazudnia.
-
Katherine – állt fel most a székről az
asszony, és közelebb sétált menyéhez, aki szintén felállt a bőrfotelből – úgy
szeretlek, mintha a lányom lennél. Mindig is úgy tekintettem rád, mint egy
okos, független, erős nőre, de azt is tudom, hogy mindenkinek az életében
vannak pillanatok, amikor szüksége van valakire, aki a kezét nyújtja, és azt
mondja, nem lesz semmi baj. A fiamnak bőven van jó és rossz tulajdonsága, de
egyben biztos lehetsz. Rá mindig számíthatsz, és feltétel nélkül megbízhatsz
benne, azóta, mióta találkoztatok – simított végig menye arcán éppen ott,
ahonnan korábban a nyomozónő letörölte a könnyeit, majd rámosolygott, és
távozott az irodából. Kate még néhány másodpercig eltűnődött azon, amit anyósa
mondott neki, majd fejébe ismét befurakodott az aggodalom, és minden figyelmét
az ügyre koncentrálva ült le a gép elé, és pötyögte be Vincenzo nevét. Egy-két
perccel később elégedetten látta, hogy a monitoron megjelennek a kért adatok,
majd kabátját, és Glockját felvéve lépett ki az iroda ajtaján, ott azonban,
csalódottan torpant meg. Sem Ryan, sem Espo nem ült a szokott helyén, neki
viszont nem volt vesztegetni való ideje. Elszánt arckifejezéssel indult a lift
irányába, hogy aztán öt perccel később már úton legyen a központ által megadott
címre.
Kate türelmetlenül dobolt ujjával a
kormányon, miközben arra várt, hogy beosztottjai közül valamelyik felvegye a
telefont. Mivel Ryan a sokadik csengetés után sem vette fel, ezúttal Espo-nál
próbálkozott, ugyanakkora sikerrel. Amikor bejelentkezett a hangrögzítő,
bosszúsan szólt bele.
-
Nem értem, minek nektek mobiltelefon, ha
egyikőtök sem elérhető! Remélem, az üggyel vagytok ennyire elfoglalva
-–bosszankodott, majd nagyot sóhajtva tért a lényegre - Vincenzo háza előtt
állok -–pillantott ki most az utca túloldalán lévő, vörös téglából épült,
kétszintes magas házra, melynek fekete vaskapuja előtt, egy legalább 190 centi
magas, 100 kilós, fekete bőrkabátot, és fekete nadrágot, napszemüveget viselő
férfi állt -–Castle bajban van, muszáj kihoznom onnan. Gyertek, amilyen gyorsan
tudtok! - utasította embereit, miközben reménykedett benne, hogy mihamarabb
lehallgatják a hangrögzítőt. Persze, megtehette volna, hogy kommandósokat, és
más járőr egységeket kér, de tekintettel arra, hogy semmiféle bizonyítékuk nem
volt ahhoz, hogy házkutatási parancsot kérjenek, Vincenzo ügyvédei darabokra
szedték volna őket, és még azt sem használhatták volna fel ellene, amit esetleg
bent találnak. A megérzése pedig, miszerint Castle bajban van, szintén nem lett
volna elég egy bírónak sem, hogy végzést adjon. Annak ellenére sem, hogy ő
szilárdan hitte, nem csalnak a megérzései. A tény, hogy Castle nem vette fel a
telefont, és a hangját sem hallotta, amikor a nő beszélt, egyértelművé tette,
hogy nagy lehet a baj. Biztos volt benne, hogy a férfi azért nem beszélt vele
személyesen, mert nem tehette. Ha a kihallgatás úgy ment volna, ahogy azt az
író remélte, akkor ő maga vette volna fel a telefont. Órájára pillantott és elfogyott
a türelme. Úgy döntött, nem vár tovább a fiúkra, már csak azt kellett
kitalálnia, hogyan juthatna be anélkül, hogy elszabadulna a pokol. Hirtelen
elmosolyodott, és a szemközti boltra nézett, mely hatalmas felirattal hirdette
a divatosnál divatosabb ruhákat. Alig 15 perccel később, Kate vérvörös mini
egész ruhában, térdig érő fekete csizmában, és egy, derékig érő, szűk
bőrkabátban lépett ki az üzlet ajtaján. Hajába, melyet kibontott, és ujjaival
beletúrva varázsolt hullámos hajzuhataggá, belekapott a szél, ahogy elindult a
fekete kovácsoltvas kapu felé, melynek vasból készült rácsai, mint egy szigony
ágaskodtak az égbolt felé. Kate, ügyelve arra, hogy fegyverét elrejtse háta
mögé, a szoknyához tartozó, széles övben, csábtó mosollyal vérvörösre rúzsozott
ajkán, állt meg a gorilla előtt, aki kíváncsi, ugyanakkor vágyakozó tekintettel
mérte végig a tökéletes alakot, a karcsú lábakat, és a telt melleket, hogy
aztán a kihívón villogó, zöldes-barna szemeken állapodjon meg pillantása.
-
Kit keresel, cica? Eltévedtél? –
kérdezte a kreol bőrű, haját hátrazselézve hordó férfi a nyomozónőtől, miközben
mindkét kezét a zsebébe dugta, és így láthatóvá tette az oldalára csatolt
fegyvert.
-
A férjemet keresem! – jelentette ki
Kate, kissé durcás hangon, majd, hogy a férfi figyelmét elvonja hátra tett
kezéről, mellyel minden eshetőségre felkészülve a Glock-ot szorította, jobb
kezének mutatóujját, ingerlőn húzta végig a fickó fekete ingének gallérján, és
elégedetten látta, hogy ennyi is elég volt ahhoz, hogy összezavarja – képzeld,
az a kis suttyó idejött kártyázni, engem meg otthon hagyott. Amikor pedig,
felhívtam, rám vágta a telefont.
-
Ez… szörnyű – nyögte nehezen a gorilla,
miközben ádámcsutkája le-fel ugrált az izgatottságtól, és arcán látszott,
egyáltalán nem figyel arra, amit a nő mond. Kate egy hirtelen ötlettől
vezérelve, levette a férfi napszemüvegét, és mélyen belenézett a mogyoróbarna,
vágytól sötétlő szemekbe.
-
Most mondd meg! Hogy volt képes engem
ott hagyni pár papírlapért? – háborodott fel ajak csücsörítve, mire a gorilla
megrázta a fejét – megérdemelné, hogy megbüntizzem, ugye? – kérdezte várakozón,
mire a férfi ezúttal lassan bólintott, Kate pedig, ravaszkásan elmosolyodott –
hogy hívnak, cuki? – húzta közelebb magához a férfit, mire az, nagyot nyelt.
-
Enrique – felelte gyöngyöző homlokkal,
mire Kate még szélesebben mosolygott.
-
Tudsz valami nyugis helyet, ahol
revánsot vehetnénk, mi ketten az én bugris férjemen, Enrique? – ejtette ki
lágyan, dallamosan a férfi nevét, sokat mondó pillantással, miközben szíve
őrült iramot diktálva várta a választ. Tudta, ez az egyetlen esélye, hogy
bejusson a házba, és most már minden csak azon múlott, hogy Enrique, mennyire veszi
komolyan a strázsa szerepet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése